A nyolcvanas évek fordulóján olyan zenekarok tűntek fel a magyar könnyűzenei életben, akik egyáltalán nem vették figyelembe a popszakmában uralkodó status quót. Alulról szerveződő új hullámot képviseltek, ami egyrészt elementáris zenei forrásokhoz való visszatérést, másrészt költői szempontból megemelt szövegvilágot jelentett. Hamarosan népszerűek lettek a városi fiatalok körében, ugyanakkor stratégiailag marginalizálták őket a korszak nyilvánosságának monopolizált médiumai, a televízió, a rádió és a lemezgyár.

Ebben a helyzetben meglepetésként hatott, hogy az új hullámos zenekarok egyike, a Bizottság együttes 1983-ban nagylemezt adhatott ki. A történet egy anekdotikus mozzanattal indult. Egy rádióriporter interjú közben megkérdezte az egyik lemezgyári illetékest, hogy miért nem adnak ki lemezt ezeknek a népszerű új hullámos együtteseknek, mire az illető rutinosan azt válaszolta, hogy már tárgyalnak egy lemezről Wahornnal a Bizottságból. Ez ugyan még nem volt igaz, ám Wahorn véletlenül épp hallotta az adást és megkereste az illetékest, hogy valóra válthassák a dolgot.

Egy idő után megegyeztek abban, hogy kiadhatnak egy koncertlemezt azzal a feltétellel, hogy a zenekar nevet változtat (a hivatal szerint félreérthető Bizottságról az Einsteinre utaló A. E. Bizottságra). Az album megjelent, majd napok alatt el is fogyott a boltokból. Azonban ez csak 14.000 eladott példányt jelentett, mert mindössze ekkora szériában adták ki. Ezek után ugyanis azzal lehetett érvelni, hogy nem elég népszerű, mindössze rétegzene, hiszen csak ilyen keveset adtak el belőle (a magas eladási számok után járó „aranylemez” akkoriban 100.000 eladott példányt jelentett, ma ez a szám sokkal kisebb).

A lemez mégis megjelent, és megőrizte az utókor számára a Bizottság együttes teljesítményének számos karakterisztikumát: a korszellemhez illő szürrealista szövegvilág, ami azonban ma is poétikusan hat; a vicces, improvizált párbeszédek az egyes számok között; a részben zenészeknek, részben képzőművészeknek köszönhető sajátos hangzás (mint a női dobos jellegzetes felütései, a gitáros összetéveszthetetlen riffjei, a keletnémet orgona éles hangja stb.); a bátor utómunka (itt érdemes megjegyezni, hogy a Bestia című dal szövegébe belenyúltak a cenzorok: a “szükségállapot” szó ki lett sípoltatva).

A limitált példányszám ellenére hatásos bemutatkozó album lett (egy évvel később kiadtak még 10.000 példányt), amely rendszeresen szerepel a minden idők legjobb magyar lemezeit számba vevő listákon.

Travel reports of lecturers and members of the Jan Hus Educational Foundation are embodied in six volumes. In terms of time, they cover the period from 1983 to December 1989, mainly from Prague, Brno and Bratislava. The reports include the length and main purpose of the stay, a description of the trip including possible complications in crossing borders, meetings with other people and subjects of their interviews, information on specific activities of the state police, etc. Visitors of Czechoslovakia also proposed other forms of cooperation in their reports. There are unique and very specific documents mapping the concrete forms of the Czechoslovak dissent linked with underground universities, efforts of the foreign organisation and important Western representatives of science to support the unofficial educational environment, and documents describing the contemporary social and political conditions in Czechoslovakia including the activities of the state police.  

A Vas megyei, szajki tavaknál lévő kempingben táborozó Keresztyén gyülekezet nevű alternatív vallási csoportról a nyaralóknak álcázott állambiztonsági ügynökök készítettek fényképeket. Az 1983. augusztusi esemény tipikus megörökítési módját illusztrálja a rejtekhelyről, fák, bokrok mögül készített, személyazonosításra, bármilyen tiltott cselekmény bizonyítására aligha alkalmazható fotó.

Among the climbing items that could not be improvised, and which indeed it was not advisable to try to improvise, Dragoș Petrescu points to two in particular: climbing rope and karabiners. “In both cases, you’re playing with your life if you try to improvise,” he emphasises. “My father was at mathematics congress in Greece and he brought me from Athens a Simond karabiner (French) made of Zicral (zinc-aluminium alloy). In the mid-1980s, it was something exceptional to have that kind of thing in Romania; it was very light; it had a safety catch, and it was very sturdy. I received it in 1984. It is historic, I might say, and has a great affective role for me.” Around the same time two Bonaiti karabiners (an Italian firm now called Kong) came into his collection. They had belonged to one of the great Romanian climbers of the time: Mihai Pupeza. “My acquisition of the Bonaiti karabiners happened in 1983, or more likely early 1984. These were items that had to be procured from the West and they were truly the essence of mountaineering equipment. They were, in a sense, the keystone of the personal equipment with which we went to the mountains,” says Dragoș Petrescu. All three karabiners are to be found today in his private collection and are in perfect working order.

The document that records the extent of the search carried out at the home of the Petrescus on 18 May 1983 is in the family’s private collection in an original copy, made out by the officers who took part in the event. Another two copies were kept by the communist authorities of the time. The minute records that the Petrescus were present at the search, as were two witnesses. It consists of four pages, very clearly written, and is made out in the name of the Iaşi County Inspectorate of the Securitate. Each page is signed both by the representatives of the forces of control and repression and by the witnesses and the couple themselves. The document lists the objects that were kept by the Securitate on this occasion: books; audio cassettes, including one containing a recording of Virgil Ierunca’s broadcast on Radio Free Europe in which he highly praised Dan Petrescu and other young intellectuals in Iaşi for their articles in the student magazines Dialog and Opinia Studenţească; rolls of recording tape; photographs; letters from various people; pages of notes; and a folder labelled “Furrows across the baulks – feuilleton novel of the collectivisation,” containing forty-five leaves of the manuscript of this collective novel. Among the books confiscated were some that later became classic works of critical analysis of the communist system, but which were very recent publications at the time, for example La Nomenklatura, les privilégiés en URSS  by Mikhail Voslensky (1980) and L'Union soviétique survivra-t-elle en 1984? by Andrei Amalrik (1977). There were also critical works on Romanian communism published by Romanian writers in exile, such as La Cité totale by Constantin Dumitrescu (1980). The couple managed to save some books from confiscation, but of those removed from their home by the Securitate only one was given back to them, though it is not clear on which criteria this particular book, Les Sources et le sens du communisme russe by Nikolai Berdyaev, was returned – perhaps because it dated from 1938, so was much older than the others. Thérèse Culianu-Petrescu recalls how they managed to hide some of the most critical, and implicitly the most incriminating books: “The next day, 18 May 1983, at six o’clock sharp in the morning, the guys burst in. […] At first they were very pleasant. They gave us time to get dressed, and those minutes gave us a chance to remove some books, to give them to my aunt, who stuck them under her jacket, under her overcoat. Solzhenitsyn, for example. We saved the Gulag and a few others. My aunt took them into her room, where they had no mandate to enter and where they didn’t think of entering. [… Wherever they had a mandate,] they left nothing untouched. Nothing, nothing. You realised that you could hide something anywhere, in the garden, in the house, in the woodshed, and they would rummage around and they could find it. They were capable of moving everything, of going through everything.” And regarding the immediate consequence of the search, interrogation at the Securitate headquarters, she adds: “The search lasted approximately five hours. From six in the morning to eleven. […] Then they took us up – ‘up’ meaning to the Securitate. It was on a street named Triumfului. Now after 1989, the gangs of Securitate people have built a district of apartment blocks that they own.” Dan Petrescu adds, with regard to the manner in which those who came conduct the search acted in order to find what interested them, underlining that the Securitate was particularly interested in a cassette with the recording of a Radio Free Europe broadcast, in which some young Iaşi writers had been highly praised, among them himself, and in the manuscript of the collective novel: “They had come on the basis of information, for they were looking for certain things. They were looking for a recording of a broadcast on Radio Free Europe where [Virgil] Ierunca praised us and… they were looking for books […] They confiscated a lot of books from us. Only one was given back to us, after the search. Berdyaev – his book about the sources and the meaning of communism. At the same time they asked me about the novel [“Furrows Across the Baulks” revisited]. I said to them: ‘Why are you still looking for it? Because you’ve already got it.’ They had taken it from George Pruteanu. […] It didn’t exist in more than one manuscript. There were no copies. It passed from one to the next and each one added to it. They were also looking for letters in the search.” Dan Petrescu adds, to give a clearer picture of those months, another detail that casts a new light on that moment: “The search took place, at our home, in May 1983. In March, I found out later in documents at CNSAS, the Securitate guys had made new recruits in literary circles in Iaşi. Ten new names. In editorial boards of periodicals, publishing houses, that sort of thing.”

Zbigniew Warpechowski affectionately repeats “I love you” to a yellow canary in a cage. The declarations become increasingly obtrusive and aggressive. He ties the canary to army boots with a red ribbon and commences to goose-step vigorously. The delicate canary tries to fly away, but time and time again is brutally pulled to the ground by the jolt of the military boot.

Afterwards he pours petroleum onto a plate and dips his hair in it. He sets the plate on fire, uses the flame to cut the ribbon and releases the canary. Finally he lowers his head, igniting his own hair and runs out of the room with his head on fire.

According to the description on the webpage of the Museum of Modern Art in Warsaw this represents a “one of the most explicit examples of the use of the language of aggression and self-aggression with the aim of amplifying the message encoded in the performance.”

The performance took place in 1984 in Stuttgart developing “the threads from the action at BWA Gallery in Lublin in 1983, which was interrupted by a group of hooligans sent by the security services.”

Konrád György 1978-ban fejezte be A cinkos című regényét (később The Loser, vagyis A vesztes cím alatt jelent meg), de az 1989-es rendszerváltásig nem jelenhetett meg nyilvánosan a mű. Konrád A cinkoson Budapesten és a fővárostól néhány kilométerre lévő festői faluban, Csobánkán kezdett el dolgozni. Folyamatos állambiztonsági megfigyelés alatt állt, mind a budapesti, mind a bérelt csobánkai lakását bepoloskázták (az utóbbi egyébként egy egykori harangozóház volt, ahol valamikor katolikus apácák éltek, mielőtt új épületbe költöztek volna). Ebben a vidéki házban írta Konrád és barátja, a szociológus Szelényi Iván az Értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvét, mely az állampárt szemében jelentős fenyegetésnek számított, emiatt megakadályozták megjelenését és terjesztését. 1974 októberében a titkosrendőrség kiszállt a csobánkai házba, ahol kéziratokat és kapcsolódó feljegyzéseket kerestek. Mivel nem találták meg A cinkos elkészült első fejezeteit (melyeket Konrád egy öreg deszkalap mögé rejtett), az író folytatni tudta a megkezdett munkát.

Az a tény, hogy A cinkos kéziratát sikerült elrejteni a hatóságoktól, döntő fontosságú volt Konrád karrierje szempontjából. Miközben folyt a vizsgálat ellene, Konrádnak, csak úgy, mint Szelényinek, felajánlották a lehetőséget, hogy elhagyhassa Magyarországot, köszönhetően az őket támogató nemzetközi szolidaritási kampánynak. Szelényi élt a lehetőséggel, és Angliába emigrált, de Konrád a maradás mellett döntött, hogy befejezhesse A cinkost. Visszatekintve azt mondta, hogy azért maradt itthon, mert rájött: külföldön kénytelen lenne a tudományos karrierjére és egy új élet kialakítására koncentrálnia. Úgy vélte, hogy mindezek megakadályozhatják abban, hogy befejezze irodalmi művét. Ezért, közvetítőkön át egyezséget kötött a korabeli kulturális politika legfőbb irányítójával, Aczél Györggyel, hogy Magyarországon marad, ha az állambiztonság véget vet a folyamatos zaklatásának, és hozzájárul ahhoz, hogy korábbi regénye, az 1973-ban befejezett A városalapító kiadásra kerülhessen. Aczél ebbe beleegyezett, s bár fontos részletek kihagyásával, de végül a regény megjelenhetett 1977-ben. 1974 elején Konrád előleget kapott a Magvető Kiadótól A városalapítóért, ez az összeg, valamint idegen nyelvre lefordított művei után járó külföldi jogdíjak szerény, de folyamatos jövedelmet biztosítottak neki. Konrád emellett álnéven is publikált, ami szintén hozzájárult a megélhetéséhez. Ezáltal képes volt mind a saját, mind családja alapvető szükségleteit kielégíteni, s ezért döntött az otthonmaradás mellett, ellentétben sok más jelentős kelet-közép-európai íróval.

Mindenesetre Konrád így is kapcsolatban maradt a Nyugattal. 1976-ban lejárt az a hároméves időszak, amikor nem folyamodhatott útlevélért, 1977-ben engedélyt kapott arra, hogy Nyugat-Berlinben a Német Akadémiai Csereprogram (Deutscher Akademischer Austausch Dienst, DAAD) Berlini Művészeti Programjának (Berliner Künstlerprogramm) ösztöndíjában részesülhessen. 1978-ban amerikai kiadója, a Harcourt Brace Jovanovich (HBJ) ösztöndíjának köszönhetően Amerikában tölthetett egy kis időt. Ebben az időben folytatta A cinkost, a regényt 1978 őszén fejezte be New York-ban.

Konrád tudta, hogy nincs esély arra, hogy írása megjelenhessen Magyarországon. A regény a magyar történelem öt évtizedét dolgozza fel egy olyan író narrációjában, akit más politikai ellenállókkal együtt elmegyógyintézetbe zártak. A regény kritizálja a Szovjetunió szerepét és rokonszenvezett az 1956-os forradalommal. Miután visszatért Magyarországra, Konrád eljuttatta a kéziratot Demszky Gábor szamizdat-kiadóhoz, de 1979-ben a titkosrendőrség elkobozta az írást. A cinkos először németül jelent meg Der Komplize cím alatt (Suhrkamp, 1980), de a francia (Le Complice, De Seuil, 1980), illetve az angol nyelvű kiadás (HBJ, 1982) is megelőzte a magyart, mely végül Demszky ABC Független Kiadójának gondozásában látott napvilágot 1983-ban. A szamizdat kiadványt 1986-ban újra megjelentette Püski Sándor new york-i magyar kiadó.

Balokányliget, Ifjúsági Park, 1983. május 21. 

In 1983, FV Video and the band Borghesia (Neven Korda, Goran Devide, Zemira Alajbegović, Aldo Ivančič, Dario Seraval, and Sergej Hrvatin) staged the performance Kdo je ugasnil luč? (Who turned out the lights?) as part of the Spring Festival. The content of the show was transmitted by a variety of devices, such as slide projectors, film projectors, and even a video projector to a structure of television monitors, loudspeakers, and screens. As Neven Korda says, the eclecticism in their manner of expression led them to think of themselves as a “punk theatre.” They saw in punk a certain energy that tears down the old without disdaining the past: “We wanted to rescue the past from servitude to the bureaucratised apparatuses of the state’s ideology.” The FV theatre’s show sought inspiration in topics from art history and society in general. It was a spectacle with its principal focus on the media.

1983. október 28-án a Mozgó Világról viharos nyilvános vita zajlott az ELTE Jogi Karán Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes és mintegy 600 főnyi hallgatósága – jórészt diákok és fiatal értelmiségiek – között. Kulin Ferenc főszerkesztőt ekkor már jó egy hónapja leváltották a lap éléről, a  szerkesztőség testületileg lemondott, s a budapesti egyetemisták tömeges aláírási akcióval adtak hangot tiltakozásuknak.

A közel négy órás vitaestet hivatalosan az ’Ifjúsági Sajtófesztivál’ részeként hirdették meg, arról a Szabad Európa Rádió is tudósított, sőt, beszédei teljes anyagát utóbb a párizsi Irodalmi Újság is közölte. Az est fő témája: a pártállami cenzúra sorozatos önkényeskedése, a szabad nyilvánosság és a demokrácia hiánya volt, amit a hozzászólók indulatos szavakkal kértek számon a szónokon. A diákság tiltakozó aláírásainak íveit Langmár Ferenc adta át a miniszter-helyettesnek, a jelenlévők zajos ovációjával kísérve. A vitában több ismert ellenzéki is felszólalt, így a Tóth Dezső által külön is megszólított Tamás Gáspár Miklós filozófus, aki hatásos beszédében kiemelte: „Mi nem botrányt akarunk, hanem szabadságot!”

The event Kaj je alternativa? (What is the alternative?) was organised by the FV group in Šiška Youth Centre in Ljubljana. In May 1983, the FV 112/15 group entirely moved its social activities from Disco Študent, situated in the basement of Building IV in the Rožna dolina student dormitory complex, to the Šiška because the authorities were exerting pressure on them. The poster was designed by Dušan Mandić, later a member of the Irwin group and Neue Slowenische Kunst.

Mandić’s design for the poster, which advertised the event, combined aspects of the aesthetics of the FV group and the band Laibach, with elements appropriated from socialist aesthetics mixed ambiguously with elements of petit-bourgeois romanticism. The poster underscored the FV brand, reproducing in the background a Laibach woodcut, the Metalworker, along with the band’s name (Laibach), which was prohibited at that time because of a crossed-out swastika, and slogans. This poster earned Mandić a visit from the police, which arrived with a search warrant, although Mandić was never prosecuted in court for it. Mandić says that the poster was made because Igor Vidmar, who wore two badges with anti-fascist content but decorated with swastikas on them, was imprisoned for two months. Mandić also included the problematic badges on the poster, and this was the reason why the police questioned him. At the police station, he stated that he was only a contractor, since the League of Socialist Youth of Slovenia and Radio Student has commissioned the poster and, therefore, they should be placed in custody.

Soon cultural theory came to the defence of the subculture for the first time. The poster was even printed in Mladina in a somewhat censored form, but it appeared in full in the first issue of the alternative publication Viks. The event What is the alternative? was organised as a theoretical symposium, featuring some of Slovenia’s most prominent contemporary theorists, artists and cultural figures, such as Slavoj Žižek, Rastko Močnik, Lev Kreft, Pavle Gantar, Iztok Saksida, Dušan Mandić, etc. Some people were disappointed because the debate remained at the theoretical level and did not address some of the real issues that the alternative scene was grappling with, such as battles over space or the legal problems faced by the band Laibach. The event What is the alternative? revealed certain other internal contradictions within the alternative scene.