1988. január 17-én, a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht emlékére szervezett hagyományos meneten a tiltakozók egy csoportja transzparenst tartott a magasba a híres Luxemburg-idézettel: „A szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága.” Őket sok más tüntető mellett letartóztatták, néhányukat erőszakkal az NDK elhagyására kényszerítették. A biztonsági erők e beavatkozása és ennek következményei kulcsszerepet játszottak az 1989-es „Wende” (fordulat) előtörténetében. Az ezt követő eseményekről, a tiltakozásokról, valamint a szolidaritási tüntetésekről a nyilvánosság hiánya miatt csak keveset lehetett tudni, ezért alakult meg az úgynevezett „telefonos kapcsolattartó csoport” Berlinben, hogy információkat gyűjtsön az országban zajló eseményekről, megmozdulásokról. A csoport tagjai telefonon érintkeztek, és feljegyzéseik követték, hol és mikor zajlottak a „Luxemburg–Liebknecht-féle tiltakozókkal” kapcsolatos tüntetések és egyéb szolidaritási akciók.

A tiltakozási mozgalom kiváltó oka a Ruszéval szemközt, a Duna romániai oldalán fekvő Gyurgyevó városában működő iparivegyszer-üzem okozta légszennyezés volt. A gyárat az 1980-as évek elején építették, és az általa kibocsátott gázok komoly szennyeződést okoztak a szomszédos Ruszéban, Bulgáriában. Mivel az üzem a Varsói Szerződés katonai-ipari komplexumának része volt, a működését nem lehetett leállítani. A légszennyezés mértékét a Ruszéban működő más kémiai üzemek is tovább növelték; mindez a helyi lakosságot komoly egészségügyi problémákkal sújtotta. Mindkét ország kommunista pártja és állami vezetése számára nyilvánvalóan ismertek voltak a körülmények. A kormányok mégis igyekeztek rejtegetni a problémákat; a témát tabusították, nyilvánosan tilos volt róla beszélni – még ha akkoriban már mindkét országban léteztek is hatályos környezetvédelmi törvények.

1987. szeptember 28-án több mint 300 ember tüntetett Ruszéban a város mérges gázokkal szennyezett, elviselhetetlen levegője miatt. Ez volt az első utcai tüntetés a Bolgár Népköztársaság kommunista rendszerében. A viszonylag kisméretű tiltakozást 1987 novemberében egy második követte, amely már több ezer embert mozgatott meg. Sem a rádió, sem a tévé, sem az írott sajtó nem adott hírt a demonstrációkról.

A terror és nyomor sújtotta Románia Ceauşescu uralma alatt az 1980-as évekre a keleti tömb legdurvább rendőrállamává vált. Az elemi szükség, az éhínség, a rabszolgamunka, a tömeges jogtiprás, az erőszakos asszimiláció s a fenyegetett multikulturális örökség emberek tízezreit űzte el szülőföldjükről, köztük számos erdélyi magyart. Mindez Magyarországon spontán módon szerveződő csoportokat indított cselekvésre, hogy a rászoruló erdélyieken s a már átjutott romániai menekülteken segítsenek, a válsághelyzetről folyamatosan tájékoztassák a hazai, az erdélyi és a nyugati közvéleményt. Az egyik legaktívabb, 1985-ben alakult civil jogvédő és segélyszervezet az ETE (Erdélyt Támogatók Egyesülete) – 1990-től Transcar (Transylvania Caritas) – volt, amely több mint kétszáz önkéntesével évekig nagy mennyiségű élelmet, gyógyszert, könyvet és Bibliát csempészett Romániába, és szamizdat kiadványait sikerrel terjesztette itthon, Erdélyben és Nyugaton egyaránt.  

A környezetvédők fontos szerepet játszottak a szlovákiai ellenzéki mozgalomban. A szlovák főváros környezetének állapotát érintő kritikai nézeteiket abban a Bratislava/nahlas [Hangos Pozsony] című szamizdatban foglalták össze, amelyet – hivatalosan a Környezetvédők Egyesületének rendes találkozó utáni feljegyzéseihez mellékelve – 1987 októberében adtak ki 2000 példányban. Megjelenését 1987. október 25-én a Voice of Americában is meghirdették. Egy körülbelül 80 fős csoport hívta fel a figyelmet a pozsonyi légszennyezettség mértékére, amely Csehszlovákia-szerte a legmagasabbnak bizonyult (4. ábra). Leírták, hogy az olajfinomító ágazat mennyire szennyezi a vizet, de szó esett arról is, hogy Pozsony óvárosában sok emlékmű katasztrofális állapotban van: a renoválásukat vagy nem is tervezték, vagy halogatták, így pusztulásra ítélték őket. A nem sokkal később a „bársonyos forradalomban” is aktívan részt vevő fiatal környezetvédők kezdeményezését Szlovák Charta ’77-nek nevezték el.

A Szlovák Környezetvédők Egyesületének gyűjteménye alapvetően Mikuláš Huba professzor magánarchívumának anyagából áll. A szlovák környezetvédők a szlovákiai civil ellenzék 1970-es, 1980-as évekbeli munkájának élvonalában voltak. Egyfelől publikálták kritikai meglátásaikat a szlovákiai környezet aggasztó helyzetéről, másrészt tiltakoztak a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen, harmadrészt pedig önkéntes alapon renováltak történelmi jelentőségű épületeket és mentettek meg régi temetőket.

A gyertyás felvonulás – vagy más néven pozsonyi nagypéntek – 1988. március 25-én az első nyilvános szlovák tiltakozás volt a kommunista rezsim ellen. A tüntetést, amelyet a katolikus ellenzék vezetői, Ján Čarnogurský és František Mikloško szerveztek meg, a nyugati szlovák emigráns közösség kezdeményezte. A tüntetők követelték a püspökök szabad kinevezését, a vallási szabadságot és a polgári jogok tiszteletben tartását. A pártvezetés úgy ítélte meg, hogy a tüntetés célja a politikai ellenzék aktivizálása. A néhány ezer tüntetőt erőszakosan szétverték: 1061 rendőr, 20 járdatisztító, 17 rendőrautó, 8 szállítójármű, 2 vízágyú, 2 busz és 3 tank állt velük szemben. 14 személy sérült meg, 99-et letartóztattak és kihallgattak, köztük külföldi újságírókat is. A pozsonyi képek világszerte nagy felháborodást keltettek. A tüntetés további rendszerellenes cseh és szlovák demonstrációkat váltott ki, és fokozatosan tolódott a nyilvánosság és a hatalom közötti nyílt konfrontáció felé.

1988 őszén több tízezer ember tiltakozott a szocialista rendszer ellen Magyarországon, csak az 1956-os tüntetésekhez mérhető tömeges felvonulásokon. Ezt a tüntetést a Duna Kör, egy 1984-ben létrejött civil csoport szervezte. A tömeges tiltakozás hullámait egy környezetvédelmi kérdés indította el: a Duna Kör civiljei attól féltek, hogy a Dunán megépítendő bős–nagymarosi vízlépcső, a szocialista Csehszlovákia és Magyarország közös vállalkozása elpusztítja a hagyományos természeti és emberi környezetet a térségben, valamint ökológiai katasztrófához és a csallóközi magyar közösségek széteséséhez vezet.

A Duna Kör tevékenysége végső soron nyilvánvalóvá tette, hogy a  szocialista rendszernek nem célja és nem is alkalmas arra, hogy megóvja a természeti környezetet, illetve megmutatta, milyen fokon érzéketlenek a szocialista állami hatóságok a falusi közösségek és a kisebbségi kultúrák védelme iránt. Az eredendően civil, társadalmi mozgalom komoly ökológiai aggodalmak köré szerveződött, és gyorsan a pártállam súlyos politikai bírálatává változott át.

Alla Horska (Gorska) 1929-ben született a krími Jaltán magas rangú orosz tisztviselői családban. Miután édesanyjával átvészelték Leningrád ostromát (1941–43) a család az apjára nehezedő politikai nyomás elől Kijevbe költözött.

Mint generációjának több művésze, ő is üdvözölte a hruscsovi enyhülést, és olyan kulturális formák gyakorlásába fogott, amelyeket a szocialista realizmus korábban elnyomott. Társaival részt vett a Kijev melletti, a Belügyi Népbiztosság (NKVD) áldozatait rejtő tömegsírok feltárásában. Összeütközései a hatalommal radikalizálták, ezt későbbi munkáiban dolgozta fel. Visszautasította, hogy bírósági perekben barátai és kollégái ellen valljon, és az eljárásmód jogtalanságára hivatkozott.

1970. december 2-án holtan találták Vaszilkivben. A kijevi ügyész rövid eljárás után a gyilkosságot családi konfliktusra vezette vissza, de a kortársak a KGB-t gyanúsították a kétes részletek miatt. A fotókon egy erős, hajthatatlan személyiséget látunk, aki számos kérdés feltevésére indítja a nézőket.

Képkockákat mutatunk be 2010-2016 készült élettörténet-interjúkból, a „Török kisebbség ellenállása a Bolgár Népköztársaság politikájával szemben” elnevezésű magánygyűjteményből. Kezdeményező: Vildane Dinç (Özkan, Alieva)Copyright: Vildane Dinç Uludağ University, Faculty of Arts and Sciences, Department of Sociology, Görükle Campus, Bursa, 16059-Turkey

Shukrije Gashi (1960) nagyon fiatalon csatlakozott az albán nemzeti mozgalomhoz, a Koszovói Köztársaságot támogató csoportok illegális hálózatához. 1983-ban, 21 éves korában azzal vádolták, hogy részt vett „a jugoszláv állampolgárok és a jugoszláv állam ellen elkövetett bűncselekményekben”. Végül, miután kalandos módon megmenekült a jugoszláv titkosrendőrségtől, letartóztatták, és két év börtönbüntetésre ítélték. Politikai fogolyként kábítószerezték, munkára kényszerítették, fizikai és pszichológiai kínzásoknak vetették alá.

Shukrije a bátorságát és akaraterejét a családjából, különösen nagyanyjából merítette, aki karizmatikus, köztiszteletben álló asszony volt a helyi közösségben. Nagyanyja és ő is feministák voltak már mielőtt a feminizmussal találkoztak volna. Politikai vélekedéseik és tevékenységeik miatt a család folyamatos megfigyelés alatt állt, a rendőrség zaklatta őket, munkahelyet is gyakran kellett változtatniuk, amiért nagyobb autonómiát és jobb életkörülményeket követeltek Koszovó számára.

Shukrije Gashi a Pristinai Egyetemen tanult jogot, ma pedig a Konfliktuskezelő Központot irányítja.