A Vajda Lajos Stúdió hivatalosan 1972-ben jött létre. Kohézióját a hely szelleme, a Szentendréhez és művészeti hagyományaihoz való kapcsolódás adja, melynek közegében a hatvanas–hetvenes évek fordulóján vitális ellenkultúra-sejt jött létre, közösségi alapon, egymást inspiráló fiatal művészek részvételével. Az archívum a stúdió történetét és tagjainak tevékenységét dokumentálja.

Spontán akciók Egyszer elmentünk címmel, 1972. május (fotó: Maurer Dóra, résztvevők: Erdély Miklós, Jovánovics György, Szentjóby Tamás, Gáyor Tibor)

A legelső magyarországi, még zártkörű táncházat 1972. május 6-án este 7 órakor tartották Budapesten, a Liszt Ferenc téri Könyvklubban, amelyen Novák Ferenc és tanítványai széki táncrend egyszerűbb változatával ismertették meg a közönséget. Az eseményt a Bihari együttes táncosai, Foltin Jolán, Lelkes Lajos, Stoller Antal szervezték. Részt vettek rajta a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas együttes táncosai, a zenét Halmos Béla, Sebő Ferenc, Éri Péter szolgáltatta. Az esemény legfőbb támogatója Martin György volt, akit egyben az esemény szellemi mentorának is tekinthetünk. Halmos Béla és Sebő Ferenc 1971-ben kezdte el Lajtha László széki felvételeinek és más újabb hangszeres felvételeinek a tanulmányozását. Ebben az évben már a Huszonötödik Színházban, Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjében, a Műszaki Egyetem R-klubjában, az Egyetemi Színpadon, a zuglói Kassák Művelődési Házban gyakran már tánc is kísérte a hangszeres népzenét. Sebőék 1971 végén Tímár Sándor Bartók Együtteséhez kapcsolódva ismerkedtek meg a néptánckíséret módszerével.

„Zene és tánc, úgy mint Széken” állt a hivatalos meghívón. A bejárattal szemben Korniss Péter fotója állt, belépőként „petróleumpénzt” szedtek, az ajtóban pedig Lelkes Lajos és Stoller Antal felpántlikázott pálinkás üveggel fogadták a vendégeket, és úgy ahogyan Széken is szokásban volt, Békesség! felkiáltással üdvözölték az embereket. Kizárólag azokat, akiket ismertek, mert a szervezők ragaszkodtak az esemény zártkörű jellegéhez.

Eredendően a széki táncházat akarták budapesti környezetben rekonstruálni, de később filmeket vetítettek, előadásokat tartottak a táncházak keretein belül.

1972-ben még három zártkörű táncházat rendeztek a Könyvklubban.

1972 végén Halmos Béla, Sebő Ferenc, Sipos Mihály elindultak Székre. Halmos Béla visszaemlékezéséből kiderül, hogy a csipkeszegi táncházban vettek részt, ahol meghallotta Ádám István „Icsánt” és bandáját. Világosság vált számukra, hogy a Széken látott tánc és a hallott zene természetes része a székiek életének, nem díszlet, nem megrendezett esemény. Ezt a szempontot a későbbi táncházak során figyelemmel kívánta tartani.

A havonként ismétlődő, élő- vagy gépzenével, daltanulással, filmvetítéssel és széki vendégek alkalmi részvételével színesített táncházakban a négy vezető budapesti szakszervezeti néptáncegyüttes (HVDSZ, VDSZ, VASAS, ÉPITŐK) tagjai vettek részt. 1973 tavaszától a Bartók Együttes tagjai rendszeres tánctanítással egybekötött nyitott táncházakat indítottak a Fővárosi Művelődési Házban, ez jót tett az eseménynek,  budapesti táncházak sikere néhány éven belül vidékre is eljutott, tovább gyarpítva a mozgalomban résztvevők számát. Ennek következtében megindult a táncházmozgalom osztódása, majd újabb zenekarok keletkeztek, amelyek közül a Muzsikás Együttes játszotta a kiemelkedő szerepet. 

A diagram The Stages of the Evolution of Art from 1972 is a graphic extension of the idea which Ludwiński presented two years earlier in the text Art in the Post-art Epoch. Ludwiński often used images and diagrams to better explain his thoughts on history and future of art. As a man of a spoken word, he rarely wrote and rather talked, discussed, and argued in an oral way, helping himself with some notes and sketches. On the other hand, Ludwiński’s drawings are a testimony for his visual imagination. In this case, the evolution of art is presented through overlapping of next rings, analogically to the rings visible in the tree’s section.  

The Stages of the Evolution of Art in a suggestive way show the dependencies and development directions between the main genres in the modern art, as well as design its forthcoming tendencies, through the conceptual and impossible art (thus the streams developed at the turn of the 1960s and the 1970s, all to the phase 0, when art is supposed to disappear in the reality of science, technology, and social life, acting through empathy and over-intellectual understanding).

Diagram is a repository of Zacheta Lower Silesian Fine Arts Association in the Modern Museum Wroclaw and it is presented on the exhibition in two languages: the original (Polish) and in English translation.

Catholic newspapers published underground were a well-organised and conceptually grounded form of samizdat. The collection consists of two underground publications: Lietuvos Katalikų Bažnyčios Kronika (The Chronicle of the Catholic Church in Lithuania) and Rūpintojėlis (The Sorrowing Christ). The Chronicle was the longest-surviving samizdat publication in Soviet Lithuania, providing alternative news to that coming from Soviet institutions. It was initiated by a group of Catholic priests; while Rūpintojėlis was a publication from the Catholic community that became known for being intellectual and cultivated. The collection is made up of several sources: the Lithuanian Special Archives, which holds issues of the Chronicle of the Catholic Church in Lithuania and Rūpintojėlis confiscated during KGB searches; and the internet page http://www.lkbkronika.lt/ containing digitalised issues of the Chronicle, with comments and introductions.

This picture shows the honorary diploma given to Hristo Ognyanov by Pope Saint John Paul II in 1981 on the occasion Ognyanov’s 70th birthday and in gratitude for his activities defending freedom of religion (Source: CSA, F. 1264). It is associated with the History of the Bulgarian Church, written by Hristo Ognyanov for broadcasts on Voice of America in the period 1953–1957 (CSA F. 1264, op. 1, a.e. 249–251). In this and in programs on Radio Free Europe, Ognyanov critically discussed communist propaganda against religion. Ognyanov’s program "Eleven Centuries of Christianity in Bulgaria" received an award by The Catholic Broadcasters Association of America. Under the name "Religion and Atheism in Bulgaria under Communism," he delivered a series of lectures in 1974. In Bulgaria, Ognyanov's activities, including those on religious subjects, were considered by the authorities as "subversive propaganda".

Kartondoboz, egyik részének tetején és a másik felének az alján stencillel szerkesztett, vörössel festett nagy méretű, szimmetrikus kérdőjel. A hátoldalán kasírozott, tíz felvételből álló fotósorozat, amely a dobozok elrendezésével, nyitott és zárt állapotuk váltogatásával kirakható kombinációkat mutatja be.

A harmadik fotón a bal szélső objektum tollal bekarikázva, a nyíllal hozzárendelt kézzel írott felirat: “ez az a doboz”. A kétszer öt sorba felragasztott fotók alatt gépírással szerepel a mű címe, továbbá a következő felirat: “A kísérlet célja: vizsgálni az általában feltett kérdések idegrendszeri, esztétikai következményeit.” A képek mellett, a felirat fölött a szerző neve, szintén gépírással.

A fotóhoz fűzött kézírásos kommentár arra utal, hogy egy-egy doboz önmagában is értelmezhető (ez a konkrét példány két különböző módon pozicionált, festett kérdőjelet tartalmaz). A fotók alapján pedig arra következtethetünk, hogy több, nem feltétlenül identikus példány létezik belőle, amelyek el lettek ajándékozva (ez a doboz is ezen az úton került az archívumba).

Türk Péter munkássága számára nem a politikai viszonyok jelentették az elsődleges kontextust, a hetvenes évek első felében készített művei esetében azonban finom, néhol ironikusan megfogalmazott rendszerkritika figyelhető meg. Ebben az időszakban geometrikus, majd egyre tisztábban konceptuális műveket hozott létre, vizuális, szemantikai-logikai vizsgálatokat végzett, ami az akkori kultúrpolitika szemüvegén keresztül nézve már önmagában is állásfoglalásnak számított.

A több sorozatában is megjelenő kérdőjelek „vizuális találós kérdések”, melyek színük, ábrázolásmódjuk, pozíciójuk, anyaguk, konstellációjuk és nem utolsó sorban variációik által jönnek játékba. Az objektumot szemlélve a néző fogalmi-asszociatív folyamat részesévé válik az interpretáció során.

Látogatásom alkalmával mi is belementünk a játékba, első körben megpróbáltuk meghatározni, hogy mi számít általános kérdésnek. Beke professzor szerint például a "hogy vagy?", vagy még inkább a "na, mi van?" tekinthető ilyennek. A kérdés elhangzása esetén (de akár olvasása közben is) érdemes tudatosítani, hogy ekkor még csak az idegrendszeri hatásnál tartunk.

Az objektum magán viseli az idők nyomait és raktározási körülményeinek következményeit. A külön erre a célra épített ládába való csomagolás, vagy a páratartalom-szabályozás szemmel láthatóan nem lehetett osztályrésze ennek a magánarchívumban őrzött műalkotásnak, ugyanakkor jelen állapotában sem veszített semmit autenticitásából és konceptuális tisztaságából.

The cantata Lenini sõnad (Lenin's Words) is a purely ironic work. It was formally dedicated to the 50th anniversary of the Soviet Union. Tormis used extracts of texts by Vladimir Lenin. The irony lies in the fact that these were extracts which demanded equality between nations and the right of self-determination. Since the author was Lenin himself, the authorities could not blame Tormis for anything. Whether the authorities understood the irony or not remains unknown. It has not been widely performed, and even not at all since the restoration of independence, but it is often quoted in the press as a curious case. This cantata is definitely not forgotten. For example, Lenini sõnad was one of the works mentioned in the obituaries of Tormis. The original manuscript and a later written copy are currently stored in the Estonian Theatre and Music Museum.

Cseh-szlovák-magyar művészek találkozója, 1972. augusztus 26-27, rendezte: Beke László

A Beke László által szervezett Cseh-szlovák-magyar művészek találkozójának célja az volt, hogy a cseh, szlovák és magyar képzőművészek együttműködése részeként feldolgozásra kerülhessenek a három országot érintő közelmúltbeli 1968-as történések, mindenekelőtt a magyar csapatok Csehszlovákia megszállásában való részvételének problémája. A találkozó részeként sor került a három ország művészei közti kézfogás akcióra, melynek eredménye az Artpool gyűjteményében is megtalálható tablókép lett. A kézfogás akció mellett Beke szervezésében került sor a kötélhúzás akcióra, mely során kötél helyett azt a Beke által talált fotót húzta ketté a művészek két csoportja, ami az 1968-ban Csehszlovákiába bevonult egyesült csapatokat ábrázolta kötélhúzás közben; valamint egy kiállításra, mely a cseh, szlovák és magyar nyelv hasonló hangalakú szavainak gyűjteményét is bemutatta. Résztvevők: Bak Imre, Peter Bartos, Beke László, Erdély Miklós, Stano Filko, Galántai György, Halász Péter, Hap Béla, Háy Ágnes, Hencze Tamás, Jovánovics György, J. H. Kocman, Legéndy Péter, Major János, Méhes László, Pauer Gyula, Vladjimir Popovic, Petr Stembera, Szentjóby Tamás, Szeredi Anna, Tót Endre, Türk Péter, Jiri Valoch.

The card contains three cut and glued press clippings containing reports on trials for “offences against the people and the State by enemy propaganda.” As a criminal act aimed against the people and the State, enemy propaganda was defined in the 1951 Criminal Code as propaganda by illustration, writing, or public speech at rallies or otherwise, aimed against the state structure and social system, and against political, economic, military or other important institutions of the people’s government. Strict imprisonment was stipulated as punishment for the perpetration of such a crime.

Two press clippings refer to trials against Vlatko Pavletić (Zagreb, 2 December 1930 – Zagreb, 19 September 2007), the then editor-in-chief of the magazine Kritika, a publication of  the literary organization Matica hrvatska and the Croatian Association of Writers. The third clipping refers to a trial against journalist Smiljana Rendić (Split, 1926 – Trsat, 1994), because of her article “Izlazak iz genitiva ili drugi hrvatski preporod” [‘Exit from the genitive or the second Croatian revival’], published in 1971 in the issue no. 18 of the same magazine, which was therefore banned. Together with a group of officials of Matica hrvatska,  Pavletić was arrested in 1972 and then sentenced to a year and a half of strict imprisonment as a Croatian nationalist on charges of “attempting to overthrow and alter the state structure.” Rendić was sentenced to a year’s imprisonment and was banned from public activity for one year after her release. They demonstrate a number of cases of prosecution against members of the Croatian Spring that followed the suppression of that reform movement in Croatia at the end of 1971. A significant part of this prosecution encompassed cultural institutions and humanist intellectuals. The work of Matica hrvatska and its magazine Kritika were banned by the communist authorities. The collection includes a number of press clippings about these events, grouped in several topics in the categories for Culture (filing folders KUL 320 and KUL 491) and Domestic affairs (filing folder UP 27 and UP 28), and in the dossiers Public Persons category. The documents are available for research and copying.