In 1978, Tomasz Konart invited Tomasz Sikorski to have a talk about independent galleries. The condition of the talk was that both participants had to take ten photographies of the interlocutor. The very photographies are the only evidence of the conversation. Also, the time of the discussion was strictly fixed to 30 minutes.The documentation of the action Conversation and Photography was published in the catalog of the P.O. Box 17 Gallery. The catalog was edited by both Sikorski and Konart in 1979. It was made of the loose pages of A4 format. One of the pages showed exactly the action carried on by Konart. The work is a proper example of both the ephemeral nature of the neo-avant-garde art and its intellectual ambitions to analyze its own status.

Skuodis’ letter to the US president Jimmy Carter was written on 28 November 1979. In the letter, Skuodis presented himself as a citizen of the USA (Benedict Scott, born in Chicago in 1929). He reveals the human rights situation in Soviet Lithuania. In the letter, he blames the Soviet regime for the violation of the democratic rights of citizens. He mentions the KGB search of his house in 1979, when many drafts and manuscripts were taken by KGB investigators. One of these was the manuscript of his book Dvasinis genocidas Lietuvoje (Spiritual Genocide in Lithuania). The book is a detailed survey of the KGB’s persecution of the Catholic Church in Lithuania, and Skuodis planned to send it to the West. It was published in Lithuania only after the collapse of the Soviet Union, in 1996.

The collection presents photos and other documentation of the annual activity of Gallery P.O. Box 17, run by Tomasz Sikorski and Tomasz Konart from the beginning of 1979 to November of the same year. This gallery was a continuation of the activities of the Mospan Gallery, closed in December 1978. It had no localization - it only had a mailbox. Gallery, by courtesy, were using the space of Dziekanka Students' Art Center and Stodoła Club. At the same time, Sikorski and Konart planned to use the form of mail art. The collection, preserved and developed by Sikorski, is a unique testimony, characteristic for neo-avant-garde art in Poland in the late 1970s.

Az illegalitás éveiben az Artpool saját kiállítótérrel nem rendelkezett, ezért az eseményei többségét különböző klubokban, kisgalériákban szervezte. Ezek voltak az APS-ek, az Artpool periodikus terei (Artpool Periodical Spaces). A kiállításokhoz minden esetben valamilyen dokumentáció, plakát, művészkönyv jellegű kiadvány, katalógus is készült, melyekben pl. Magyarországon először lehetett a kapcsolatművészetről, a mail artról, a művészbélyegről elméleti írásokat, fordításokat olvasni. A kiadványok Galántai György saját network alkotásai mellett, egyben a legfőbb csereanyagok voltak az Artpool archívumának bővítéséhez.

Bibó István (1911–1979) politológus, szociológus, a jogfilozófia kiváló művelője. 1956-ban Nagy Imre második kormányának államminisztere. A november 4-ei szovjet támadás után ő volt az egyetlen kormánytag, aki a parlament már megszállt épületében két napon át kitartott posztján. Ezalatt menekülés helyett megírta híres nyilatkozatát a magyarokhoz, a világ népeihez és az ENSZ-hez, melyben a magyar forradalom védelmében erkölcsi és politikai segítséget kért. Életfogytiglani börtönre ítélték; amnesztiával szabadult 1963-ban. Utóbb a késő-kádári időkben az értelmiségi ellenzék és az erőszakmentes ellenállás mintaképe lett kikezdhetetlen erkölcsi tartásával.Hagyatékának családi gyűjteményét – személyes dokumentumait, fényképeit, kéziratait, könyveit, hang és video felvételeit – közel negyven éve már fia, ifj. Bibó István művészettörténész, pedagógus gondozza szüleinek 1979 tavaszán bekövetkezett halála óta budai otthonában.

The article 'Religinė atributika Justino Marcinkevičiaus knygoje "Gyvenimo švelnus prisiglaudimas"' (Religious Attributes in Justinas Marcnkevičius’ book ‘The Gentle Touch of Life’). The article analyses new trends in works by Lithuanian authors. It argues that a sort of trend for religious and sacral moments could be seen in Lithuanian poetry in that time, especially in Justinas Marcinkevičius’ poems, that contradicted Soviet ideology and materialism.

All roads in the Ukrainian archives seem to lead to Vasyl Stus, one of the most prominent poets of the sixtiers generation. He was a central figure in samizdat circles, though his works were largely unknown to the larger public until the late 1980s. This item has a particularly unusual trajectory, as it was smuggled out of Soviet Ukraine by Raisa Moroz. Liuba Vozniak-Lemyk copied by hand five of Stus’ poems on two pieces of cloth and then Moroz sewed them into the wide skirt she would wear as she left the Soviet Union. Vozniak-Lemyk was a member of the Ukrainian underground, sentenced in 1948 to 25 years of hard labor in Siberia, but was amnestied in 1956. Moroz was a human rights activist married to one of the most prominent Ukrainian political prisoners of the Brezhnev era—Valentyn Moroz. On April 27, 1979, he was released unexpectedly from a Mordovian prison, as part of a spectacular exchange of five political prisoners for two Soviet spies that took place at JFK Airport in New York. None of the prisoners knew about the planned exchange nor been asked for their consent. They thought they were having their citizenship revoked and being deported. Raisa was also allowed to leave the Soviet Union as part of this exchange. These poems were published in the Munich-based émigré journal Suchasnist in Ukrainian in December 1979.

The last issue of IBOR dealing with the topic of total institutions or comprehensive institutions, with special emphasis on psychiatric institutions, came out in September 1979. Using the deductive approach, starting with the profiling of totalitarian institutions, focusing on psychiatric institutions and their patients, the editorial draws conclusions, referring to eminent historical personalities from the fields of philosophy, historiography and culture, that an artist can only be a person who is either on the border of madness or has already passed that boundary. This is backed up by a series of texts and poems, the most provocative among them being "Please Master" by American poet Allen Ginsberg. The poem deals about a paedophiliac-homosexual relationship between a pupil and a teacher and is accompanied by a photo of a child named after the poem.

The poem aroused great controversy in Pula's Party and youth circles, and in republic, local and youth publications, and it was the formal reason for abolishing the journal’s funding. Speaking of topics that were considered undesirable in conservative Pula, but also about the social circumstances in Yugoslavia that bothered the state-party leadership, the IBOR editorial board’s notable cultural-opposition activity was what ultimately led to the cessation of its funding.

Az Artpool gyűjteményei a hetvenes és a nyolcvanas évek marginalizált magyarországi művészetére és a korszak nemzetközi művészeti trendjeire vonatkozó dokumentumokat és információkat őriz és tesz hozzáférhetővé. Kutathatók – többek között – a progresszív, nem-hivatalos magyar művészeti törekvések (ide értve az 1970 és 1990 közötti underground művészeti eseményeket, helyszíneket és csoportokat, a szamizdat művészeti kiadványokat stb.), valamint az 1960-as évektől megjelenő új nemzetközi művészeti mozgalmak, irányzatok.

Az Artpool – amellett, hogy kutatóműhelyként működik – aktív archívumként határozza meg magát: a társadalmi aktivitás új formáit keresve eseményeket szervez, alakító módon vesz részt a folyamatokban, mindezeket az információk szabad áramoltatása érdekében egyidejűleg dokumentálja és archiválja.

The premiere of the mega-recital You Don't Renounce What You Haven't Got! by the theatre company Coccolemocco, then operating as a theatre section of the Society of Amateurs in Culture and Arts Vinko Jeđut, was held at the Vatroslav Lisinski Concert Hall in Zagreb as part of Republic Day celebrations, on November 18, 1979. Later, the recital toured festivals in Yugoslavia (Skopje and Young People’s Theatre Days of Dubrovnik) and performed on the Republic Square (today Ban Josip Jelačić Square) on the anniversary of the liberation of Zagreb on the 8^th of May.

In their pursuit of an authentic theatre language, the company continued to explore the forms that were usually ridiculed by professional bel-esprit theatres such as socialist rallies and parades, choral recitations and alike, performed on the occasions of important anniversaries (Republic Day, May Day, Veterans Day, Antifascist Revolt Day) which were staged in a hurry and without any creativity.  The performance You Don't Renounce What You Haven't Got! against any conventions, followed the development of the communist movement in Yugoslavia from the twenties to the late 1970s. The performance consists of texts dealing with the revolution from the position of unrealized left-wing forces, as Brecht sang: revolution’s "mountain hardships" but also "lowland hardships." Writings, poems and quotations by Marijan Stilinović, August Cesarec, Ivo Lola Ribar, Pavao Markovac, Drago Ibler, Krsto Hegedušić, Ivan Krndelj, Ivan Goran Kovačić, Marko Ristić, Radovan Ivšić, Karl Marx, Leon Trotsky, Friedrich Nietzsche, Bertolt Brecht, Vjeran Zuppa, Branko Matan and others were used. All sections of the Society of Amateurs in Culture and Arts Vinko Jeđut with more than a hundred participants appeared on stage. The show included, in addition to the members of Coccolemocco, a folklore ensemble, orchestras of accordions, brass instruments, tamboura, a wind orchestra, the Jeđutovke Choir, and a group of children from the Nikola Demonja Elementary School.

According to Gordana Vnuk, the recital You Don't Renounce What You Haven't Got! was critical of some aspects in self-managing socialism, such as state-sponsored public events omnipresent at the time. The performance was a persiflage which pointed to the totalitarian aspect of social realism and its forms of public representation. It could have been described as a collage of visually spectacular images characterized by poetic anarchy and subversion outside any protocols (Vnuk, interview, January 26, 2018). Performing this event during official celebrations was probably the greatest persiflage they could have done, and not be punished for it.

Gordana Vnuk cut the newspaper articles about the recital and stored them in her collection, along with the program leaflets, theatre tickets, and other documentation related to the recital You Don't Renounce What You Haven't Got! 

Az Artpool gyűjteményei a hetvenes és a nyolcvanas évek marginalizált magyarországi művészetére és a korszak nemzetközi művészeti trendjeire vonatkozó dokumentumokat és információkat őriz és tesz hozzáférhetővé. Kutathatók – többek között – a progresszív, nem-hivatalos magyar művészeti törekvések (ide értve az 1970 és 1990 közötti underground művészeti eseményeket, helyszíneket és csoportokat, a szamizdat művészeti kiadványokat stb.), valamint az 1960-as évektől megjelenő új nemzetközi művészeti mozgalmak, irányzatok.

Az Artpool gyűjteményei a hetvenes és a nyolcvanas évek marginalizált magyarországi művészetére és a korszak nemzetközi művészeti trendjeire vonatkozó dokumentumokat és információkat őriz és tesz hozzáférhetővé. Kutathatók – többek között – a progresszív, nem-hivatalos magyar művészeti törekvések (ide értve az 1970 és 1990 közötti underground művészeti eseményeket, helyszíneket és csoportokat, a szamizdat művészeti kiadványokat stb.), valamint az 1960-as évektől megjelenő új nemzetközi művészeti mozgalmak, irányzatok.

Veljo Tormis wrote his Kurvameelsed laulud (Melancholy Songs) in 1979, and dedicated it to the conductor Neeme Järvi, who was persona non grata in the Soviet Union since 1978. Thus, Tormis was told to cross out the dedication on the first page of the manuscript. However, he refused to do so, and covered it up with a strip of dark paper instead. The dedication is faintly visible through the paper. The manuscript was accepted, and later archived in this form. On a later copy, which also belongs to the same collection, the dedication is rewritten and formulated as a dedication to Neeme Järvi's leaving the homeland. Järvi emigrated to the United States in 1980. Kurvameelsed laulud is not the most famous work by Tormis, but the manuscript is a unique and notable rarity as a reflection of the struggle with Soviet censorship.

Artpool alapítói 1979-ben, majd 1982-ben egy-egy művészeti utazás projekt (Artpool’s Art Tour) keretében meglátogatták előbb az olaszországi, majd nyugat-európai network kapcsolataikat, köztük Romano Pelit, Rod Summerst, Julien Blaine-t, Ben Vautier-t, Vittore Baronit, Adriano Spatolát, Cavellinit. Ezekről az utakról rengeteg új kapcsolattal, kiadvánnyal és tervvel tértek haza.

Az 1979-es út eredménye lett a következő évben a Fiatal Művészek Klubjában rendezett nagy sikerű Cavellini kiállítás (APS no.5), valamint a Hősök terén megvalósított "Hommage à Vera Muhina" performansz. Nem jött létre viszont, mert már a szevezés ideje alatt betiltották, az Olasz csomag (Pacco dall'Italia) kiállítás, melyen a művészeti utazás alatt gyűjtött dokumentumokat tervezték bemutatni.

Sarkadi Péter művészetének alapmotívumai a popkultúra, a közvetítettség, a nemi szerepek és az énkép különböző aspektusainak körébe tartoznak. Kompozícióiban a sztár imágójának analízsiét végzi: egyrészt performatív módon megszemélyesíti (kisminkelve jár az utcán), másrészt fotózza, majd a fotók alapján hiperrealista távolságtartással megrajzolja-megfesti a popkultúra fiktív panoptikumát.

Before 1989, the Czech dramatist and dissident Václav Havel was imprisoned several times for his beliefs and activities, his longest prison term lasting from 1979 to 1983. This period is reflected in Havel’s letters to his wife, later published as “Dopisy Olze” (“Letters to Olga”). Already in prison Václav Havel began to design these letters as a future book and tried to develop within them a more general reflection on human identity and responsibility. Especially after the summer of 1980, Havel’s letters to his wife Olga gradually turned into philosophical essays. On the other hand, the letters from the first year of imprisonment, written from June 1979, contained, besides philosophical, literary and other reflections, also more practical passages, including concrete instructions to Olga concerning their household or Havel’s everyday needs. This is also the case of letter “number 4”, which was written by Václav Havel on 8 July 1979 while in custody in Prague – Ruzyně. In this letter, Václav Havel informed Olga about the letters he had so far received, he described how he had been spending his time in custody and wrote that despite his imprisonment he was “sure of his truth” and did not regret anything. This letter was in an abridged version (without passages about practical matters and specific instructions to Olga) published in “Letters of Olga” issued by the samizdat Expedition Edition in 1983. It has appeared in subsequent samizdat, exile, and after 1989, official editions of “Letters to Olga” as well.

In 1998, this letter, along with 160 other letters from 1979 to 1983 and 11 letters from 1989, was donated by Václav Havel to the Museum of Czech Literature.

The brochure Infiltrarea: Cazuri de folosire a acestei metode ofensive de muncă pentru cunoașterea, prevenirea și contracararea acțiunilor îndreptate împotriva securității statului (Infiltration: Cases of the use this offensive method of work for the knowledge, prevention, and countering of actions directed against state security) is a top-secret publication of the Ministry of the Interior that was used for the professional training of Securitate personnel. The booklet deals with one of the main methods used by the Romanian secret police in its mission of annihilating the potential actions of all those who were suspected of “hostile attitudes” towards the communist regime: the so-called infiltration of an informer. Infiltration basically means the insertion of an informer (or an undercover officer) into the immediate personal entourage and/or the professional milieu of the targeted victim. According to the definition included in the brochure, infiltration refers to establishing a relation between the informer and his/her target that aimed at winning the trust of the latter in order to fulfil the former’s “informative-operative tasks.” The brochure also describes how the Securitate officer should prepare the infiltration by paying attention to the personality of the target, selecting the most appropriate informer in accordance to the profile of the target, and carefully preparing him/her for a successful infiltration. Another section deals with the practical problems that might occur during the infiltration. These refer to the supervision of the infiltration by the Securitate officer and the collection of information from his/her “source.” The last part of the brochure focuses on the cases in which not an informer but an undercover Securitate officer is required to infiltrate a particular target. These theoretical notes were followed by four annexes in which four cases corresponding to four different methods of infiltration are described in detail. One of these cases refers to the successful infiltration of a group of young Romanian German writers who in 1972 in Timișoara established the literary circle known as Aktionsgruppe Banat. Although the text used pseudonyms and omitted the name of the group, the general information provided allows a researcher to discern that the case under debate is that of Aktionsgruppe Banat. The brochure describes the problem faced by the Securitate, which directly derived from the functioning of this informal circle without formal approval that led to the production and dissemination of writings critical of the “realities of socialist Romania,” as some sources interpreted these for the secret police. Following a failed attempt at recruiting two of the literary group members as informants, the Securitate decided to infiltrate an outside informer into the group. The text describes how the officers carefully selected the informer, nicknamed “Gruia,” on the basis of his common professional background and interests to the target, “Otto Wilhelm,” one of the members of the non-conformist literary group. The text also underlines how the informer was trained to initiate the first contact with his “victim,” and how they became friends given their shared interest in literature and the alleged common experience of being marginalised by the communist regime due to their non-conformist stances. The success of the infiltration was unquestionable as not only did the target, “Otto Wilhelm,” invite “Gruia” to attend the meetings of the literary circle, but he also entrusted some of his manuscripts to him to read. The brochure does not state this, but this informer must have decisively contributed to the formal dismemberment of Aktionsgruppe Banat after the arrest of four members in 1975.

http://www.cnsas.ro/documente/materiale_didactice/D%20008712_001_p21.pdf

The files of the Office of the President of the Parliament of the Socialist Republic of Croatia in the period 1978-1982 include the preserved petition with copies of 3,002 signatures from Omiš residents opposing construction of a sintered magnesia factory in that area. The petition drive in Omiš was organised on 7 April 1979. It was signed by 3,002 persons: 2,540 eligible voters and 462 students under 18 years of age. According to the file cover, Parliament received the petition on 12 April 1979, and placed it ad acta ten days later, on 24 April. Besides Parliament, the conclusions from the town meeting and the petition with copies of all 3,002 signatures were also sent to the Omiš Municipal Assembly and to a range of republic-level institutions, and to participants in the Second Conference on Adriatic Protection, held at that time on the island of Hvar. That campaign resulted in further debate on the matter by the professional and general public.

The document is available for research and copying.

„Bibó István a magyar politikai másként gondolkodás egyetlen élő hagyománya.” – jelenti ki a Bibó-emlékkönyvről írt méltatása élén Szabó Miklós történész, a demokratikus ellenzék jeles teoretikusa mindjárt a szamizdat Beszélő legelső, 1981. decemberi számában, majd így folytatja: – A hetvenes években valóságos Bibó-reneszánsz bontakozott ki: írásait sokszorosítva, vitaanyagként, szamizdatként terjesztették, s oda is eljutottak, ahová a másként gondolkodás egyéb szellemi megnyilvánulásai ritkán találnak utat. (…) Az Emlékkönyv e reneszánsz tudatos és szándékos betetőzése.”

1979-ben Kenedi János kezdeményezésére egy népes szerkesztő bizottság (Bence György, Csoóri Sándor, Tornai József, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő és Tordai Zádor) tisztelgő antológiát tervezett összeállítani Bibó István 70. születésnapjára. Az egy év múltán elkészült könyvből Bibó István 1979 májusában bekövetkezett halála miatt már csak emlékkiadvány lehetett. (Ami azt illeti már Bibó gyász-szertartása maga is felért egy tömeges rendszerellenes néma tüntetéssel az óbudai temetőben, '56-ot idéző Himnusz-énekléssel, több száz titkosrendőr jelenlétében.) Ez a három vaskos, együtt jó 1200 oldalas, gépiratos kötet, 76 szerző írásaival a magyar szamizdat első jelentős hatású, reprezentatív vállalkozása volt, s egyben ígéretes nyitánya egy sokak által remélt összellenzéki összefogásnak – ahogy a Pártközpont maga is ezt a kihívást látta benne s ezért is reagált rá bomlasztó ellenakciók sorával, nehogy a lengyel Szolidaritás példája nyomán utóbb a kádári konszolidáció „vívmányait” is kikezdje egy gazdasági és belpolitikai válság.

Már az önként összeállt szerkesztőségben is többféle értelmiségi irányzat képviselte magát: ’56-osok és ’68-asok, „népiek” és „urbánusok” egyaránt, de a szerzői névsor ennél is tarkább volt: Illyéstől Petri Györgyig, Csurkától Konrádig, Bali Sándortól Weöres Sándorig, Vargyas Lajostól Szántó Piroskáig sokan, sokféle műfajban szívesen adtak írást a kötetekbe. A személyes emlékezések, esszék, tanulmányok nem kis része a ’70-es ’80-as évek fordulóján leginkább arra keresett válasz(oka)t, hogy a magyar demokráciának milyen vállalható előképei vannak és hogy a jövőben miféle esélyei lehetnek. A sokféle – nemcsak a kommunista rendszer ideológiájához, ám olykor egymáshoz képest is „másként gondolkodó” – írót, művészt, társadalomtudóst, hajdani ’56-os eszme-, majd rabtársat minden különbség ellenére egy táborba gyűjtötte a Bibó személye és eszméi iránti kötődés és végső soron az a felismerés, hogy Kelet-Európa és benne a magyarság megújulása egyedül a demokráciától s a nemzeti önrendelkezéstől várható, a sztálini és a szélsőjobbos nyomasztó „örökséget” egyként elutasítva.

Ez a közérzület, e váratlan sok felől hangot kapott eszmei konszenzus maga is reveláció volt: a független, demokratikus értelmiségi ellenállás – 1956-tal jó időre elfojtott, elfeledett – hagyományának újbóli felfedezése. Ám merészen tabutörőnek számított a Bibó-emlékkönyv egy sor más szempontból is. Mindjárt azzal, amire jóval súlyosabb történelmi határhelyzetekben éppen Bibó adott ismételten példát, hogy elveinket, értékeinket a mégoly nyomasztó hatalmi túlerővel szemben is vállalnunk kell. Azaz, ha cenzúra van s az igazság kimondhatatlan, találjunk alternatív nyilvánosságot magunknak „a szabadság kis köreiben” s azokon innen és túl: a ’börtön-morzé’-tól a külföldre csempészett tiltakozó memorandumokig. Mindez a bibói értelmiségi attitűd más vonzó jegyeivel: az előítéletmentességgel és a szüntelen önrevízióval társulva ismét a közbeszéd fontos és súlyához méltó részévé tett egy sor kényes és elfojtott kérdést: 1956 valódi történetét, a trianoni traumát és a holocaustét, az antiszemitizmus látens továbbélését s a határon túli szorongatott magyar kisebbségek ügyét – a bibói életmű nagyhatású tanulmányai nyomán immár a sokszerzős Bibó-emlékkönyv írásaiban s azok reflexióiban is.