The majority of the editions of ‘QQRYQ’ was printed on Xerox from one hundred to two hundred copies. The matrices were made by hand, in a collage technique, from scraps of official newspapers and magazines, small text lines prepared on typewriter, hand written articles, photos, graphics, and comics. The first issue published on the offset appeared in 1990. It was also the first issue prepared with a usage of a computer. Against this background of Xerox and offset techniques of printing, the tenth edition of ‘QQRYQ’ seems to be very original. This edition was published by screen print, which was hardly ever practiced as a way of bringing out punk fanzines. The screen printing technique was extremely labour-intensive and took a lot of time to print even a relatively small number of copies. Another unusual fact about the tenth number of ‘QQRYQ’ was a usage of the official foolscap because of lack of different kinds of paper. The content of the issue did not vary so much from the rest of the editions, but worth mentioning were the graphics by Mirosław ‘Maken’ Dzięciołowski, reggae DJ, promoter, and alternative scene activist in the late 1980s in Poland. Dzięciołowski was one of a few regular contributors of ‘QQRYQ’.

During the first half of 1987, personal and ideological tensions within the MWU were rampant. These tensions came to a head early in the year, when the long-serving Chairman of the MWU, Pavel Boțu, committed suicide. This tragic event reflected not only the unprecedented degree of personal animosities and rivalries among the writers, but also a sharpening ideological divide along national-cultural lines. The Writers’ Conference organised on 18 May 1987 became the stage for heated and acrimonious debates. These debates reflected not only a generational rupture between the “generation of the 1960s” and the writers born in the interwar period, but also the radically changed ideological circumstances during Perestroika. Some members of the MWU did not hide their open dissatisfaction with the organisation’s leaders and used the context of Perestroika to voice radical demands. Aside from the journalist and publicist Valentin Mândâcanu’s incisive speech on the “language issue,” the speech made by Grigore Vieru attracted widespread attention due to its virulence and radicalism. At the time, Vieru was a well-known poet and author of children’s books, whose texts reached a wider audience compared to most of his colleagues. Vieru was frequently attacked for “nationalism” and “ideological deviations” by the MWU’s “old guard,” most notably Andrei Lupan. Vieru thus used the conference to mount a violent attack on Lupan personally and on the “old style of leadership” within the MWU more generally. However, Vieru’s speech is notable not because of the settling of personal scores, but due to the wider issues it raised. First, he responded to the accusations of emulating and “aping” the Romanian model by “looking beyond the Prut.” He rhetorically wondered: “Why wouldn’t I look in that direction, after all? Why do I have the right to look toward Turkey, but not beyond the Prut? What harm did Sadoveanu, Călinescu, Arghezi, Blaga, Stănescu do to me?” These cultural references only emphasised his pro-Romanian position in contemporary debates. Second, while attacking Lupan for his ostensible pro-Stalinism and his earlier ”ideological sins,” as well as for his ambiguous position toward the regime, Vieru used an openly oppositional language, going far beyond the prudent rhetoric of early Perestroika. He mentioned a number of “hot” issues that made his speech subversive in the eyes of the authorities. Vieru spoke about “the disastrous situation in which the speech of our children finds itself, the pollution of our folklore, the intentional and offensive neglect of our native language on national television,” but he also emphasised the ecological crisis, the consequences of the 1946–47 mass famine, as well as the “physical and spiritual inebriation of the common man.” All these topics were to be exploited by the fledgling national movement in the following years and served as mobilising slogans for the anti-regime opposition. Toward the end of his speech, Vieru launched a rhetorical tirade against his opponent, using this pretext in order to voice a number of social and political grievances:

“Do you know that, behind our literary distinctions and prizes, we are witnessing, in broad daylight, a real linguistic disaster? Do you know how distorted and ugly is today the speech of our children, youth and even older people? Do you know that the few Moldavian kindergartens in Chișinău are full to the brim and it is impossible to enrol your child there? Do you know that, out of seventeen hours of TV broadcast every day, barely two or three, and sometimes even fewer, are reserved for TV shows in our native language?!...Do you know that our villages, which preserved our national being, are being depleted of their people and their soul?”

After listening in November 1987 to the news broadcast by Radio Free Europe (RFE) about the anti-communist revolt of the workers in the factories of the city of Braşov, Doina Cornea openly displayed her solidarity with the protesters. On 18 November 1987, she drafted 160 manifestos, which were spread with the help of her son Leontin Horaţiu Iuhas in several public spaces in Cluj (Cornea 2009, 194–195). Consequently, on 19 November 1987, she and her son were arrested by the Securitate after a detailed home search (Cornea 2006, 203). During home searches on 19 and 23 November 1987, the Securitate confiscated many documents from Cornea’s private dwelling, including all the drafts of her letters to RFE.

Among these documents, the Securitate confiscated the handwritten draft of the first letter she sent to RFE entitled: “Letter to those from home who have not given up thinking with their heads.” According to interviews granted by Doina Cornea, this letter was drafted by Cornea and her daughter Ariadna Combes in July 1982 (Cornea 2009, 169-170). The document was smuggled to the West and sent to RFE with the help of her daughter, who chose to remain in France in 1976 and visited her mother in July 1982 (ACNSAS, FI 000 666, vol. 2, f. 11). In August 1982, the letter was broadcast by RFE during the radio programme “Talking with RFE listeners.” It was the first letter in a series of twenty open letters sent by Doina Cornea to RFE in the period from 1982 to 1989, through which she asserted herself as one of the most prominent Romanian dissidents (Cornea 2009, 195–196). The open letters sent by Doina Cornea to RFE intensified the surveillance and repressive actions of the Securitate, which had already been monitoring her closely since 1981. Due to the fact that the strict surveillance in communist Romania did not allow the development of a samizdat and tamizdat milieu, RFE played a key role in conveying the messages of Romanian dissidents to their fellow citizens (Petrescu 2013, 277).

The letter starts with a reference to radio programmes of RFE that had been previously broadcast. During these radio programmes, journalists specialising in East European issues had dealt with the crisis that affected communist Romania during 1980s and identified political and economic factors as the immediate causes. Instead of these causes, Doina Cornea emphasises in her letter causes relating to moral and cultural values. By idealising interwar Romania, she brings into discussion the destruction of the Romanian intellectual elite during the first two decades of communist rule and the decay of the educational system. In Cornea’s opinion, this “spiritual crisis” is illustrated by the everyday “compromises” and “lies” that citizens living under a communist dictatorship have to “accept and circulate” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, f.1). Her argumentation in this respect is similar to that developed by Vaclav Havel’s essays and epitomised by his principle of “living in truth” (Havel 1990). Cornea argues that “the people is fed only with slogans,” which stifle all openness towards “truth, revival, and creativity” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, ff. 2–3). She criticises the conformism of Romanian intellectuals and state policies which limit theoretical education (especially the humanities) and promote technical education in order to fill the need for cadres in the rapidly growing heavy industry.

She concludes her text by asking for a reform in the educational system and encourages those working in this field at least to take advantage of the limited possibilities available to them to promote what she considers to be authentic cultural and moral values. According to Cornea, those working with students should not teach them “things in which they themselves do not believe” and they should “encourage the creativity of young people and not be afraid to say what they think” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, ff. 4–5). At the end of the letter, Doina Cornea inserted her name with the mention: “for the messengers of RFE listeners” (ACNSAS, P 000 014, vol. 2, f. 5). She did not intend to reveal her real identity to the listeners of RFE, but just to prove the authenticity of the document to the editors of the radio programme. Due to a misunderstanding, her real identity was revealed during the radio show.

In November 1987, after the draft of this document was confiscated by the Securitate, the secret police used it as an argument of accusation during Cornea’s interrogation. This focused especially on the channels used by Cornea to send the letter to RFE. Although she did not mention it during the interrogation, the Securitate suspected that her daughter Ariadna Combes had helped her in this respect. For this reason, Cornea’s daughter thereafter did not receive a permit to enter the country to visit her family until the fall of the communist regime.

A 22 kérdésből álló kérdőívként azonosított irat célcsoportja a kérdések nehézségi foka alapján a romániai magyarság gondolkodó rétegének tagjai, akik nem tartoztak feltétlenül az értelmiségi elithez, és akiket vélhetőleg előzetes tájékozódást követően választottak ki. A szerkezetileg három kérdéskörre tagolható kérdőív előbb az alany társadalmi besorolását, képzettségét, általános műveltségét méri fel, majd a kérdezett azonosság és identitástudatát röntgenezi, végül pedig a megoldás igényével is a román-magyar kapcsolatokat, viszonyt és az együttélés tapasztalati élményeit vizsgálja. A feltett kérdések a kérdező számára alapvető információkat kívántak szolgálni és helyenként reprezentativitásra törekedtek.

I. Az első kérdéskör az alany társadalmi besorolására összpontosít. Előbb a kérdezett társadalmi eredetét vizsgálja családja és származása alapján, majd életkora után a „kicsi magyar világra” (Sárándi and Tóth-Bartos 2015) vonatkozó kérdés hangzik el, mely arra enged következtetni, hogy a kérdőív az idősebb, kiforrott szemléletű egyénekre összpontosít. A negyedik és ötödik kérdések a múltbeli anyanyelvi tanulás idejét és lehetőségeit vizsgálják az alany családjában, illetve „látókörében”, azaz a néhány évvel kisebb, illetve fölötte végzett generációk esetében, akikre rálátása lehetett.

A kérdések:

1. Milyen családból való?

2. Milyen környezetből? (Falusi, városi, paraszt, munkás, polgár, arisztokrata, stb.)

3. Mennyi idős? Élt-e 1940 és 1944 között?

4. Mennyi ideig és mit tanulhatott anyanyelvén?

5. A családjában és vagy a „látókörében” ugyanez miként oldódott meg?

II. A második kérdéskör, a hatodiktól a tizennegyedikig terjedő kérdések, az alany identitás és azonosságtudatára reflektál. A kollektív emlékezet felmérését nosztalgikus hangvételű kérdés követi, mely azonban a pillanatnyilag megélt emberjogi sérelmek számbavétele mellett az alanyt a múltban kétségbevonhatatlanul meglévő jogokkal történő összehasonlításra készteti. Az általánosan vett magyar történelmi ismereteket, hangsúlyosabban követi az erdélyi régió 1918 utáni történetének és közszereplőinek ismerete. Ezt követi az anyanyelvi olvasási szokások és igények, a kulturális élet és a hitgyakorlás feltérképezése. A román nyelv ismeretének fokára vonatkozó kérdés a mai napig aktuális kérdés. Miután a kulturális kiegyenlítődés előfeltétele a nyelvismeret, ez azt is feltételezi, hogy mindaddig nem fog közeledni, egymáshoz csiszolódni az együttélők kultúrája, amíg nyelvileg nem képesek egymás felé nyitni. A rádióhallgatási szokások választ nyújtanak az erdélyi magyar tájékozódási igényeire, de esetleges beletörődésére sorsába, ez iránti közömbösségére is. A magyarországi kapcsolatok tudakolása a rokonságon, barátokon, ismerősökön át meglévő kurrens anyaországi kapcsolati hálót feltételezi. A magyarországi új helyzetről szóló tizenharmadik kérdés – mely támpontot ad az irat keltezésének megállapításához – feltételezhetően az 1987 júniusában a minisztertanács elnökévé megválasztott Grósz Károly hivatali ideje alatt bekövetkezett változásokra céloz. Az 1988. májusi pártértekezleten a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) reformszárnya teret nyert, „kibontakozási programja” a piacosítást és a decentralizálást tűzte ki célul. Leváltották Kádár Jánost és utódjául az MSZMP főtitkárának Grószt választották meg. Az is lehet viszont, hogy jelképes 1989-es eseményekre, Nagy Imre és társainak újratemetésére, illetve 1956 rehabilitációjára, vagy Pozsgay Imre rádióbeszédére utal (Romsics 2013). A kérdéscsoport utolsó erdélyi vezető-egyéniségre vonatkozó kérdése figyelembe veszi a nagypolitikai eseményeket és talán előretekintve számol egy megjósolhatatlan romániai politikai fordulattal is.

A kérdések:

6. Mire emlékszik, vagy meddig nyúlik vissza kollektív (családi, munkahelyi stb.) emlékezetük?

7. Szeretnénk-e valamit a múltból visszakapni? S ha igen, mit?

8. Ismeri-e a magyar történelmet, s ezen belül is Erdély történelmét? (1918 utáni történésekről mit tud? Ismeri-e az OMP [Országos Magyar Párt] (Bárdi 2014, Horváth 2007, György 2003) működését? Tudja-e pl., hogy ki volt Gr. Bethlen György [1888-1968, a két világháború között a romániai magyar kisebbséget képviselő Országos Magyar Párt elnöke (ACNSAS, I185019), Jakabffy Elemér [1881-1963, magyarországi majd romániai magyar politikus, jogász, publicista] (Balázs 2012, Csapody 2012), Makkai Sándor [1890-1951, erdélyi magyar író, pedagógus, református püspök] (Veress 2003), Mailáth [Majláth] Gusztáv Károly [1864-1940, erdélyi római katolikus püspök, főrendi tag, címzetes érsek] (Marton and Jakabffy 1999), Domokos Pál Péter [1901-1992, tanár, történész, néprajzkutató, a csángókutatás egyik úttörője] (Jánosi 2017, Domokos 1988) stb.)

9. Vannak-e magyar könyvei? Szokott-e magyarul olvasni? S ha igen, mennyit? Hogyan jut hozzá magyar könyvekhez? Jár-e színházba? Jár-e templomba? (A magyar szó végett teszi, vagy hívő?)

10. Milyen szinten ismeri a román nyelvet?

11. Melyik rádiót hallgatja? A budapestit vagy a bukarestit? És melyik SZER [Szabad Európa Rádió]-adást: a románt vagy a magyart?

12. Vannak-e magyarországi kapcsolatai?

13. Mit gondol Magyarországról ebben az új helyzetben?

14. Van-e olyan erdélyi vezető-egyéniség, akiről tud, és akire, úgy érzi, figyelni kell?

III. A harmadik kérdéskör, a tizenötödiktől a huszonkettedikig terjedő nyolc kérdés, a román-magyar kapcsolatokat veszi górcső alá. Ennek megfelelően az alany és közösségének a románokkal fenntartott viszonya mellett, az együttélő lakosság etnikai színezetét tudakolja, ha az évszázadok során az adott településen a kisebbségi magyarság számára kedvezően alakult demográfiai realitást a kommunista hatalom a román többségű vidékek lakóinak betelepítésével módosította. A jövőbeli együttélésre gondolva a tizenhetedik kérdés az alany hiányaira kíváncsi, a minimálisan szükséges emberjogi feltételeket tudakolja, hogy az adott helyen, ott, magyarként élhessen. A rendszerváltás előtti évek fejleményeinek ismeretében, az erdélyi magyar kisebbség asszimilációját szolgáló intézkedések – a magyar nyelvű iskolahálózat állandó sorvasztása, az erdélyi magyar színházak megszüntetése, a falurombolás, az állandósult jelenséggé váló menedékjogot kérő román állampolgárok – közepette, az évtized végére csúcsra járatott nacionalizmus idején, amikor a társadalomban a politika gerjesztette etnikai mássággal szembeni türelmetlenség napi szinten jelen volt, szürreálisan hat a kisebbségi közösség jövőjéről megfogalmazott magánvéleményt tudakoló kérdés. Az őshonos kisebbség megújulására vonatkozó gondolatok közelebb álltak az utópiához, miután az emberjogi és nemzetiségi elnyomás semmiféle valóságalappal nem szolgáltak ehhez. A kérdőív két utolsó huszonegyedik és huszonkettedik kérdései – pozitív élmény romániai magyarként, pozitív élmények a román-magyar viszonyban – szóhasználatában is – „volt-e valaha”, „kísérnék” – jelzik azt a tisztánlátást, amellyel a kérdőív összeállítója értelmezi a rendszerváltás előtti erdélyi magyar kisebbség helyzetét.

A kérdések:

15. Milyen viszonyban van (ő és közössége) a románokkal?

16. Ahol él, inkább román vagy magyar környezet veszi körül? Ha román, akkor az mikor alakult ki? Betelepítés vagy őshonosság révén?

17. Mit hiányol leginkább ahhoz, hogy ott élhessen magyarként?

18. Mit gondol saját maga, családja s az erdélyi magyarság jövőjéről?

19. Lát-e megújulási lehetőséget?

20. Ha templomjáró ember, mit tud és mit lát a görögkatolikus mozgásból? 

21. Volt-e valaha is pozitív élménye magyarként? S ha igen: mikor és milyen élmény volt az?

22. Sorolja fel azokat a pozitív élményeket, amelyek a magyar-román viszonyt kísérik vagy kísérnék?

Gyimesi szerzőségéhez nem férhet kétség. Munkáiban számtalanszor megtalálható az erdélyi magyar kisebbség adott helyzetének, azonosság és identitástudatának vizsgálata (Gyímesi 1993). Az irat feltehetően a cím és a keltezés hiánya miatt kerülte el az 1989. június 20-án házkutatást végző állambiztonsági tisztek figyelmét. A kisebbségi létet vizsgáló kérdőív fizikai léte a legsötétebb napjait élő romániai kommunista diktatúrában önmagában is meghökkentő. A kérdőíves kutatás az alany szabad véleménynyilvánításának jogát feltételezi, melyet a demokratikus rendszerek velejárójaként értelmeznek. Az irat megléte ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ténylegesen sor került volna az ennek alapján lefolytatott felmérésre. Az akkori viszonyok között a titkosrendőrségi megfigyelésnek sokszorosan kitett Gyimesi számára sokkal inkább fogódzott jelenthetett egy ügynökökkel telített világban olyan rokongondolkozású személyek felismerésében, akikre számíthatott az emberjogi és nemzetiségi elnyomás elleni küzdelemben. Talán éppen ennek alapján – lehetséges értelmezésként – az 1988 őszétől Balázs Sándor filozófussal, egyetemi tanárral tervbe vett Kiáltó Szó című kolozsvári szamizdatlap szerkesztéséhez és terjesztéséhez keresett megbízható munkatársakat. A Securitate által is kevéssé ismert szamizdat kilenc megszerkesztett számából csak kettő jelent meg, de ez nem a szerkesztőkön múlott, a további számok közzététele a Ceaușescu-diktatúra bukása utáni körülmények között szükségtelenné vált.

Skilling’s Golden Wedding anniversary, was at the Old Town Hall in April 1987. The journey Gordon Skilling made to Prague in April 1987, marked the celebration of Skilling's 75^th birthday and the 50th anniversary of his marriage to Sally. The wedding ceremony was arranged by his dissident friends in the Old Town Hall, which was also the same ceremonial hall where they were married in 1937 (their wedding in October 1937 took place during G. Skilling’s first time in Czechoslovakia, where he studied the History of Central Europe as a student of London University). The anniversary celebration was a delicate irony in which the guests were fond of - a tribute to the "enemy of the state" because the Communists had released a number of dissidents which they had not known about. The next day in the Prague Evening, the news appeared, with a somewhat funny title, "Wedding Overseas". Jiřina Šiklová gained a great credit for this, because she paid the newspaper editors with the make-up from Tuzex at that time.

Gordon Skilling himself remembers this after years in an interview with Lidove Noviny in June 1993: "It was an interesting ceremony because perhaps all Czech dissidents - Havel, Pithart, Dienstbier and others - were present. It was strange that, in this honest ceremony, the chairman of the National Committee for Prague 1 spoke about what I did for Czech history. But he did not know that I also wrote a book about the Prague Spring, a book on Charter 77 and other things. He did not know it, and so he was very glad. Absurd situation. But the dissidents liked it. They were smiling internally. And then we had a gala dinner at the Municipal House. I like to recall the event."

The collection consists of three photographed copies of the periodical Auseklis (October-November 1987; January 1988; April 1988). It is not at present exhibited in the display of the Museum of the Occupation of Latvia in its temporary location, but it will be shown in the permanent exhibition after the renovation of the museum's permanent building. The Auseklis review is a brilliant example of what the focus of public interest and discussion was in the early years of the development of the pro-independence movement.

The work of Adriena Šimotová that is in Jindřich Štreita’s collection is one of the many large-scale paper works that the artist has created since the 1970s. This is a body print imprinted in several layers of paper, highlighted with a blue pigment. Like the Polish sculptor Magdalen Abakanowicz, Simot formed her own body with touch. In many of her works she has attempted to wipe out the difference between the creator and his work. She wanted a physical gesture, such as a print of the body, the face or the limbs, to literally be incorporated into the work. Therefore, the traditional canvas was replaced with fine laminated paper or linen sheets. The paper, which symbolized vulnerable and sensitive skin, layered, crackled and jerked directly on her body or the bodies of her friends. Printed bodies and their torso became the symbol of a man wounded during the ‘normalization’ period of the 1970s and 1980s.

According to Jindřich Štreit, this work of Adriena Šimotová is the most valuable work in his collection; the estimated price is more than half a million euro.

Materials of the Original Videojournal collection constitute hundreds of hours of uncut videos that captured fragments of alternative culture, dissent movements and news reports about developments in Czechoslovakia in the late 1980s. Samizdat audiovisual magazine was founded in 1987 at the instigation of Václav Havel. The Original Videojournal aesthetic and style remotely resembled television news in state media. This established form of news allowed it to target a wide audience while at the same time criticising the restricted view of the official media.

Csehszlovákiában az első happeningeket Milan Knížák, a fluxusmozgalommal korán kapcsolatba kerülő prágai képzőművész szervezte meg. Társaival 1963-ban megalakította az Aktuální umění (Aktuális művészet) csoportot, melynek nevéből 1966-ban kivették a „művészet” szót. Az Aktuál a művészet és élet egyesítésében volt érdekelt, akcióik az ez irányú tudatosság felkeltését célozták.

A Liget Galéria 1987-ben önálló kiállításra hívta meg Knížákot. A művész a helyszínen készítette el a bemutatandó anyag egy részét. Néhány budapesti művész is csatlakozott az akcióhoz, melynek során Knížák kifestette a résztvevők kezét és arcát, továbbá kaptak egy-egy preparált inget is. A galéria különös figyelmet szentelt a kiállítás dokumentációjának, mivel ismert volt, hogy abban az időben Knížák otthon, Csehszlovákiában nem állíthatott ki. Ez alkalommal Várnagy Tibor és Halas István mellett Novotny Miklós, valamint Székelyhidi Sándor is készített fotókat, míg Durst György videózott (ez a felvétel azonban az évek során sajnos elkallódott).

Másnap Knížák a Kassák Klubban vetítette a filmjeit, ahol Beke László beszélgetett vele. Egyszer csak beszaladt az irodából a nagyterembe valaki, hogy Szentjóby Tamás keresi telefonon Knížákot Genfből. Később kiderült: Szentjóby azért hívta fel, hogy elmondja neki, „meghalt a legnagyobb csehszlovák művész”, azaz Andy Warhol (1987. február 22.), akinek halálhírét a sajtó csak másnap vagy harmadnap közölte. Knížák személyesen is ismerte az elhunytat, úgyhogy az est hátralévő része megemlékezéssel telt.

Eredetileg a ruhadarab Bachmann Gábor Kelet-európai riadó[1] című avantgárd rövidfilmjében szerepelt. A film egy absztrakt kritikája volt a késő Kádár-korszak társadalmi és esztétikai feszültségeinek. A filmben fontos szerep jut a vörös csillag ruhának, melyet egy nő visel.  Megjelenése és viselkedése fontos (dramaturgiai) ellentpontot képez a filmet uraló káosznak. Sajnálatosan, ahogy más művei esetében is ez a ruhadarab is megsemmisült, mindössze egy fotó őrzi nyomát.