A Fekete Doboz videó-folyóirat volt az első független filmkészítő műhely Magyarországon a kommunista éra utolsó éveiben. E mozgalmas, nagy változásokat hozó időkben minden olyan tüntetésről és alulról induló kezdeményezésről beszámolt, melyekről a hivatalos nyilvánosság hallgatott vagy szándékosan félretájékoztatott. Kezdetben szamizdatként terjesztett filmjeivel a hazai rendszerváltás legnagyobb mozgóképes dokumentációját hozta létre.

A gyűjtemény eddigi történetében a legnagyobb esemény a donáció. A 2011 júniusában átadott könyvadományt 2012-2013 folyamán a Bölcsészettudományi fiókkönyvtár Magyar Irodalomtudományi Intézet könyvtára dolgozta fel, amely a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárhoz tartozik. A Bölcsészettudományi fiókkönyvtár Magyar Irodalomtudományi Intézetének könyvtára a Bölcsészettudományi Kar épületének A szárnyában az első emeleten található és 1990-től kiszolgálja a Magyar és Általános Nyelvészeti, a Magyar Irodalmi, illetve a Néprajz és Antropológia Tanszéket. A könyvtár sorsa és története szorosan összefonódik a tanszékével, a tanszék jogi és adminisztratív változásai természetesen a könyvtár helyzetét is meghatározták. Az első leltárjegyzék az 1902-1912 között beszerzett kiadványok címeit tartalmazza. A könyvtár kiadványainak többsége különböző tanárok és személyiségek adományaiból származik, de magánkönyvtárak kiadványainak megvásárlására is sor került. Így 1941-ben megvásárolták két irodalomtörténész, Császár Elemér és Baross Gyula könyvhagyatékát, összesen 8308 kötet került ezekből a tanszék könyvtárába; 1941-ben a könyvtár állománya 12.000 kötet volt, ma ebből áll össze a könyvtár úgynevezett régi könyvrészlege. Hasonlóképpen az 1944-ben megszűntetett Nagyszebeni Magyar Polgári Kör könyvállományának egy része a tanszék könyvtárába került, másik, jelentősebb hányadát a Kar könyvtárában helyezték el. A könyvtár állománya 14.812 kötet; 175 folyóiratcím, és további 12.000 kötet a régi állományban. A Gyimesi Éva fondanyagon kívül itt található Szabó Zoltán könyvhagyatéka, amely összesen 900 kötetből és 25 folyóiratcímből áll (Biblioteca de Litere – Secția Catedra maghiară 2018).

A gyűjtemény köteteinek nyilvántartásba vétele a Gyimesi Éva fondjelzés alatt valósult meg. Mi több, a könyvtárteremben jól látható helyen „CS. GYIMESI ÉVA KÖNYVESPOLCA” táblácskával közszemlére bocsátották a könyvhagyatékot. A 2013 augusztusában átadott három doboz hagyatéki anyag feldolgozására még nem került sor. A család nem szabott korlátokat, nem nyilvánította bizalmasnak az iratokat. Az elképzelések szerint csoportos munkával, diákok, hallgatók bevonásával kívánják ezt feldolgozni. Az erőfeszítések magukba foglalnák a leltárjegyzék elkészítését, mely lehetővé tenné a nyilvános kutatást is, és hogy a gyűjtemény e része minél hamarabb bekerüljön a szakmai vérkeringésbe.

In 2011, the Madona Museum of Local History and Art organized the exhibition ‘Elza Rudenāja - 100’, which paid tribute to the creator and first director of the museum. Photographs from this exhibition and an introductory text are displayed on the site of the museum: http://www.madonasmuzejs.lv/par-muzeju/elza-ruden%C4%81ja/elzai-ruden%C4%81jai---100

Dr. Szecskó Tibor (Gyöngyös, 1939 – Aix-en-Provence, 2017) hadtörténész, légiós veterán volt az első, aki 2011 őszén az 50 kérdésből álló, teljes életutat átfogó kérdőívet kitöltötte, s a provence-i magyar veterán kör szervezőjeként oroszlán része volt abban is, hogy utóbb számos bajtársát sikerrel bevonta a kutatásba (kérdőívezés, interjúzás, forgatás, levéltári kutatómunkák az aubagne-i Főparancsnokságon, stb.).

1940-ben született, gyöngyösi munkáscsalád legkisebb fiaként, édesapja kőműves volt. 1956 őszén egy mezőgazdasági szakiskola másodéves diákjaként lelkesen részt vett a forradalom helyi megmozdulásaiban, majd egyik társával Pestre ment, és a Corvin-közi felkelőkhöz csatlakozva nemzetőrnek állt. November végén, búcsú nélkül, Ausztriába szökött, előbb az eisenstadti gyűjtőtáborba került, majd 16 évesen Franciaországban kapott menedéket.

Rouenba érkezve nyomban felvételét kérte az Légióba – ám ekkor még hiába. Két éven át osztozott Lille és Párizs földönfutóinak sorsán, híd alatt lakva, segélyen és alkalmi munkákon tengődve. Az éhség és nyomor elől 1958 őszén ismét jelentkezett a Légióba, ezúttal sikerrel, s Marseille-ből Oránba áthajózva csakhamar a szaidai kiképzőtáborban találta magát. Két év múlva, alig húsz évesen, őrmesterré avanzsált, majd az 1. Idegen ezredben az ekkor tájt Afrikába érkező több száz magyar újonc kiképző altisztje lett. Ezután a 3. Gyalogezred altisztjeként maga is részt vett szaharai és madagaszkári hadműveletekben, két ízben megsebesült, majd az 1. Lovas- (páncélos) ezredhez került.

Az algériai háború után a Légió Szidi-bel-Abbesz-i anyabázisa a Marseille melletti Aubagne-ba települ át, itt kap ő is új beosztást a légiós főparancsnokság mellett. A ’70-es, ’80-as években a Légió Múzeumának igazgatója és Archívumának vezetője lesz, emellett a „Képi blanc” című légiós magazint szerkeszti. Közben Montpelier egyetemén történész diplomát szerez, majd – aktív légiósként máig egyedüliként – a hadtörténet doktora lesz. 28 és fél évi szolgálat után, 1986-ban törzszászlósként kéri nyugdíjazását, bár a tudományos életben és a veterán bajtársi körök (AALE) szervezésében továbbra is aktív marad. A Légió történetéről franciául, angolul, németül számos cikket, tanulmányt és tucatnyi önálló kötetet publikált.

Sokáig abban a tudatban élt, hogy légiós társaival együtt távollétében magyar állampolgárságától megfosztották. 1974-ben lett francia állampolgár; spanyol-francia feleségével, gyermekeivel és unokáival 1971 óta Aix-en-Provence-ban élt. Számos kitüntetése közül a „Művészet és Irodalom Lovagja” címre volt a legbüszkébb – e rangos civil elismerést aktív francia katona máig sem kapta meg rajta kívül. Noha szülőföldje iránt erős honvágy élt benne s magyarságát mindvégig híven őrizte, 1956 óta többé nem térhetett haza – előbb politikai, majd egészségi okokból. Súlyos betegségével elszántan dacolva 2017 végén hunyt el Aix-en-Provence-ban. Távozásával, a családján kívül nagy veszteség érte a provence-i magyar légiós bajtársi kört is, amelynek évtizedekig lelkes összetartója volt.   

Pályája, életfelfogása, nyílt és szókimondó kérdőíves válaszaiból kellő mélységben feltárul, jól példázva a nagyidős veteránok három életszakasza – a légió előtti, alatti és utáni évtizedek – ellentmondásait, és koronként ambivalens hármas kötődését a szülőföldhöz, a Légióhoz és a fogadó országhoz. Miközben lojalitása az előbbi kettőhöz mindvégig töretlen maradt, akárcsak ’56-os gyökerű, mély antikommunizmusa, a francia közélettel és életformával szemben már tartózkodó, sőt, nem egyszer erősen kritikus volt, éppen „az igazi” patrióta lojalitást és önzetlenséget hiányolva belőle. Az ’56-os magyar légiós veteránkör is voltaképp ezen morális, kulturális rezisztencia erősítését és életben tartását célozta sajátos hagyományőrző közösségi rítusaival.

A veterán kérdőívek listája a gyűjteményben (2011-2017)

  1. A. Domokos (Budapest, 1939) Paris, 2012

  2. Bubla István Miklós (Keszthely, 1936) Paulhan, 2017

  3. Huber Béla (Sopron, 1942 ) Aubagne, 2012

  4. Spátay János (Budapest, 1943) Puyloubier, 2011

  5. Soós Sándor (Budapest, 1939) Septémes les Vallons, 2012

  6. Sorbán Gyula Elek (Budapest, 1940) Toulon, 2011

  7. Szecskó Tibor (Gyöngyös, 1939) Aix-en-Provence 2017, 2011

  8. Morvay Tamás (Budapest, 1938) Vins sur Caramy, 2012

  9. Nemes Sándor (Szekszárd–Zomba, 1941) Borgo (Korzika), 2011

10. Pápai Lajos (Öcsöd, 1937) Montrichard, 2014

The exhibition “Black Whitsunday: The Deportations to the Bărăgan” was first opened at the Dimitrie Gusti National Village Museum, which hosted it in the period 25 March to 25 April 2011. The exhibition then travelled to Timișoara, Drobeta Turnu Severin, Sighet, Sibiu, Berlin, Sindelfingen, Munich, Augsburg, Tübingen, Budapest, and Cluj, before returning to Bucharest, to the Sighet Memorial’s Pemanent Exhibition Space in the Romanian capital. The exhibition’s twenty-eight panels presented themes relating to the forced removal from the Banat of all those who were suspected for various reasons of being adepts of Iosip Broz Tito. The panels relect the following themes: the international context of the Stalin–Tito split, the elaboration of the so-called “dislocation” plan, the compilation of “black lists,” the deportations to the Bărăgan, aspects of daily life in the new settlements – building houses, obtaining water and food, school, work in the fields, funerals – and the use of the area as a place to send released political prisoners into so-called “forced domicile.” The explanatory texts, complemented by hundreds of photographs, maps, and objects, are based on the personal testimonies of those directly involved, recorded and archived by the Civic Academy Foundation. The opening of the exhibition was also the occasion for the launch of an audio-book containing extracts from the recollections preserved in the Oral History Archive of the International Centre for Studies into Communism. The exhibition was part of the project “The Memory of the Romanian Deportations,” financed by the European Commission through the programme “Europe for Citizens: Active Memory of Europe.”