The Scriptum.cz web archive provides access to various non-commercial and online Czech exile and samizdat periodicals. This is a unique collection of works that are often not accessible anywhere and are constantly being refilled.

A Kolozsvár–Kerekdombi Református Egyházközség Gyűjteményének iratai alapján a nyugatnémet Gustav Adolf Werk 1971. március 13-án felajánlott 50.000 márka ökumenikus segélyt templomépítésre (KKREL 1971/7, 28. sz. jelentés). Ez az építés folyamatában nagyon fontosnak bizonyult. Az, hogy az állam valutához juthatott az építkezés rendjén nagyon nyomos érvnek számított és nagy szerepet játszott az ímmel-ámmal kiadott építkezési engedély történetében. 1971-1976 között többnyire csak levelezés folyt az alapítvány és a kerekdombi református lelkész, Dobri János között arról, hogy mikor is veszik át ezt az összeget, ugyanakkor az egyházközségnek azt kellett válaszolnia, hogy még nem kaptak ehhez jóváhagyást. A kommunista rendszerben, „az átkosban”, bármilyen külföldről érkező pénzbeli vagy más természetű adományt, csak bukaresti „kultuszdepartamenti” engedéllyel lehetett elfogadni. A Vallásügyi Osztály (Departamentul Cultelor) 16455/1971. számú rendelete hivatkozva a 334/1971. sz. törvényrendelet 5. paragrafusának r. pontjára kimondta, hogy az egyház szervezetei által adott, vagy elfogadott ajándék, hagyományozás, csak a Kultuszdepartament jóváhagyásával történhetik. Továbbá bármilyen leltári tárgy, legyen az történelmi, művészi értékkel bíró, vagy anélkül, könyv, kézirat, hangszer, pénz, anyag, termék, függetlenül értékének nagyságától, csak a Kultuszdepartament előzetes engedélye alapján ajándékozható, vagy fogadható el (KKREL 1971/7, 1420. sz. leirat). A templomépítés mellett végül az adomány felhasználására is megadták az engedélyt. Dobri András református lelkész és Jankó Anna kántornő tudomása szerint csupán az összeg első felét utalták át hivatalosan a Román Nemzeti Banknak, a második felét már más „kapukon” keresztül jutatták el. Abban az időben az országban élő román állampolgárnak a kezébe nem kerülhetett valuta. Külföldiek kellett ezt beváltsák és így adhatták át. Miután a beváltási arány rettenetesen rossz volt, az érintettek úgy döntöttek, hogy a bejuttatott valutát a szívesen közreműködő lengyel turisták segítségével átváltják. Az így kapott sokkal nagyobb összeget sikerült aztán kellőképpen felhasználni az építkezés során. Miután nagyobb összegekről volt szó, az akkoriban körülbelül 28 tagú kerekdombi presbitérium majdnem minden tagja vállalt belőle egy részt, amelyet aztán saját nevén adományként felajánlott a templomépítéshez. Az oral history módszerével készített interjúk alapján ugyanakkor azt a lehetőséget sem lehet kizárni, hogy a nyugatnémet adomány második felét is, hasonló módon, hivatalosan átutalták, a híveket pedig más külföldi készpénzadományok átvételére használták fel, miután a Gustav Adolf Werk adománya a templomépítéshez önmagában nem volt elég (Jankó Anna közlése; Dobri András közlése).

Az adományról Dobri János titkosszolgálati anyagai is tájékoztatnak. A megfigyelési dossziéiban található iratok alapján, 1971. március 5-én Nagy Gyula református püspököt hivatalos levélben értesítette a nyugatnémet adományozó – Dieter Knall lelkész-főtitkáron át – a pénzösszegnek a kerekdombi templom felépítésére történő elkülönítéséről, és arra kérte, hogy a kolozsvári egyházkerület nevében fogadják el az adományt. A pozitív választ, a bukaresti Vallásügyi Osztály hozzájárulása előzte meg (ACNSAS, 211500/4, 147). 1972 augusztusától a Peres Sándor ezredes vezette kolozsvári kémelhárítás is kiemelten foglalkozott az üggyel. Miután a Securitate tudomására jutott, hogy a Gustav Adolf Werk Alapítvány jelentős összeget különített el a templomépítésre, Peres már ekkor kijelentette, ahhoz, hogy birtokába jussanak a pénznek, beszélni kell a megyei kultuszmegbízott főinspektorral, „körbejárva az akció összehangolásának módozatait”. E kijelentés főleg Hoinărescu Țepeș Horia kultuszmegbízott azon későbbi kijelentésének ismeretében volt fontos, mely szerint, amíg ő Kolozsváron végzi munkáját, addig ott magyar templom vagy kápolna nem fog felépülni (ACNSAS, I211500/5, 152–153). A későbbi történések, a templomépítés, a pártállam érdekeit szem előtt tartó „összehangolás” sikerét bizonyítják.

Some of the photographs taken by Lucian Ionică are snapshots of moments of high drama. Among them, those “hard to look at” images from the Paupers’ Cemetery, with the bodies of those killed by the repressive forces of the communist regime, hastily buried by the representatives of those forces, and then disinterred in order to be laid to rest in a fitting manner. There are also in the collection some photographs with portraits of children wounded during the Revolution of December 1989 in Timişoara. They were taken in the Timişoara Children’s Hospital on 24 December. The photographs show the wounded children in bed; the three snapshots include portraits of two boys and a girl. “For a few years after I took those photos I tried to trace the children I had photographed. I couldn’t find them, although I tried repeatedly. In the confusion and the strong emotions of the events back then, I didn’t have the inspiration to make a note of their names. Today I don’t know what has become of them, what they are doing,” says Lucian Ionică, confessing his regret at being unable to follow the story of those whose drama he immortalized in December 1989. “In the Timişoara Revolution, there were a lot of teenagers in the street. However the repressive forces had no compunction about firing at them. They were victims of the Army in the first place. Opening fire on minors is impossible to accept. Of course it is not justified against adults either, but the brutal actions of the soldiers against the children show how faithful those in the forces of repression were to Nicolae Ceauşescu,” is the comment of Gino Rado, the vice-president of the Memorial to the Revolution in Timişoara, summing up the tragic consequences of the involvement of forces loyal to the communist regime in the repression of the demonstrators, including minors (Szabo and Rado 2016). According to research carried out at the Memorial to the Revolution in Timişoara, as well as other official statistics  documenting the scale of the repression in the city in December 1989, at least six children or adolescents under the age of 18 were killed in this symbolic city of the Romanian Revolution. The youngest hero-martyr was Cristina Lungu; when she was fatally shot in December 1989, she was only two years old.

This collection comprises various documents (including trial records) relating to the activities of Alexandru Șoltoianu, a well-known oppositional figure in the Moldavian Soviet Socialist Republic (MSSR) in the late 1960s and 1970s. Closely linked to the Usatiuc–Ghimpu–Graur group, Șoltoianu pursued a parallel project of creating a mass nationally oriented anti-Soviet political party known as National Rebirth of Moldavia (Renașterea Națională a Moldovei), to be based upon a broad network of student associations. Șoltoianu’s case files are currently held in the National Archive of the Republic of Moldova (ANRM). These materials were transferred to the ANRM from the Archive of the Intelligence and Security Service of the Republic of Moldova (formerly the KGB Archive). 

Almost two years after his condemnation, in the spring of 1955, Zgherea filed a petition addressed to the General Prosecutor of the Moldavian SSR, requesting the revision of his sentence. In this petition, Zgherea again admitted his guilt, but emphasised that his conversion to Inochentism was mainly caused by the influence of his parents. He claimed that, due to his young age and to the unsatisfactory level of his education, he did not fully understand the implications of his actions at the time. He also declared that, during his detention in the labour camp, he “fully realised the mistaken nature of his views” and therefore was ready to “cut all his ties to the sect of the Inochentists.” This remarkable example of repentance and apparently successful “re-education” should not be taken at face value, especially given the fact that during the trial Zgherea refused to abjure and renounce his faith. However, in the post-Stalinist Soviet context, this proved an effective strategy for alleviating his plight and for receiving a reduction of the sentence and, ultimately, a full amnesty. In his review of Zgherea’s case, one of the employees of the MSSR’s Ministry of Internal Affairs, Major Rogachev, noted the defendant’s partial admission of guilt and his apparent repentance as alleviating circumstances. In the Resolution he sent to the General Prosecutor of the MSSR, A. Kazanir, on 28 April 1955, Rogachev concluded that, although Zgherea’s “guilt” was not in doubt, the punishment was “too severe and did not correspond to the seriousness of his actions.” Therefore, Rogachev recommended that the prosecutor’s office file a formal protest to the Presidium of the Supreme Court of the MSSR in order to request a revision of Zgherea’s case, which the prosecutor did in due course. As a result of this protest, after reviewing the case, on 9 June 1955 the Supreme Court issued a special decision which reduced Zgherea’s sentence to five years of hard labour and a further three-year suspension of civil rights. The main argument of the court was that Zgherea “did not have a leading position within the sect.” This motivation points to a shift in the authorities’ perception of the social danger of the Inochentists and similar religious movements and to a more differentiated approach to the individual guilt of their members. Moreover, Zgherea was amnestied according to the provisions of the Decree of 27 March 1953, which ended the main wave of Stalinist repressions and secured a legal basis for the gradual release of political prisoners. He was to be released from the labour camp as soon as possible, while his penal conviction was dropped. This case certainly did not illustrate an entirely new attitude of the regime toward religious dissent, which continued to be viewed with suspicion and repressed. However, there was a marked shift in the authorities’ repressive strategies, which became subtler and more differentiated. The case of Gheorghe Zgherea is thus a fascinating example of essential ideological continuity uneasily combined with changing methods of addressing and dealing with dissent and opposition in the religious sphere.   

A Nádosy-hagyaték kivételes dokumentációja egy keresztény szamizdat szerző mindennapi munkásságának és kapcsolatépítési tevékenységének. Emellett tanúskodik misszionárius csoportok szervezéséről és bemutatja a külfölddel való kommunikáció és a szamizdat készítés lehetőségeit is.

This unique collection of samizdat literature (1972-1989) contains samizdat books by Czech and Slovak authors whose works could not officially be published in socialist Czechoslovakia, as well as a collection of samizdat periodicals and individual texts.

The bequest of Rusko Matulić, an American engineer and writer of Yugoslav origin, is held in the Hoover Institution at Stanford University. The collection largely encompasses Matulić's activities as a political émigré in the United States of America, when he mainly dealt with the publication of the bi-monthly bulletin of the Committee Aid to Democratic Dissidents in Yugoslavia (CADDY). The bulletin and organization acted as a part of the Democratic International, established in New York in 1979. Mihajlo Mihajlov, one of the most prominent Yugoslav dissidents, was a member and the main initiator of launching the CADDY organization and its bulletin. Rusko Matulić was Mihajlov's main collaborator in the overall CADDY project.

The Pavao Tijan Collection is deposited in the Archives of the Croatian Academy of Science and Arts in Zagreb. It demonstrates the cultural-oppositional activities of the Croatian émigré Pavao Tijan, who lived in Madrid after the Second World War. There, Tijan organized anti-communist activities against the Yugoslav regime and also against global communism during the time of the Cold War. This collection is very important to the little known Croatian cultural history of the émigré colony of Spain.

The Jan Zahradníček Collection at the Museum of Czech Literature is an important resource documenting the literary and Catholic opposition to the communist regime in post-war Czechoslovakia. It includes Jan Zahradníčekʼs poetry manuscripts, written illegally in the 1950s, in Pankrác Prison.

This ad-hoc collection was separated from the fonds of judicial files concerning persons subject to political repression during the communist regime which is currently stored in the Archive of the Intelligence and Security Service of the Republic of Moldova (formerly the KGB Archive). It focuses on the case of Gheorghe Zgherea, a person of peasant background who was a member of the Inochentist religious community, a millenarian and eschatological movement active in Bessarabia and Transnistria mostly during the first half of the twentieth century. The collection materials are revealing for the repressive policy of the Soviet regime in the religious sphere, showing the Soviet authorities’ hostile attitude toward non-mainstream and marginal denominations, which were perceived as a particularly serious threat. Zgherea, a preacher within his community starting from late 1950, was accused of “roaming the villages” of the Moldavian SSR and spreading “anti-Soviet ideas” among the local populace by “using their religious prejudices.” Arrested on 2 May 1953, he received a harsh sentence of twenty-five years of hard labour. His sentence was reduced to five years of hard labour in June 1955, when he was also amnestied according to a special decree of March 1953. Zgherea’s case thus points to the changing strategies of the regime applied after Stalin’s death, but also to the continuity of repression and to the shifting practices of stifling dissent in post-Stalinist Soviet society.

The Woman and Society Feminist Collection at the Centre for Women's Studies in Zagreb consists of one register containing the manuscripts from the lecture cycle which was organized by the "Woman and Society" Section in 1982/83. The lectures dealt with the “woman question” in the historical context, as well as the “woman question” issues in socialist self-management and Marxist theory. The Collection testifies to the engagement of a smaller number of intellectuals who sought to put the “woman question” into public focus, thus affecting the improvement of the status of women in Yugoslavia, while the authorities argued that it was unnecessary because they thought that the ˝woman question˝ was resolved within Marxism.

A gyűjtemény - mely Viczián István saját gyűjtése és tulajdona - a pasaréti református ifjúsági közösség történetét mutatja be az államszocializmus időszakában. A gyűjtemény leveleket és fotókat tartalmaz, amelyek bemutatják a csoport törekvését arra, hogy létrehozzanak egy aktív vallásos közösséget, amely nem illett a hivatalos kommunista ifjúsági politika keretei közé.

Bibó István (1911–1979) politológus, szociológus, a jogfilozófia kiváló művelője. 1956-ban Nagy Imre második kormányának államminisztere. A november 4-ei szovjet támadás után ő volt az egyetlen kormánytag, aki a parlament már megszállt épületében két napon át kitartott posztján. Ezalatt menekülés helyett megírta híres nyilatkozatát a magyarokhoz, a világ népeihez és az ENSZ-hez, melyben a magyar forradalom védelmében erkölcsi és politikai segítséget kért. Életfogytiglani börtönre ítélték; amnesztiával szabadult 1963-ban. Utóbb a késő-kádári időkben az értelmiségi ellenzék és az erőszakmentes ellenállás mintaképe lett kikezdhetetlen erkölcsi tartásával.Hagyatékának családi gyűjteményét – személyes dokumentumait, fényképeit, kéziratait, könyveit, hang és video felvételeit – közel negyven éve már fia, ifj. Bibó István művészettörténész, pedagógus gondozza szüleinek 1979 tavaszán bekövetkezett halála óta budai otthonában.

A gyűjtemény egyike Magyarország legfontosabb szamizdat gyűjteményeinek. A Múzeum Könyvtára és Levéltára az 1980-as években kezdte el szisztematikusan gyűjteni a szamizdat anyagokat. Az anyagokat zár alatt tartották, s a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek voltak 1989-ig. A rendszerváltás után a Múzeum volt az első olyan intézmény, amely a magyarországi szamizdatról kiállítást rendezett.

Csapody Tamás (1960-) magángyűjteménye a magyarországi kötelező katonai szolgálatmegtagadás, az alternatív polgári szolgálat bevezetéséért indított mozgalmak dokumentációját foglalja magában. A katonai szolgálatmegtagadás a Varsói Szerződés tagállamaiban törvénybe ütköző cselekedetnek minősült. Csapody gyűjteménye – mint az egyetlen ilyen gyűjtőkörű magángyűjtemény – a Kádár-korszak törvényi szabályozásával vallási és lelkiismereti okokból szembekerült személyek történetének fennmaradásához járul hozzá.

Meghívó és program-ismertető az IHF szervezte budapesti Kulturális Szimpoziumra, Bécs, 1985 szeptember 1.

Noha az előkészületek és egyeztetések már egy évvel korábban elkezdődtek a résztvevőkkel a budapesti Kulturális Fórum alternatív rendezvényeire, ez a Bécsből 1985. szeptember 1-én szétküldött, Karl Joachim Schwarzenberg, az IHF elnöke által aláírt meghívó és egyben program-ismertető volt az első ígéretes jele annak, hogy a Nemzetközi Helsinki Szövetség komolyan készült egy szabad és kötetlen budapesti tanácskozásra, az összeurópai Helsinki utókonferencia első három napján: az „Írók szabadsága. Az IHF Kulturális Szimpoziuma. Budapest 1985. október 15-18.” címmel

Ezt jelzi mind a meghívott írók, mind a nemzetközi tag-szervezetek impozáns listája: Konrád György, Susan Sontag, Per Wἃstberg, Hans Magnus Enzensberger, Derek Walcott, Timothy Garton Ash, Alain Finkelkraut, Danilo Kis, Jirzi Grusa, Ed Doctorow és Amos Oz neveivel csakúgy, mint az IHF amerikai, svéd, norvég, holland, nyugat-német és osztrák tagszervezeteinek aktív részvétele. A programismertető az egyes ülésnapok tárgykörét is kijelöli, e szerint – mint jórészt így is történt – a megnyitó előadást Konrád György tartja „Az azonosság és a különbözés joga” címmel. A második napi ülés fő témája „Az írók szabadsága” olyan kérdések megvitatásával, mint „Írónak lenni száműzetésben; Írók és cenzúra, öncenzúra; A nemzeti önazonosság vállalása; A kisebbségek joga;  Szabad hozzáférés a történelmi örökséghez”. Míg a harmadik napi tanácskozás tárgyköre „Európa jövője” címmel arra várt válaszokat, hogy „Eltérő-e földrészünk kulturális öröksége a többitől?, és hogy „Mennyiben egy és oszthatatlan az Európai kultúra?”

Mindehhez néhány fontos háttéradalék:

A tanácskozáson a magyarokon kívül más kelet-európai író eleve nem vehetett részt, mivel útlevelet nem kapott, vagy mert – mint jónéhány orosz, lengyel, cseh, szlovák és román alkotó – ez időben épp börtönben, internáló táborban raboskodott, avagy rendőri felügyelet alatt állt. Őket néhány Nyugatra emigrált korábbi kelet-európai írótárs: Jirzi Grusa, Danilo Kis és Amosz Osz képviselte, illetve a lengyelekért az angol Timothy Garton Ash emelt szót, aki egyenesen Varsóból érkezett Budapestre, míg a Szlovákiában „Kutyaszorító” című tényfeltáró könyvéért börtönbüntetésre ítélt Duray Miklós ügyét és az erdélyi magyar értelmiség szorongatott helyzetét a tanácskozáson Tamás Gáspár Miklós, Csoóri Sándor ismertették, illetve „két házkutatás között” Szőcs Géza, az „Ellenpontok” című romániai szamizdat lap korábbi szerkesztője fordult nyílt levélben a tanácskozás résztvevőihez.

Mindez persze utóbb nem egészen úgy történt, ahogy azt a szervezők és meghívottak tervezték, mivel „a programváltozás jogát” ezúttal is a magyar pártállami vezetés és belügyi apparátusa tartotta fenn magának az Ellen-Fórum tanácskozását meghiúsítva az eredeti helyszínen – az Intercontinental Szálló konferencia-termében –, s ekként csak Eörsi István költő, majd Jeles András filmrendező e célra felajánlott lakásán tudták a háromnapos találkozót megtartani. Ám e botrányos közjáték végül még a javára is vált e rendhagyó, már a helyszíneivel is tüntetően non-konformista és protokoll-mentes párbeszédnek, mindjárt az első napon élénk és kiadós eszmecserét indítva, s a világsajtó hírverésével sokszorosára növelve a precedens értékű – 1989-ig jószerével az egyetlen jelentős – szabad kelet-nyugati találkozó publicitását.

The History of Homosexuality in Croatia Collection covers some of the most salient aspects of Croatian gay and lesbian private and public life in the socialist period (1945-1990). Court verdicts for same-sex sexual relations testify to the active institutional persecution of homosexuality, mostly in the immediate post-war period, in the late 1940s and early 1950s. Personal memories and oral history recollections illustrate the harsh everyday life reality of homosexuals in socialist Yugoslavia, but they also tell amazing stories of individual or collective resistance to institutional and social homophobia.

The events that transpired alongside the fall of the Romanov monarchy in February 1917, the takeover of the Winter Palace by the Bolsheviks in October 1917, and the dissolution of the Constitutional Assembly in January 1918 are immensely significant for understanding Ukrainian history and cultural opposition to communism. During that year of upheaval, many divergent visions for the future were articulated throughout the Russian Empire. In the Imperial Southwest, the Bolsheviks battled monarchists, nationalists, socialists, greens and anarchists over how to move forward during and after the collapse of empire.

The Ukrainian Museum-Archives has in its possession an original broadside of the Third Universal, issued by the Central Rada on November 20, 1917, in the four major languages used in the Imperial Southwest—Ukrainian, Russian, Polish and Yiddish. This document is reflective of efforts by the Central Rada to appeal to various communities living on the territory, while negotiating with the Provisional Government for greater autonomy. As historian George Liber notes, the first two proclamations of Rada did not define the borders of Ukraine, but the Third Universal asserted that the nine provinces in the Imperial Southwest with Ukrainian majorities belonged to the Ukrainian National (or People’s) Republic. The document also claimed parts of Kursk, Kholm/Chelm and Voronezh provinces, where Ukrainians also constituted the majority. The Central Rada also pledged to defend the interests of all national groups living in these territories and articulated a law protecting personal and national autonomy for Russians, Poles, Jews and others.

Shortly after this, the UNR established diplomatic ties with a number of European countries and even the United States. Britain and France tried to persuade the UNR leadership to side with them against the Central Powers, which they refused as they were determined to stay neutral. The Soviet Russian Republic initially recognized the UNR, but this was short-lived as the Red Army soon moved in from the north and east. This prompted the Rada to issue the Fourth Universal on January 25, 1918, which declared independence of the UNR as defined by the Third Universal. This made the push for greater autonomy within the context of empire a war of nationalist secession. (Liber, 62-63)

The Karl Laantee collection at the Estonian Cultural History Archive is part of the large archival legacy of Karl Laantee, an émigré Estonian religious activist, and announcer with the Voice of America radio station. 

The manuscript of Mihajlov's travels, “Moscow Summer,” written in English is in the box 28. The text was the fruit of Mihajlov's visit to the Soviet Union in the summer months of 1964. Mihajlov supported Nikita Khrushchev's reforms and the program of de-Stalinisation, and he criticized the changes in the Soviet leadership after Kruschev’s fall. This criticism alarmed those in charge of Yugoslavia’s foreign policy, since it could once more undermine Soviet-Yugoslav relations, which had normalized in the mid-1950s.

Referring to the publication of the first two essays of this book, Tito himself called out Mihajlov in February 1965 as a result of pressure from the Soviet ambassador due to his criticism of the new political course following the fall of Khrushchev in the autumn of 1964. Despite censorship of Mihajlov’s essays in Yugoslavia, American politicians and the public were interested in Mihajlov's case precisely because of his stance on the Soviet Union during the political upheavals in the upper echelons of the Soviet party in those years.

Az Ellenpontok – Tóth Magángyűjtemény több száz korabeli postai levelet is tartalmaz. Különösen érdekesek azok a változó méretű és formájú levelek és feljegyzések, amelyeket a nyolcvanas években magánszemélyek csempésztek át elsősorban Románia és Magyarország között. Akkoriban az erdélyi aktuális eseményeknek hírértéke volt. A magyar kisebbség elleni intézkedések nem kaptak publicitást és ezért fontossá vált, hogy minél előbb szélesebb nyilvánosságot kapjanak, részben védelmi céllal az elszenvedőkre nézve, részben reménykedve abban, hogy a  romániai kommunista rendszer további intézkedéseit ezzel fékezni lehet.

Az alábbi átcsempészett levelet 1984 októberében kézbesítették az ekkor Budapesten élő Tóth családnak. A „feladó” a romániai nagyváradi baráti körhöz tartozó Spaller-házaspár. Mind Spaller Árpád, mind felesége, Katalin, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szereztek gyógypedagógusi, valamint román nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1970-ben, illetve 1971-ben. Tanulmányaik után mindketten tanárként dolgoztak Nagyváradon (Spaller és Spaller 2006).

A levél szövege a következő:

„Kedves Ica, Karcsi és Zsuzsika!

Ne haragudjatok, hogy eddig nem írtunk, pedig képeslapotokat megkaptuk és nagyon köszönjük. Az igazság az, hogy még képeslapot sem merünk küldeni, mert az is meglehet, hogy úgy járunk mint Gyulai Kati [Katalin Gyulai, nagyváradi verselőadó] (Molnár 1993), hogy a határon mindenét átkutatják és emellett el sem engedik. Elég csúnya ügy. Másodszor nagyon idefigyelnek, és ezt nem hagyják annyiba. Ha kell hanem zaklatják az embereket. Varga Árpit [Varga Árpád, 1951-1994] (Sipos 1995), azt a szerencsétlen történészt Telegden is megfenyegették. Azt a Sófalvit, azt a szatmári fényképészt, aki az Irodalmi Kerekasztalon fényképezett, szintén meglátogatták, filmeket vettek el és egyéb könyveket. Hogy mikor lesz vége nem tudom, de óvatosnak kell lenni.

Minket sajnos a magyarok nem fogadnak. Szeptemberben kaptuk meg a hírt, pedig a válasz már júniusban megvolt. Szóval jövő júniusban újra beadhatjuk. Csak sajnos nincs mire. Az ismerősünk segítsége hatástalan, amin nagyon nem is csodálkozom. Más ismerősöm nincs, márpedig e nélkül beadni egyszerűen hülyeség. Nektek nincs valami olyan befolyásos ismerősötök, aki segíteni tudna? Bizony most nagyon elkelne, mert eléggé le vagyunk törve. Megköszönném, ha tudnátok segíteni.

Máskülönben semmi változás. Dolgozunk és élünk egyik napról a másikra. Endre iskolába jár, sokat kell vele foglalkozni. A kicsi nő. Magunkról pedig nem sok jót írhatok. Az Ady kör működik a tavalyi gárdával. Néha, ha eljutok én is elmegyek.

Ne haragudjatok, de arra kérlek, ne írjatok, vagy ha van valami fontos, akkor írjátok meg erre a címre, Juhász Péter [vasutas] Biharkeresztes MÁV Állomás 4110. Időnként én majd értesítelek, hogylétünk felöl. Szóval ne írjatok direktbe. Azt viszont írjátok meg, hogy vagytok, mit csináltok a fenti címre. A többiekkel is legyetek óvatosak.

Sok szeretettel csókollak mindnyájatokat, Árpi és Kati.

1984. október 6.”

A Spaller házaspár levele kellően érzékelteti az akkori félelemmel teli időket, közéleti és egyéni szempontból is. A Securitate megfigyelésétől és zaklatásától tartó polgár az állandósult bizalmatlanság légkörében inkább a hallgatást választotta, a közéleti megnyilvánulás minden formáját kerülve. Ugyancsak sokatmondó, hogy a közvetlen kapcsolattartásra a házaspár nem romániai postacímet, hanem a magyar-román határtól 6 kilométerre fekvő magyarországi település a biharkeresztesi vasútállomás címét adták meg, mely egyben határállomás is volt.     

A kivándorlás okai akkoriban nem szorultak különösebb magyarázatra. 1983 januárjától a magyar tartózkodási engedély megszerzése nehezebbé vált, miután az illetékesek magyarországi befogadó levél meglétéhez kötötték a választ. Ez a látszólag elenyésző adminisztrációs akadály azonban – mint a levélből is kiderül – hegyként tornyosulhatott az emigráció mellett döntő család előtt, de nem bizonyult megvalósíthatatlannak: 1987-ben a Spaller család Magyarországra települt és a szakmában sikeresen elhelyezkedve ma Budapesten élnek (Spaller és Spaller 2006).

After listening in November 1987 to the news broadcast by Radio Free Europe (RFE) about the anti-communist revolt of the workers in the factories of the city of Braşov, Doina Cornea openly displayed her solidarity with the protesters. On 18 November 1987, she drafted 160 manifestos, which were spread with the help of her son Leontin Horaţiu Iuhas in several public spaces in Cluj (Cornea 2009, 194–195). Consequently, on 19 November 1987, she and her son were arrested by the Securitate after a detailed home search (Cornea 2006, 203). During home searches on 19 and 23 November 1987, the Securitate confiscated many documents from Cornea’s private dwelling, including all the drafts of her letters to RFE.

Among these documents, the Securitate confiscated the handwritten draft of the first letter she sent to RFE entitled: “Letter to those from home who have not given up thinking with their heads.” According to interviews granted by Doina Cornea, this letter was drafted by Cornea and her daughter Ariadna Combes in July 1982 (Cornea 2009, 169-170). The document was smuggled to the West and sent to RFE with the help of her daughter, who chose to remain in France in 1976 and visited her mother in July 1982 (ACNSAS, FI 000 666, vol. 2, f. 11). In August 1982, the letter was broadcast by RFE during the radio programme “Talking with RFE listeners.” It was the first letter in a series of twenty open letters sent by Doina Cornea to RFE in the period from 1982 to 1989, through which she asserted herself as one of the most prominent Romanian dissidents (Cornea 2009, 195–196). The open letters sent by Doina Cornea to RFE intensified the surveillance and repressive actions of the Securitate, which had already been monitoring her closely since 1981. Due to the fact that the strict surveillance in communist Romania did not allow the development of a samizdat and tamizdat milieu, RFE played a key role in conveying the messages of Romanian dissidents to their fellow citizens (Petrescu 2013, 277).

The letter starts with a reference to radio programmes of RFE that had been previously broadcast. During these radio programmes, journalists specialising in East European issues had dealt with the crisis that affected communist Romania during 1980s and identified political and economic factors as the immediate causes. Instead of these causes, Doina Cornea emphasises in her letter causes relating to moral and cultural values. By idealising interwar Romania, she brings into discussion the destruction of the Romanian intellectual elite during the first two decades of communist rule and the decay of the educational system. In Cornea’s opinion, this “spiritual crisis” is illustrated by the everyday “compromises” and “lies” that citizens living under a communist dictatorship have to “accept and circulate” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, f.1). Her argumentation in this respect is similar to that developed by Vaclav Havel’s essays and epitomised by his principle of “living in truth” (Havel 1990). Cornea argues that “the people is fed only with slogans,” which stifle all openness towards “truth, revival, and creativity” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, ff. 2–3). She criticises the conformism of Romanian intellectuals and state policies which limit theoretical education (especially the humanities) and promote technical education in order to fill the need for cadres in the rapidly growing heavy industry.

She concludes her text by asking for a reform in the educational system and encourages those working in this field at least to take advantage of the limited possibilities available to them to promote what she considers to be authentic cultural and moral values. According to Cornea, those working with students should not teach them “things in which they themselves do not believe” and they should “encourage the creativity of young people and not be afraid to say what they think” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, ff. 4–5). At the end of the letter, Doina Cornea inserted her name with the mention: “for the messengers of RFE listeners” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, f. 5). She did not intend to reveal her real identity to the listeners of RFE, but just to prove the authenticity of the document to the editors of the radio programme. Due to a misunderstanding, her real identity was revealed during the radio show.

In November 1987, after the draft of this document was confiscated by the Securitate, the secret police used it as an argument of accusation during Cornea’s interrogation. This focused especially on the channels used by Cornea to send the letter to RFE. Although she did not mention it during the interrogation, the Securitate suspected that her daughter Ariadna Combes had helped her in this respect. For this reason, Cornea’s daughter thereafter did not receive a permit to enter the country to visit her family until the fall of the communist regime.

The collection is important proof of the activities of a left-thinking historian, a "spiritual father" and co-founder of the Committee for the Defence of the Unjustly Prosecuted (VONS), a co-publisher of unofficial periodic Dialogy, who was imprisoned several times and forced to go to exile, where he collaborated with dissidents from other socialist countries.  

A 22 kérdésből álló kérdőívként azonosított irat célcsoportja a kérdések nehézségi foka alapján a romániai magyarság gondolkodó rétegének tagjai, akik nem tartoztak feltétlenül az értelmiségi elithez, és akiket vélhetőleg előzetes tájékozódást követően választottak ki. A szerkezetileg három kérdéskörre tagolható kérdőív előbb az alany társadalmi besorolását, képzettségét, általános műveltségét méri fel, majd a kérdezett azonosság és identitástudatát röntgenezi, végül pedig a megoldás igényével is a román-magyar kapcsolatokat, viszonyt és az együttélés tapasztalati élményeit vizsgálja. A feltett kérdések a kérdező számára alapvető információkat kívántak szolgálni és helyenként reprezentativitásra törekedtek.

I. Az első kérdéskör az alany társadalmi besorolására összpontosít. Előbb a kérdezett társadalmi eredetét vizsgálja családja és származása alapján, majd életkora után a „kicsi magyar világra” (Sárándi and Tóth-Bartos 2015) vonatkozó kérdés hangzik el, mely arra enged következtetni, hogy a kérdőív az idősebb, kiforrott szemléletű egyénekre összpontosít. A negyedik és ötödik kérdések a múltbeli anyanyelvi tanulás idejét és lehetőségeit vizsgálják az alany családjában, illetve „látókörében”, azaz a néhány évvel kisebb, illetve fölötte végzett generációk esetében, akikre rálátása lehetett.

A kérdések:

1. Milyen családból való?

2. Milyen környezetből? (Falusi, városi, paraszt, munkás, polgár, arisztokrata, stb.)

3. Mennyi idős? Élt-e 1940 és 1944 között?

4. Mennyi ideig és mit tanulhatott anyanyelvén?

5. A családjában és vagy a „látókörében” ugyanez miként oldódott meg?

II. A második kérdéskör, a hatodiktól a tizennegyedikig terjedő kérdések, az alany identitás és azonosságtudatára reflektál. A kollektív emlékezet felmérését nosztalgikus hangvételű kérdés követi, mely azonban a pillanatnyilag megélt emberjogi sérelmek számbavétele mellett az alanyt a múltban kétségbevonhatatlanul meglévő jogokkal történő összehasonlításra készteti. Az általánosan vett magyar történelmi ismereteket, hangsúlyosabban követi az erdélyi régió 1918 utáni történetének és közszereplőinek ismerete. Ezt követi az anyanyelvi olvasási szokások és igények, a kulturális élet és a hitgyakorlás feltérképezése. A román nyelv ismeretének fokára vonatkozó kérdés a mai napig aktuális kérdés. Miután a kulturális kiegyenlítődés előfeltétele a nyelvismeret, ez azt is feltételezi, hogy mindaddig nem fog közeledni, egymáshoz csiszolódni az együttélők kultúrája, amíg nyelvileg nem képesek egymás felé nyitni. A rádióhallgatási szokások választ nyújtanak az erdélyi magyar tájékozódási igényeire, de esetleges beletörődésére sorsába, ez iránti közömbösségére is. A magyarországi kapcsolatok tudakolása a rokonságon, barátokon, ismerősökön át meglévő kurrens anyaországi kapcsolati hálót feltételezi. A magyarországi új helyzetről szóló tizenharmadik kérdés – mely támpontot ad az irat keltezésének megállapításához – feltételezhetően az 1987 júniusában a minisztertanács elnökévé megválasztott Grósz Károly hivatali ideje alatt bekövetkezett változásokra céloz. Az 1988. májusi pártértekezleten a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) reformszárnya teret nyert, „kibontakozási programja” a piacosítást és a decentralizálást tűzte ki célul. Leváltották Kádár Jánost és utódjául az MSZMP főtitkárának Grószt választották meg. Az is lehet viszont, hogy jelképes 1989-es eseményekre, Nagy Imre és társainak újratemetésére, illetve 1956 rehabilitációjára, vagy Pozsgay Imre rádióbeszédére utal (Romsics 2013). A kérdéscsoport utolsó erdélyi vezető-egyéniségre vonatkozó kérdése figyelembe veszi a nagypolitikai eseményeket és talán előretekintve számol egy megjósolhatatlan romániai politikai fordulattal is.

A kérdések:

6. Mire emlékszik, vagy meddig nyúlik vissza kollektív (családi, munkahelyi stb.) emlékezetük?

7. Szeretnénk-e valamit a múltból visszakapni? S ha igen, mit?

8. Ismeri-e a magyar történelmet, s ezen belül is Erdély történelmét? (1918 utáni történésekről mit tud? Ismeri-e az OMP [Országos Magyar Párt] (Bárdi 2014, Horváth 2007, György 2003) működését? Tudja-e pl., hogy ki volt Gr. Bethlen György [1888-1968, a két világháború között a romániai magyar kisebbséget képviselő Országos Magyar Párt elnöke (ACNSAS, I185019), Jakabffy Elemér [1881-1963, magyarországi majd romániai magyar politikus, jogász, publicista] (Balázs 2012, Csapody 2012), Makkai Sándor [1890-1951, erdélyi magyar író, pedagógus, református püspök] (Veress 2003), Mailáth [Majláth] Gusztáv Károly [1864-1940, erdélyi római katolikus püspök, főrendi tag, címzetes érsek] (Marton and Jakabffy 1999), Domokos Pál Péter [1901-1992, tanár, történész, néprajzkutató, a csángókutatás egyik úttörője] (Jánosi 2017, Domokos 1988) stb.)

9. Vannak-e magyar könyvei? Szokott-e magyarul olvasni? S ha igen, mennyit? Hogyan jut hozzá magyar könyvekhez? Jár-e színházba? Jár-e templomba? (A magyar szó végett teszi, vagy hívő?)

10. Milyen szinten ismeri a román nyelvet?

11. Melyik rádiót hallgatja? A budapestit vagy a bukarestit? És melyik SZER [Szabad Európa Rádió]-adást: a románt vagy a magyart?

12. Vannak-e magyarországi kapcsolatai?

13. Mit gondol Magyarországról ebben az új helyzetben?

14. Van-e olyan erdélyi vezető-egyéniség, akiről tud, és akire, úgy érzi, figyelni kell?

III. A harmadik kérdéskör, a tizenötödiktől a huszonkettedikig terjedő nyolc kérdés, a román-magyar kapcsolatokat veszi górcső alá. Ennek megfelelően az alany és közösségének a románokkal fenntartott viszonya mellett, az együttélő lakosság etnikai színezetét tudakolja, ha az évszázadok során az adott településen a kisebbségi magyarság számára kedvezően alakult demográfiai realitást a kommunista hatalom a román többségű vidékek lakóinak betelepítésével módosította. A jövőbeli együttélésre gondolva a tizenhetedik kérdés az alany hiányaira kíváncsi, a minimálisan szükséges emberjogi feltételeket tudakolja, hogy az adott helyen, ott, magyarként élhessen. A rendszerváltás előtti évek fejleményeinek ismeretében, az erdélyi magyar kisebbség asszimilációját szolgáló intézkedések – a magyar nyelvű iskolahálózat állandó sorvasztása, az erdélyi magyar színházak megszüntetése, a falurombolás, az állandósult jelenséggé váló menedékjogot kérő román állampolgárok – közepette, az évtized végére csúcsra járatott nacionalizmus idején, amikor a társadalomban a politika gerjesztette etnikai mássággal szembeni türelmetlenség napi szinten jelen volt, szürreálisan hat a kisebbségi közösség jövőjéről megfogalmazott magánvéleményt tudakoló kérdés. Az őshonos kisebbség megújulására vonatkozó gondolatok közelebb álltak az utópiához, miután az emberjogi és nemzetiségi elnyomás semmiféle valóságalappal nem szolgáltak ehhez. A kérdőív két utolsó huszonegyedik és huszonkettedik kérdései – pozitív élmény romániai magyarként, pozitív élmények a román-magyar viszonyban – szóhasználatában is – „volt-e valaha”, „kísérnék” – jelzik azt a tisztánlátást, amellyel a kérdőív összeállítója értelmezi a rendszerváltás előtti erdélyi magyar kisebbség helyzetét.

A kérdések:

15. Milyen viszonyban van (ő és közössége) a románokkal?

16. Ahol él, inkább román vagy magyar környezet veszi körül? Ha román, akkor az mikor alakult ki? Betelepítés vagy őshonosság révén?

17. Mit hiányol leginkább ahhoz, hogy ott élhessen magyarként?

18. Mit gondol saját maga, családja s az erdélyi magyarság jövőjéről?

19. Lát-e megújulási lehetőséget?

20. Ha templomjáró ember, mit tud és mit lát a görögkatolikus mozgásból? 

21. Volt-e valaha is pozitív élménye magyarként? S ha igen: mikor és milyen élmény volt az?

22. Sorolja fel azokat a pozitív élményeket, amelyek a magyar-román viszonyt kísérik vagy kísérnék?

Gyimesi szerzőségéhez nem férhet kétség. Munkáiban számtalanszor megtalálható az erdélyi magyar kisebbség adott helyzetének, azonosság és identitástudatának vizsgálata (Gyímesi 1993). Az irat feltehetően a cím és a keltezés hiánya miatt kerülte el az 1989. június 20-án házkutatást végző állambiztonsági tisztek figyelmét. A kisebbségi létet vizsgáló kérdőív fizikai léte a legsötétebb napjait élő romániai kommunista diktatúrában önmagában is meghökkentő. A kérdőíves kutatás az alany szabad véleménynyilvánításának jogát feltételezi, melyet a demokratikus rendszerek velejárójaként értelmeznek. Az irat megléte ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ténylegesen sor került volna az ennek alapján lefolytatott felmérésre. Az akkori viszonyok között a titkosrendőrségi megfigyelésnek sokszorosan kitett Gyimesi számára sokkal inkább fogódzott jelenthetett egy ügynökökkel telített világban olyan rokongondolkozású személyek felismerésében, akikre számíthatott az emberjogi és nemzetiségi elnyomás elleni küzdelemben. Talán éppen ennek alapján – lehetséges értelmezésként – az 1988 őszétől Balázs Sándor filozófussal, egyetemi tanárral tervbe vett Kiáltó Szó című kolozsvári szamizdatlap szerkesztéséhez és terjesztéséhez keresett megbízható munkatársakat. A Securitate által is kevéssé ismert szamizdat kilenc megszerkesztett számából csak kettő jelent meg, de ez nem a szerkesztőkön múlott, a további számok közzététele a Ceaușescu-diktatúra bukása utáni körülmények között szükségtelenné vált.

Skilling’s Golden Wedding anniversary, was at the Old Town Hall in April 1987. The journey Gordon Skilling made to Prague in April 1987, marked the celebration of Skilling's 75^th birthday and the 50th anniversary of his marriage to Sally. The wedding ceremony was arranged by his dissident friends in the Old Town Hall, which was also the same ceremonial hall where they were married in 1937 (their wedding in October 1937 took place during G. Skilling’s first time in Czechoslovakia, where he studied the History of Central Europe as a student of London University). The anniversary celebration was a delicate irony in which the guests were fond of - a tribute to the "enemy of the state" because the Communists had released a number of dissidents which they had not known about. The next day in the Prague Evening, the news appeared, with a somewhat funny title, "Wedding Overseas". Jiřina Šiklová gained a great credit for this, because she paid the newspaper editors with the make-up from Tuzex at that time.

Gordon Skilling himself remembers this after years in an interview with Lidove Noviny in June 1993: "It was an interesting ceremony because perhaps all Czech dissidents - Havel, Pithart, Dienstbier and others - were present. It was strange that, in this honest ceremony, the chairman of the National Committee for Prague 1 spoke about what I did for Czech history. But he did not know that I also wrote a book about the Prague Spring, a book on Charter 77 and other things. He did not know it, and so he was very glad. Absurd situation. But the dissidents liked it. They were smiling internally. And then we had a gala dinner at the Municipal House. I like to recall the event."

At the beginning of the 1980s, citizens in Slovenia became more aware of the need for their involvement in decision-making processes and that brought about the first initiatives to protect human rights. One of those initiatives was a petition for the abolition of the death penalty in Yugoslavia. A group of activists, including Alenka Puhar, collected signatures for the abolition of the death penalty and sent them to several institutions on November 23, 1983: to the Assembly of the Socialist Federal Republic of Yugoslavia (SFRY/SFRJ), the League of Communists of Slovenia (LCS/SKS), the League of Communist Youth of Slovenia (LCYS/SKOS) and others. The petition was discussed in public and among the political leadership, and it was published in Ljubljana’s magazine Mladina on December 1, 1983. However, the petition did not produce any results at the time. The death penalty in Slovenia was abolished only in 1989 at the time of the Slovenian Spring.

Alenka Puhar's collection contains the original petition with signatures that were collected in that campaign. Puhar testifies that over 1,500 signatures were collected. She wrote about her experience working on this petition in the book Peticije, pisma in tihotapski časi (Petitions, Letters and a Time of Smuggling) which she published two years later. (Puhar 1985: 152)

Vytautas Skuodis (1929-2016) was a Lithuanian scientist, Soviet dissident and former political prisoner. From 1979, he was a member of the dissident organisation the Lithuanian Helsinki Group. In 1978, he initiated and edited the journal Perspektyvos (Perspectives), the most recognised underground publication among the Lithuanian intelligentsia. The Vytautas Skuodis collection holds various manuscripts of Skuodis’ monograhs, a PhD dissertation, articles, lectures, letters, reviews of diploma works by students, notes, memoirs and diaries. These documents are relevant to the topic of cultural opposition, because they reveal personally the involvement of Skuodis and other people in anti-Soviet activities.

This eighty-eight-page manuscript contains the texts of eight sermons and seems to have been prepared to be sent abroad for publication. The author was a priest and professor at the Theological Institute in Bucharest, and was imprisoned between 1948 and 1964. While in the notorious prison of Pitești, he was forced to take part in the infamous re-education experiment in that prison, which turned a part of the prisoners into the torturers of the others. Tormented by such a terrible sin, Calciu-Dumitreasa tried, according to his own confession, to write about this prison experience in order to come to terms with it. However, he changed his priorities when, in the aftermath of the earthquake of 1977, the demolition of churches in Bucharest began while the hierarchy of the Romanian Orthodox Church kept quiet. It was then that Calciu-Dumitreasa conceived this series of non-conformist sermons, in which he argued against atheist education and reminded his students of fundamental Christian values, of their mission as priests who must build, and not destroy, churches in order to take care of their parish communities. Seven of the sermons were delivered by the author in the Radu Vodă Church in Bucharest between 8 March and 19 April 1978. Particularly important is the sermon of 15 March 1978, in which Calciu-Dumitreasa explicitly condemned the demolition of the Enei Church, the first church demolished in Bucharest. The sixth sermon, of 12 April 1978, was no longer delivered in the church but in front of it, for the authorities had closed the church and locked the students in their dormitories in order to impede them from attending what had turned in the meantime into an increasingly popular event. The eighth sermon was supposed to open a new cycle entitled “Christianity and Culture” on 17 May 1978, but it was never delivered due to the author’s removal from his teaching position. Continuously harassed by the secret police, in 1979 Calciu-Dumitreasa endorsed the establishment of the Free Trade Union of the Working People of Romania, which caused his arrest and imprisonment for another five years. He was released only in 1985, after intense international lobbying, especially by the United States administration, which threatened the Romanian communist regime with the withdrawal of Most Favoured Nation status. A year later, he went into exile in the United States, where he remained until his death. This manuscript was probably confiscated on the occasion of his arrest in 1979. This version of the sermons differs slightly from the post-communist published volume because it mentions the persons who were responsible for the interruption of his cycle of sermons in 1978.

At the Memorial to the Revolution in Timişoara may be seen Lorenţ Fecioru’s vest with the holes made by the bullets that killed him and the traces left by their victim’s blood. This object with a profound emotional charge was donated in 1999 by the mother of the hero-martyr. The material traces of the violent death of this young man are symbolic for all the young people who, with the recklessness and courage of youth, took part in the Revolution of 1989. At the same time, the manner in which he met his death is illustrative of the repression that followed in the days immediately after the outbreak of the popular revolt in Timişoara. Along with over 1,000 others, Lorenţ Fecioru is a martyr of the bloody events that led to the change of regime in 1989 and one of those to whom all Romanians are indebted for the freedom that they enjoy today. It is a civic duty of all Romanian citizens to preserve their memory, a duty that the Memorial has taken upon itself to pass on to generations who did not experience the Revolution of 1989.

Lorenţ Fecioru was one of those who, alongside the poet Ion Monoran, took part in the stopping of trams in Maria Square on 16 December. He died in the night of 17–18 December from the effects of a bullet fired by a sniper straight into his heart. In the public documents issued after the Revolution of 1989, it was initially stated that Lorenţ Fecioru was shot on the steps of the Cathedral of Timişoara. The facts, however, are otherwise, albeit equally tragic. Two decades after the tragedy played out, Lorenţ Fecioru’s youngest son related for a national newspaper what actually happened to his father: “My father was shot by a sniper in the night of 17–18 December. In the Securitate files photographs have been found that were taken during the day, when my father and some of his colleagues from work went out into the street and climbed onto tramcars, onto buses. I understand that in the file is written ‘mission accomplished.’ He was on the balcony with his friends that evening, telling them that he had seen when the photographer took pictures of them and that he was afraid to go out onto the balcony. The moment he went out onto the balcony he was shot. I saw the bullet that killed him, because he was shot in the heart and the bullet came out through his back and ricocheted off two walls in the house. His friends took him to the morgue, and by ‘good fortune’ they found a coffin, otherwise he would have been incinerated like the others.” This version is confirmed by researchers at the Memorial to the Revolution. Gino Rado, the vice-president of the Memorial, mentions that Lorenţ Fecioru was on the balcony at his home on Calea Şagului in Timişoara when he was fatally shot. The vest donated by the family of the hero-martyr Lorenţ Fecioru is on the same ground-floor level of the building of the Memorial to the Revolution in Timişoara, very close to the corner dedicated to the child-martyr Cristina Lungu.

Az írás 1988 februárjában készült el. Publikálására a Magyar Ifjúság, Budapesten nyomtatott országos ifjúsági hetilapjában, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség időszaki kiadványának 25 számában, 1988. július 17-én került sor. Írásában Gyimesi helyteleníti, hogy „erdélyi menekültté” nyilváníttatja magát az a magyar értelmiségi, akinek a haja szála sem görbült addigi tetteiért. Átérzi az érintett létbizonytalanságát, ha a következő tanévre megmarad-e állása, az aggodalmát, ha gyermekei tanulhatnak-e tovább magyarul, és a félelmet is, hogy a tanulmányok elvégzése után milyen messzi román vidékre helyezik majd ki. Ennek ellenére, a kivándorlás melletti számtalan ok mellett, helyben maradásra szólított fel. Rámutat arra, hogy a távozással a számban és erőben megfogyatkozott magyarság még szegényebb lesz és az a tér, amit az elmenéssel önként átenged a megszólított, a beolvasztó többség hatalmát növeli az ittmaradottakon. Gyimesi ítélkezik is a „szegény erdélyi menekült” szerepét vállaló fölött. Szemére hányja, hogy őt sem sújtotta jobban az a hátrányos helyzet, mint amit a romániai kisebbségi lét általában jelent. Felrója, hogy nyilvánosan – sem személyesen, sem másokkal együtt – sosem tette szóvá – kérvényezéssel, memorandumokkal – nem tett semmit azért, hogy tartsák tiszteletben az alkotmányba foglalt jogokat, az anyanyelvhasználat, az iskoláztatás, a művelődés lehetőségei területén, melynek következménye legfeljebb annyi lett volna, hogy „nacionalistának” minősítik, mert „nem természetes dolog és nagyon fárasztó is, hogy az alkotmányban kijelentett jogokért naponta meg kelljen harcolni”. Kimondja, hogy a „menekült”, nemcsak a közös hátrányos helyzetből, hanem a felelősségből is kimenekült, amellyel itt a magyar nemzetiségnek és közvetve a nemzetnek mint értelmiségi tartozott (ACNSAS, I017980/1, 138–141).

Gyimesi akkori helyzetét az 1988 júliusában Magyarországon megjelent írás tovább súlyosbította, hiszen a romániai emberi jogok megsértését több vonatkozásban emlegette, és szaporította az ellene felhozott vádak sorozatát. A Securitate Kolozs megyei szervei már 1987-ben átadták ügyét a Babeș-Bolyai Tudományegyetem vezetőségnek és utasították a rektort az ellene indítandó fegyelmi eljárásra. Ebbe a folyamatba illeszkedik az 1988. július 26-án tartott fegyelmi gyűlés, ahol az egyetem Szenátusának Végrehajtó Bizottsága Gyimesit utolsó figyelmeztetésben részesítette, rendelkezett arról, hogy egy háromtagú bizottság vizsgálja felül az oktató magatartását és szakmai tevékenységét, a döntéshozatalig pedig további egyetemi státusát felfüggesztette (Cs. Gyimesi 2009).

A „levélnek” és általában az ilyen írásoknak a nyolcvanas évek végén gesztusértékük volt, maga a megszólalás, a véleménynyilvánítás volt a figyelemreméltó tett, fő érdemük a diktatúra csendjének megtörése (Király 1993). Viszonylag kevesen hallhatták, olvashatták a diktatúra utolsó éveinek írásait, dokumentumait. Ennek pótlására is, 1993-ban, Gyimesi közétette a Honvágy a hazában c. kötetben a nyolcvanas években keletkezett az adott kontextusban rendszerellenesnek mondott tanulmányait, magán- és nyílt leveleit, előadásait, beszélgetéseit, melyeket – némileg kisebb terjedelemben – követnek a rendszerváltó fordulat utáni írásai 1992 nyaráig terjedően (Cs. Gyimesi 1993).

A Kortörténeti Gyűjtemény célja a romániai magyarság történetére, különösen a rendszerváltás utáni időszakra vonatkozó elsődleges és másodlagos kutatási források, dokumentumok gyűjtése és kutathatóvá tétele.

Skilling H. Gordon (1912-2001) was a prominent Canadian historian, political scientist and Slavist. His life and work were closely linked to the dramatic fate of Czechoslovakia from the late 1930s to the 1989 Velvet Revolution.

The collection belongs to the group of the most relevant archival resources for researching the communist regime’s relationship with and repression against religious communities in Croatia, and their organisations, priests and other religious officials. It contains documents collected or produced by the State Security Service of the Republic Internal Affairs Secretariat of the Socialist Republic of Croatia, the civilian security and intelligence service in Croatia in the period from 1946 to 1990. Different cultural opposition activities of certain religious communities and their members can be studied on the basis of its documents. Criticism (concealed and public) of communist rule and its social and political system, i.e. the official doctrine of atheism, is especially visible.          

The report on “the legal situation and the clandestine activities of the religious group entitled Jehovah’s Witnesses” was drafted by the First Directorate of the Securitate (in charge of gathering information within the country). This report synthesised the evolution of the religious community of the Jehovah’s Witnesses in Romania, their legal status during the past and at the time of its issuance, and the policies of the Securitate regarding this religious denomination.

The collection consists of material about violations of the rights of national minorities and deportees, and people persecuted for anti-Soviet activities, as well as documents about samizdat publications and the persecution of believers. 

After sending two open letters to RFE in the period 1982–1983 and discussing with her students texts by Paul Goma and Mircea Eliade which were not officially published in Romania, Doina Cornea was put under close surveillance and threatened by the Securitate, in order to make her give up her oppositional activities. In June 1983, she lost her teaching position at the University of Cluj because she had refused to cede to these pressures. Despite these repressive measures against her, Cornea continued to send open letters of protests and to show solidarity with other dissidents in Romania (Cornea 2009, 176–177). Among these acts displaying solidarity with other oppositional activities, those supporting the 1987 workers revolt from Braşov attracted the most violent reactions on the part of the Securitate.

In November 1987, Cornea learned of the Braşov workers’ revolt from RFE radio programmes. Immediately afterwards she displayed a placard in front of her house in Cluj through which she expressed her solidarity with the workers. On 18 November 1987, she drafted 160 manifestos written in violet ink on sheets of paper similar to A5 format with the text: “Solidarity with the workers from Braşov” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, f. 109). These manifestos were spread with the help of her son Leontin Horaţiu Iuhas in various public spaces in Cluj, namely in the main squares and in factories (Cornea 2009, 194–195). On 19 November 1987, Cornea and her son were arrested by the Securitate and its employees conducted a detailed home search (Cornea 2006, 203). On this occasion the ink with which these documents were written and some copies of the manifestos were confiscated. The latter would be attached to the criminal file and invoked as proofs of the accusation during Doina Cornea’s interrogation by the Securitate in late November 1987 (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, f. 109).

The collection consists of artefacts about the 'Action of Light', established by Paulis Kļaviņš, which operated in the 1970s and 1980s. It aimed to support religious dissidents and human rights campaigners in Latvia, and to inform the public in the West about the real situation in Soviet Latvia.