From early 2000 the Institute of National Remembrance started to acquire documents from the archives of The Ministry of the Interior and Administration (Ministerstwo Spraw Wewnętrznych i Administracji), the Internal Security Agency (ABW – Agencja Bezpieczeństwa Wewnętrznego), Office for State Protection (UOP - Urząd Ochrony Państwa), Police Archives, Military Information Services (WSI - Wojskowe Służby Informacyjne), Polish Border Guard, Prison Guard, Ministry of National Defence (Ministerstwo Obrony Narodowej) and others. Most of those acquisitions were hasty and done without preparations, so the process of cataloguing and managing the files is still ongoing.

The “Sixtiers Museum” Collection is located in a small museum in Kyiv, Ukraine in a building belonging to the Ukrainian political party Rukh. Nadia Svitlychna and Mykola Plakhotniuk founded this museum as way of honouring and documenting the struggles of a cohort of Soviet Ukrainian dissidents during the 1960s-1980s. Included in the permanent exhibition are paintings, graphics, sculptures, embroidery and other artworks produced by artists affiliated with the sixtiers movement. The museum also displays the poems, letters and literary works of the writers in their midst, as well as their typewriters, handcrafted items made while in the GULag, or clothes worn while living in exile, like Svitlychna’s own camp uniform. Also figuring prominently are posters for events and exhibitions organized by this group. The guided tour is a moving, concise rendition of their struggle, aimed at the museum’s target audiences, young students, scholars, and the general public.

These materials depict the lives of a dynamic group of Soviet Ukrainians engaged in a principled creative and ideological struggle with the Soviet regime in the 1960s and 1970s. They were poets, artists, graphic designers, historians, doctors, and even a Soviet army official, all of whom became deeply involved in human rights activism under late socialism. Many were members of large Soviet institutions—like the Ukrainian writers and artist unions, the Literary Institute in Kyiv, the Soviet armed forces. The Soviet government’s ideological retrenchment after Khrushchev transformed these dissidents, who had worked hard to try and reform the system and make it more humane, into individuals in open conflict with the authorities.

A közel fél évszázada Korzikán élő magyar légiós veterán, Nemes Sándor az ezredforduló éveiben összeállított ’Légiós szótára’ jól tükrözi a Francia Idegenlégió soknyelvű, multietnikus és multikulturális világát – és benne a jelentős számú magyar önkéntes egyedi csoportidentitását. Mindennek megértéséhez elengedhetetlen néhány történeti adalék. Az 1831-ben Lajos Fülöp király által alapított Francia Idegenlégió máig jogfolytonos és aktív, mintegy 9000 fős haderőként erősen őrzi hagyományait, noha az 1960-as évek óta gyarmati hódító, megszálló sereg helyett mára főként nemzetközi békemissziókra, humanitárius és terrorelhárító feladatokra kiképzett elit-alakulatok hálózataként működik Franciaországban és a világ számos más pontján.

Különös paradoxon, hogy a Francia Idegenlégió – egy sor gazdasági, politikai krízis és háborúvesztés következtében – jó egy évszázadon át makacsul őrizte legénységi állománya németajkú (svájci, osztrák, elzászi, lotharingiai német, stb) többségi dominanciáját, ami jó időn át még vezényleti nyelvében és folklórjában – így eredetileg német indulóiban – is számos nyomot hagyott. Nem meglepő hát, hogy kivált az 1945 és 1956 utáni években, mikor a légiós toborzó statisztika több mint 4000 magyar újoncot regisztrált, mind jobban fölerősödött a magyar önkéntesek összetartása is, úgymond, ’a német maffiával’ szemben, amint azt Nemes Sándor és bajtársai is kiemelik emlékezéseikben. A szoros katonai hierarchiában, pláne háborús viszonyok között (Indokína, Algéria!) szükségképp rejtve így hát egy „kétfrontos” kulturális és identitásbeli ellenállás alakult ki a magyar rekruták körében: egyrészt a döntően francia és gyakran kihívóan fensőbbséges tisztikarral, másrészt a németajkú altisztekkel és tiszthelyettesekkel szemben. Mindezt tovább árnyalja, hogy a magyar önkéntesek (légiós ragadványnevükkel: a ’kicsik’, ’hunok’ vagy ’attilák’) maguk sem voltak egységesek kulturális és politikai csoport-identitásukat tekintve, hiszen a ’45 utáni „Horthy-huszárok’ és az ’56 utáni „Kádár-leventék”, még ha csak alig egy évtizednyi korkülönbséggel is, voltaképp két markánsan eltérő nemzedéket képviseltek. Az utóbbiak közül ez főként azok esetében tűnt ki, akiket a forradalom és a harcok gyakran kamaszként megélt élményközössége évtizedekre összekapcsolt, s akik, mint a provence-i magyar veteránkör tagjai, a legtovább éltették annak emlékét csoportos rítusaikkal (bankettek, koszorúzások, ’56-os relikviák gyűjtése és megosztása másolatban, majd a világhálón).

A fentieket Nemes Sándor Légiós szótárában főként a szerző előszava s a szótár 2-6. fejezetei illusztrálják számos további beszédes adalékkal. (Lásd: 2. Légiós argó- és jövevényszavak; 3. Beszédfordulatok, szólások, szállóigék; 4. Gyakoribb német jövevényszavak;  5. Gyakoribb arab jövevényszavak; 6. Az egyes nációk légiós gyűjtőnevei)

Rudolf Mihle (1937–2008) was one of the most important Czech amateur filmmakers. Some of his films were critical of the communist regime and society. Therefore, they were censored and could not be publicly screened. Mihle was an active member of the Czech Club of Amateur Filmmakers (Český klub kinoamatérů).