Following Viktor Koval’s trial, on 27 August 1982 the Penal Section of the Supreme Court of the Moldavian SSR issued a special decision (opredelenie) regarding his case. In effect, this document represented a surrogate of the official sentence. Similarly to the usual pattern of such documents, the court emphasised the defendant’s “hostile attitude” towards Soviet power. In Koval’s case this deviant behaviour was purportedly due to his “false perception of Soviet reality,” which was induced by his “listening to the broadcasts of the anti-Soviet radio stations Voice of America, Radio Free Europe, Deutsche Welle, BBC etc.” The document further summarised the defendant’s main anti-regime activities, which he undertook during 1977–1982. These included his criticism of “Soviet democracy,” his refusal to take part in the elections to the Supreme Soviet, his condemnation of the lies and distortions propagated by the Soviet press, his critical attitude toward Soviet foreign policy, in general, and the Soviet invasion of Afghanistan, in particular, and, most importantly, his open support for the Solidarity movement in Poland. The comparison between the Soviet political system and the political structure of Western countries was a constant theme in Koval’s conversations with his colleagues, which was allegedly proven by numerous witness accounts invoked in the document. Koval was also clearly aware that the Soviet state did not guarantee the basic civil rights of its citizens. This constituted another recurrent topic which emerged during the investigation. The authorities were particularly alarmed by Koval’s general critique of the Soviet system as a whole. The material evidence uncovered during searches of Koval’s apartment also contributed to the court’s ruling that the defendant had “committed a socially dangerous act” that fell under the provisions of article 203, part 1, of the Penal Code of the Moldavian SSR (“spreading calumnies and lies aimed at discrediting the Soviet state and social order”). However, based on the conclusions of the psychiatric assessment, the court found that Koval exhibited signs of a mental illness and personality disorder. It therefore declared him mentally unfit and thus exempt from criminal responsibility. He was thus sent to a special psychiatric facility in Dnepropetrovsk (Ukraine) for “forced medical treatment.” Most of Koval’s papers and documents confiscated by the KGB were temporarily kept as a part of his file, while the rest were returned to his wife. This case is one of the most blatant examples of the application of punitive psychology in the MSSR during the late Soviet period. Koval’s political opposition to the regime, although it never transcended the individual level, was perceived as serious enough to warrant harsh repressive measures camouflaged under the “humane” rhetoric of a medical case.

“Interrogation” is one of the most renowed films directed in Poland after World War II. It is a bold, politically engaged settlement with the Stalinist period in contemporary Polish history. The story is about a young actress (character played by Krystyna Janda) who is arrested by the Security Service and held captive in prison in order to force her to testify about her colleagues. “Interrogation” shows the methods used by Stalinist repression apparatus in order to break ordinary citizens, as well as prisoners’ efforts to preserve dignity and humanity.

The pre-release committee took place in April 1982, in the midst of Martial Law in Poland. As one can see from the committee’s meeting protocols, film critics and representatives of authorities deplored Bugajski’s oeuvre as hateful, false, antisocialist propaganda without any value. By the central decision, the copy of “Interrogation” was sealed and put on the archive’s shelf (this way “Interrogation” became one of the most famous “półkowniki” – the films laying on shelves, without possibility to be shown publicly). Bugajski managed to preserve one copy of his film, which was later screened privately within opposition circles of the "second circuit" (“drugi obieg”).  The official premiere of “Interrogation” took place on 13^th December 1981 – eight years after introduction of the Martial Law and eight years after the film had been produced. The film was Bugajski’s debut – repressions put on him by authorities, forced him to emigrate from Poland in 1985.

Jaromír Šavrda, a writer, poet, journalist and dissident from Ostrava, was, because of his samizdat activities, twice held in the custodial prison in Ostrava and later imprisoned in Ostrov nad Ohří, first from September 1978 until March 1981 and then from September 1982 until October 1984. During his second stay in prison, Šavrda wrote two books reflecting his experiences as a political prisoner; they depict his personal experiences from police persecution and describe the lives of people that Šavrda met in prison. The first of the books was “Vězeň č. 1260” (The Prisoner No. 1260), written between September and November 1982 and published as samizdat, followed by “Ostrov v souostroví” (The Island in the Archipelago), written by Šavrda between November 1982 and January 1983. After his return from prison, this two texts were published in 1987 as an omnibus called “Přechodné adresy” (The Temporary Addresses), at first in samizdat edition Popelnice and then in edition Expedice. “Přechodné adresy” was first officially published in the 1990s (Ostrava: WMCG 1991, 1993). Both texts were also published separately with original titles in 2009 (Prague: Pulchra, 2009). “Přechodné adresy” (2009) is also a name of a documentary film about Jaromír Šavrda directed by Petra Všelichová.

The report on “the legal situation and the clandestine activities of the religious group entitled Jehovah’s Witnesses” was drafted by the First Directorate of the Securitate (in charge of gathering information within the country). This report synthesised the evolution of the religious community of the Jehovah’s Witnesses in Romania, their legal status during the past and at the time of its issuance, and the policies of the Securitate regarding this religious denomination.

Show na heslo [Show with a Password] a satirical program of Jiří Dědeček and Jan Burian, which they presented at the Mladá Garda student´s dormitory in Bratislava (Slovakia) in 1982. The author of the unique recording is Michal Šufliarsky.Music (voice) recordings: material: tape

Skirt, in Sorin Costina’s private collection, is a painting in oil on canvas. It is unsigned and undated, but is one of the well-known works of the artist Ion Grigorescu, at present the most well-known Romanian artist internationally. The painting is 32 cm in width and 58 cm in height. It was acquired on 20 April 1982 at an exhibition in Căminul Artei (Home of Art), the Union of Visual Artists gallery in Bucharest, at a price of 1,000 lei. At the time of its acquisition it was unframed. Its present frame was made from a rod of oak, at the suggestion of another contemporary artist of considerable fame in Romania, Paul Gherasim. It was brought to the collectors home by Ion Grigorescu himself, who stopped for a time in Brad in June 1982 on his way to a monastery in the region. Skirt may placed in the context of the artist’s visual experiments with the human body, a taboo theme in the communist period. It has been displayed in a number of thematic or solo exhibitions, including various Ion Grigorescu retrospectives, the most recent of which was hosted by the Museum of the Criş Land in Oradea in 2018.

This item is a typical announcement of a regular work day of the Noor-Tartu (Young-Tartu) movement. Announcements which were usually placed in educational buildings and hostels were an information channel to recruit people for work days. Anyone who saw an announcement was free to join a work day. The Raadi cemetery, which is mentioned in the announcement, especially its one part – Old St John’s cemetery – was one of the main areas of the work of Noor-Tartu. This announcement itself was simple, and made with the means that were available. However, the announcement is still remarkable due to the big letter K in each corner of the paper. It is a hint at the former name of the movement – Kodulinn (Hometown) – , which was used until the spring of 1981. The movement only changed its name because the Tartu Komsomol organisation deliberately named its new organisation for school students Kodulinn in order to cause confusion. The date on the announcement is Sunday, 28 November, without mentioning the year. However, we can assume that the work day took place, and that the announcement was written, in 1982. At that time, the activity of Noor-Tartu was not obstructed, but in later years these announcements were removed by the authorities, in order to disrupt the work days. The announcement belongs to the core group of the former movement. Like the entire collection, this item has not attracted wider attention, which is also the intention of the current operator of the collection. It is possible that it will be used for research after the collection is given to an institution.

A mindössze 14 oldalas szám Ara-Kovács Attila „Bevezetését” és Tóth Károly Antal Memorandumát és Programjavaslatát öleli fel, az addig megjelent hét szám tartalmi ismertetése mellett. A szerkesztők a közreadáskor az ország lakóinak „belső és aktivizálódó” ellenállását, „Magyarország és a világ demokratikus erőinek támogatását” remélték, a terror bizonyosra vett növekedésével is számolva. A rendszer megváltoztatásában „barátot, józanul mérlegelő segítőtársat láttak minden zsarnoksággyűlölő emberben, s főképp a románságban”. Kimondták, hogy valamennyiük szabadságának visszaszerzéséért, elszántságukat és szolidaritásukat készek minden román barátjukkal és sorstársukkal megosztani, továbbá, „hogy ez a szolidaritás, ez az elszántság rejtett szándékot nem takar és nem tűr”.

A helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez is megküldött Memorandum a romániai magyarságért szólalt fel, röviden ismertetve a Ceaușescu-rendszer nemzetiségi politikáját, az asszimilációt szolgáló intézkedéseket és a magyar azonosságtudat természetes kifejlődését akadályozó eszközöket. Megállapította a másodrendű állampolgárság tényét és az önvédelmi lehetőségek – közösségi érdekvédelmi szervezetek – hiányát. Rámutatott arra, hogy a helyzet megváltoztatásának esélyeit a legmélyebben érinti az a tény, hogy a nemzetközi egyezmények nem foglaltak állást a kisebbségek kollektív jogaival kapcsolatban és hogy a nemzetközi gyakorlatban érvényesülő megközelítési mód, amely kizárólag az emberi jogok szempontját veszi figyelembe, megfeledkezik azokról az értékekről, melyeket egy nemzetiségi kisebbség, tradícióira visszavezethetően, sajátos kultúrájában és kollektív egyéniségében mint közösség hordoz. A szerkesztők amellett érveltek, hogy a kisebbségi értékek külön jogvédelmet érdemelnének, mert míg a többség számára – túlsúlya és hatalmi helyzete következtében – a sajátos értékei számára kedvező közeg természetes módon adott, addig a kisebbségnek ehhez kollektív önvédelmi lehetőségekre lenne szüksége. Kimondták, hogy az a nemzetközi törekvés, mely a kisebbségek emberi jogait azok csoportjellegének figyelembevétele nélkül igyekszik biztosítani – szándékától függetlenül – kiszolgáltatja őket a többségnek. A jogfosztott helyzet megváltoztatására a szerkesztők kérték, hogy a madridi konferencián létrejövő egyezmények rögzítsék az erdélyi magyarság megmaradását és ezáltal az értékeik megtartását biztosító emberi jogokat. A Memorandum négy pontban összegezte a szerkesztők elképzeléseit, melyekben kérték, hogy az erdélyi magyarság etnikai és kulturális szempontból az összmagyarság elszakíthatatlan részének tekinthesse magát, „s ezzel egyenértékű jog illessen meg minden nemzeti kisebbséget”, szabadon megőrizhessék sajátosságaikat és kollektív értékeiket, továbbá független érdekvédelmi szervezetet hozhassanak létre. E jogok érvényesítése egy pártatlan nemzetközi bizottság létrehozásával tűnt biztosítottnak.

A Memorandumhoz mellékelték a Programjavaslatot, melyben az erdélyi magyarság helyzetének megoldására, a romániai kommunista rendszerrel szembeni legfontosabb követeléseket is részletesen megfogalmazták. A hatoldalas dokumentum kifejtette, hogy a megmaradást biztosító jogok csak a látszat szintjén léteznek, melyek a nyilatkozatokban és az ünnepi beszédekben megfogalmazottakkal homlokegyenest ellenkező gyakorlatot és valóságot takarnak. E gyakorlatnak megfelelő gondolkodásmód számára a legképtelenebb dologként jelenik meg bármiféle jog követelése, ráadásul bármiféle kérelem megvalósulása elképzelhetetlen valamely befolyásos személy központi támogatása nélkül. Abból kiindulva, hogy két etnikum csak akkor élhet egymás mellett és együtt, ha egyenlő partnerként viszonyulnak egymáshoz, a szerkesztők a romániai magyarok számára „a jogaik és lehetőségeik védelmét biztosító elvszerű követelés szabadságát” kérték. A követelés időszerűtlenségével tisztában voltak, miután a kommunista Romániában „az igényelt nyelvezettel megfogalmazott magyar kulturális óhajokat is nyíltan revendikatív-revizionista címkével” látták el. Azzal is tisztában voltak, hogy bár a kelet-európai viszonyok egészükben idegenek voltak egy ilyen követelés érvényre jutásának lehetőségeitől, a napról-napra rosszabbodó helyzet cselekvésre kötelezte őket, mert ahogyan megfogalmazták: „nem engedhetjük meg magunknak az e viszonyok megváltozásában reménykedő csodavárás luxusát”.

A Programjavaslat tíz pontban fogalmazta meg a „követeléseket”, melyeket esetenként több alpontban is részleteztek. Az első követelés megismételte a Memorandum első pontját, nevezetesen, hogy a romániai magyarságot az egész magyarság elszakíthatatlan részének tekintsék, román állampolgári minőségükben pedig minden akadályoztatástól mentesen ápolhassák kapcsolataikat a Magyar Népköztársasággal, „mind intézményi, mind pedig egyéni szinten”. Kiegészítésül további kilenc alpontot fogalmazták meg, amelyekben többek között a korlátozások nélküli kiutazásra, a külföldi barátok elszállásolására vonatkozó rendelkezés és a magyar kulturális termékek vámhatósági elkobzási gyakorlatának megszüntetésére, a környező országok magyar együtteseinek és személyiségeinek szabad meghívására, a magyar televízió-adás vételének erdélyi kiterjesztésére, a magyar nyelvterületen megjelenő magyar nyelvű könyvek, magyar sajtótermékek romániai elérhetőségére terjedtek ki.

Figyelemre méltó a második „követelés”, amely az etnikai közösségként értelmezett romániai magyarság intézményes önvédelme és kulturális autonómiájának biztosítása mellett foglalt állást. 18 alpontban részletezték. Kérték az 1965-ös alkotmány idevágó 22. cikkelyének kiegészítését a nemzetiségek érdekvédelmi szervezetének megalakítási jogával, melynek jogkörébe tartozott volna a magyar kultúrélet és iskolapolitika vezetése, a magyar vonatkozású káderpolitika ellenőrzése, a múlthoz kapcsolódó műemlékek gondozása, a nemzetiségi sérelmek jogorvoslása és amely saját sajtóorgánummal is rendelkezett volna. Hivatalos állásfoglalást követeltek, mely kimondta volna, hogy a kisebbségi kultúra a magyar kultúra szerves része, nem pedig a román kultúra valamiféle ágazata. Kérték, hogy az Oktatásügyi Minisztériumban, illetve a megyei tanfelügyelőségek keretein belül hozzák létre a nemzetiségi oktatás szakosztályait, állítsák vissza a magyar nyelvű óvodákat, iskolákat és egyetemeket, ezzel biztosítva minden magyar ajkú gyermek anyanyelvi tanulási lehetőségét, külön kitérve Románia történelmének és földrajzának magyar nyelvű oktatására. Követelték, hogy szerezzenek érvényt a tanszemélyzet státusára vonatkozó 6/1969. számú törvénynek, melynek értelmében a magyar nyelvű osztályokban a nyelvet nem, vagy alig ismerő pedagógusok nem taníthatnak. Felszólaltak az osztályok kötelező létszámának csökkenése mellett, hogy ne szűnjenek meg a falusi magyar iskolák és a jugoszláv nemzetiségi törvény alkalmazását kérték, mely már kilenc tanulóért iskolát létesített. Kérték a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó hatáskörének és anyagi alapjainak növelését, hogy ez magára vállalhassa azokat a feladatokat is, melyeknek a kisebbségek nyelvén történő könyvkiadást illetően a többi kiadó nem tett eleget, továbbá, hogy a magyar nyelvű sajtó, a rádió és a televízió magyar nyelvű adásai a romániai magyarság aktuális és lényegi problémáival foglakozhassanak. Követelték, hogy a magyar hatóságok szüntessék meg a magyar értelmiség gyanús elemként történő kezelésének gyakorlatát, a titkosrendőrség által kizárólag magyar voltuk miatt történő állandó megfigyelését és zaklatását. Az utolsó alpont a tényleges vallásszabadságot és a magyar egyházak valódi belső autonómiáját követelte.

A harmadik három alpontban is kibontott követelés a túlnyomóan magyarlakta területek önigazgatását – Székelyföld autonómiáját – és a méltányos képviseleti részt az ország vezetésében kérte. A szintén három alpontban kifejtett negyedik pont a tág értelemben vett Erdély (a történelmi Erdély, a Részek és a Bánság) etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának azonnali leállítása mellett foglalt állást. Az ötödik pont a romániai magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét követelte mind a múlt, mind a jelen vonatkozásában, összesen kilenc idevágó alpontban.

A hatodik pont követelte, hogy a magyar nyelv, a tág értelemben vett Erdély minden magyarok által is lakott vidékén, a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a román nyelvvel. A harmadik és negyedik alpontok kérték, hogy a szóban forgó településeken a román nyelvű iskolákban is kötelező legyen a magyar nyelv tanítása, továbbá, hogy az itteni helység- és utcanevek, az üzletek feliratai, az üzemek és közintézmények, az árucikkek nevei, a múzeumok, stb. feliratai kétnyelvűek legyenek.

A hetedik pont követelte, hogy a romániai magyarok a románokéval egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjanak és szűnjön meg az a gyakorlat, mely a szakmai előrehaladásnál, valamint a munkahelyi felvételnél nem a szaktudást, hanem mindenekelőtt az etnikai hovatartozást vette figyelembe. A nyolcadik pont a történelmi és kulturális múlthoz kapcsolódó környezet megőrzése mellett foglalt állást, miközben a kilencedik pont a még magyarul beszélő moldvai csángóság esetében kérte, hogy ez újból magyarnak vallhassa magát – a statisztikai gyakorlattal szemben, mely a csángóság egészét románnak tekintette –, és hogy újra bekapcsolódhassanak a magyar kultúrkörbe. A tízedik pont – a Memorandum negyedik pontjának megfelelően – követelte, hogy pártatlan nemzetközi, románokat és magyarokat is magába foglaló bizottság vizsgálhassa meg a romániai magyarok helyzetét és dönthessen a sorsukat érintő vitás kérdésekben.

Bár a „követelések” elsősorban a romániai magyarság érdekeit szem előtt tartva fogalmazódtak meg, azzal a szerkesztők is tisztában voltak, hogy „megoldásuk nem szakítható ki az általános érdekű kérdések hálózatából” és a közös ügyek nyílt felvetésében „mindenekelőtt a románság lenne illetékes”. A szokatlanul kemény hangú „akciót” nem tartották elhamarkodottnak, azzal érveltek, hogy „valahol benn is meg kellene végre bontani a hallgatás falát, valamint a jogtalanságnak és önkénynek azt a mozdulatlan és mozdíthatatlannak tűnő tömbjét, mely Románia minden lakójára (a haszonélvezőket kivéve) lázálomként nehezedik, és amelynek köszönhető végső soron az ország minden szempontból katasztrofális mai állapota”. Úgy vélték, hogy a programjavaslat a románság érdekeit is magában hordozza, „hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené”.

Az Ellenpontok 8. száma a szamizdatkiadvány máig legismertebb száma. Az itt publikált Memorandum és a Programjavaslat kortörténeti dokumentumnak számítanak és egyben a korabeli romániai magyar civil ellenzékiség leghíresebb fegyverténye. A két iratot az idők során többször is leközölték. Magyarországon a Beszélő 1982 decemberi 5-6. száma ismertette. Franciaországban a Párizsi Magyar Füzetek 1983. évi 12. számában „Mi történik Erdélyben?” címmel esemény-összefoglalót közölt, a Memorandumot teljesen egészében hozta, míg a Programjavaslatból részleteket idézett. Az iratokkal foglalkoznak a korabeli legjelentősebb osztrák, német, svájci, francia és angol nyelvű lapok is. Külön kiemelendő a Szabad Európa Rádió, mely az iratok tartalmát 1982 folyamán többször is beolvasta és a legfőbb terjesztője volt az éter hullámain. Az Ellenpontok szerkesztőinek Memorandumát és Programjavaslatát Szőcs Géza is felvette a New Yorkban 1986 végén kiadott Az uniformis látogatása című kötetében. A rendszerváltás után a két irat Tóth Károly Antal munkáiban többször is közlésre került. Súlyukat és fontosságukat jelzi, hogy Cs. Gyimesi Éva 2009-ben kiadott Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című kötetében szintén publikálta, „mivel a dokumentumok emléke elhalványult, és a legfiatalabbak úgyszólván semmit nem tudnak róla”.

The Pugwash Conferences on Science and World Affairs (popularly called the Pugwash Movement) is an international organisation of scientists and intellectuals who advocate world peace. It has emerged as an international conference on science and global problems, and at the time it was “a significant international factor and channel of communication among scientists,” (Knapp, 1995, 71), primarily discussing the dangers of the development of nuclear weapons.

After each conference, the presented papers were published, but this was not the case with the first conference held in 1957. Only in 1982, on the twenty-fifth anniversary, were the proceedings published with all papers and almost all materials that were then discussed. The first conference was attended by 22 participants (of whom sixteen were physicists, two chemists, one biologist, two physicians and one lawyer) from ten countries (seven from the USA, three from the USSR, three from Japan, two from the United Kingdom, two from Canada, and one each from Australia, Austria, China, France and Poland) (Rotblat 1982, 11).

The first conference ended with a joint warning from scientists from all five countries that had or were developing nuclear weapons that the potential nuclear war would end as a “world catastrophe, with hundreds of millions people killed instantly, and hundreds of millions more dying in the aftermath” (Knapp 2013, 88-89). Croatian scientist Ivan Supek was the first man from Yugoslavia who joined the Pugwash Movement and promoted its ideas. At that time, due to plans on the possibility of developing a nuclear program, the Yugoslav authorities received the ideas of this anti-nuclear movement with scepticism. Thanks to Supek's advocacy, the Yugoslav public became aware of the movement and their activities.

Az Artpool felhívására és szervezésében valósult meg az első magyarországi művészbélyegző-akció és kiállítás. A résztvevő művészek által az eseményre tervezett, az állami monopóliumnak számító és engedélyhez kötött bélyegzőkészítést megkerülve előállított bélyegzők Galántai György installációjában az üres kiállítótérbe lettek belógatva Az akció folyamán a közönség a művészek által beküldött pecséteket felhasználva hozta létre a kiállítást. Felhasználásra kerültek még a közönség által hozott pecsételő és pecsételendő anyagok. A külső, üres kiállító térben Szirtes András Jiři Menzel "Szigorúan ellenőrzött vonatok" c. filmjének részletéből készült végtelenített "pecsét-filmje" volt látható. Az elkészült bélyegzőgrafikai lapokat Galántai György Ko de Jonge holland művész e célból készített "OPEN HERE" bélyegzőjével hitelesítette, majd a kiállítótér falára előzetesen elhelyezett üres üveglapok alá rakta. Az esemény után az akciótér lebontásra került. A pecsétmunkák kívánság szerint elvihetőek voltak. Ezzel az ötletes módszerrel Galántai lehetetlenné tette a kiállított művek egyébként kötelező előzetes zsűrizését. A bélyegzőakció 150 példányos művészkiadvány dokumentációja tartalmazza az eredeti felhívást, a plakátot, a meghívót, az esemény fotódokumentációját a felhasznált bélyegzők eredeti nyomataival, valamint Erdély Miklós és Galántai György telefonbeszélgetését, Kováts Albert és Szemadám György impresszióit.

Az eseményt egy továbbgondolt installációval 1993-ban Marseille-ben és Kapolcson, 1995-ben pedig a Műcsarnokban más-más kontextusban rekonstruálták.

A Ray Johnsonnal folytatott levelezés kiterjesztése

Ray Johnson postacímét 1979 júliusában Pármában, Romano Pelitől kapta meg az Artpool. Írtak neki, azonban Johnson egy küldeményükre sem reagált.

Végül 1982-ben Galántai elhatározta, hogy egy képeslap-akcióval tesz egy utolsó próbát: elkészített húsz képeslap-kollázst és egymás utáni húsz napon egyenként postára adta.

A válasz, az első rajzos "send to" levél hamarosan megérkezett Johnsontól, azzal a kéréssel, hogy Galántai küldje el Wally Darnellnek Szaúd-Arábiába. A rajzot, vagy magát a levelet? Nem volt egyértelmű számára a kérés, ezért úgy döntött, hogy nem lesz passzív levélkézbesítő, hanem a történés részesévé teszi magát: lefénymásolta a rajzot, és át is rendezte kicsit, hogy hozzá lehessen adni újabb elemeket.

Ezután következett egy újabb döntés: kigondolt egy háttér-intézményt, a "Buda Ray University-t (a Buddha University mintájára). A háttér-intézmény nevében elküldte az átalakított rajzot az Artpool akkori egész címlistájára, hogy a címzettek is kiegészíthessék. Végül Ray Johnsonhoz is visszakerült az átalakított munka.

A második rajzot "add to" bélyegzővel 1982. október 13-án adta fel Johnson, majd a harmadikat november 3-án. December 22-én a második rajzra utaló "Thank you for all your communications" feliratú, Dora Maar Fan Club bélyegzős és Yoko Ono nyuszifejes levél zárta az évet.

A negyedik rajz 1983. szeptember 28.-án a "Thank yau for yaur" felirattal visszautal az előző levélre (de közben kilenc hónap telt el), majd folytatja "send to Peter Below" és jön a rajz: felhőben a kacsa, a felirat: Duck Close és golyóstollal OH BOYS ALWAYS THE SAME STYLE.

A Budai Fénysugár Egyetem az első négy levél folytonos postázásával újabb és újabb résztvevőket toborzott. 1985-ben az addig összegyűlt válaszokból könyvet adott ki.

Az ötödik rajz, "BILL de KOONING'S BICYCLE SEAT" 1986. február 13-i keltezéssel egy katalógussal együtt érkezett, cserébe a Ray Johnson Artpool Book-ért.

Az ötödik rajz volt a legsikeresebb, gyorsan és sok válasz érkezett rá. A munkák mennyisége meghaladta egy könyv méretét, ezért a publikációnak egy másik médiumát, a kiállítást kellett használni. Az Artpool's Ray Johnson Space 1986 és 1993 között nyolc országban tizennégy alkalommal volt bemutatva.

One of the best known books by Franjo Tuđman, Bespuća povijesne zbiljnosti: rasprava o povijesti i filozofiji zlosilja (Horrors of War: Historical Reality and Philosophy) was published in mid-1989, but the manuscript was completed in February 1988. Tuđman unsuccessfully attempted to publish the book in Croatia for a year and a half. Without the approval of the Central Committee of the League of Communists of Croatia, it was difficult to find a publisher who would have the courage to publish the book, which dealt with a topic for which Tuđman had been prosecuted by the regime twice. Finally, Marija Peakić-Mikuljan, director of the Matica hrvatska publishing house, took the risk. But even when the book was printed in June 1989, an order from the top of the communist regime in Croatia came not to distribute it. Nevertheless, the unfolding political situation in 1989, in which the political authority of the League of Communists continually declined, opened the way for its distribution.

The focus of the book is the issue of victims of World War II. Tuđman tried to draw attention to the manipulations and forgeries which tended to multiply the numbers of Serbian victims and accuse the whole Croatian nation as genocidal and criminal (Jareb 2011, 305). Tuđman was one of the first historians who encouraged scholarly research into this problem in the mid-1960s. In the book, he also shows how and why his efforts were impeded, and how he was later marginalised and imprisoned. The book represents an outline of his previous research and papers on the issue of victimhood. Tuđman opposed the so-called Jasenovac myth – the one-sided approach and multiplication of the number of casualties, especially of Serbian victims. Tuđman described the origin of the myth which was, in his view, “used (...) as a direct foundation for the theory of the genocidal character of any expression of Croatian identity” (Tuđman 1989, 120). Tuđman exhibited consistency in fighting against unscholarly approaches and exaggeration of the number of victims because he was also critical of the so-called Bleiburg myth. He rejected similar exaggerations of the number of victims killed by the communist authorities in 1945 (the so-called Bleiburg tragedy) that are popular in the Croatian diaspora.

A göteborgi gyűjteményben is megtalálható felhívás a hivatalos címzetteken kívül a „második nyilvánosság” előtt a kádári Magyarország legtekintélyesebb szamizdat folyóiratában a Beszélő 1982. december 5-6. számának „Hírek” rovatában „Rendőri zaklatások Erdélyben – magyarországi tiltakozás” címmel látott napvilágot (Beszélő 5-6 1982). A folyóirat, ugyanebben a számban, az Ellenpontok 8. számát – a madridi konferenciának is megküldött Memorandumot és Programjavaslatot – is leközölte, míg a korábbi 1-4. számait részletesen ismertette korábbi szeptemberi 4. számában. A tiltakozó felhívást – író, esztéta, tudományszervező, irodalomtörténész, történész, szerkesztő, közgazdász, jogász, szociológus, filozófus, filozófiatörténész, fordító, filmrendező, kritikus, költő, zongoraművész, építész, nyelvész, újságíró, akadémikus, színész, közíró, szobrász, biológus, néprajzkutató és egy háromszoros olimpiai bajnok – az akkori magyar ellenzékiségre reprezentatív 71 személy írta alá.

A szöveg a következő: „1982. november 6-án és 7-én a román állambiztonsági szervek több fiatal erdélyi magyar értelmiségit őrizetbe vettek. Lakásukon házkutatást tartottak; a magyarországi és az erdélyi politikai viszonyokkal foglalkozó dokumentumokat foglaltak le náluk. Az őrizetbe vettek pontos száma egyelőre nem ismeretes. Név szerint a következőkről tudunk: Ara-Kovács Attila filozófiai író, Kertész Attila színész, Szőcs Géza költő és Tóth Károly tanár. A hét folyamán többeket is kihallgattak; köztük volt: Kertész Lóránt agrármérnök és felesége, Kertész Éva, Józsa Márta, Bíró Éva, keszthelyi András filozófus-hallgató és Tóth Károly felesége. Néhányukat – így Szőcs Gézát, Tóth Károlyt és feleségét súlyosan bántalmazták. Ara-Kovács Attilát és Tóth Károlyt és feleségét – súlyosan bántalmazták. Ara-Kovács Attilát és Tóth Károlyt néhány nap után szabadon bocsátották azzal a föltétellel, hogy a várost (Nagyváradot), illetve lakásukat nem hagyhatják el. Szőcs Géza, az egész magyar nyelvterületen ismert kiváló költő hollétéről mind a mai napig nincs tudomásunk. Tartózkodási helyéről még legközelebbi hozzátartozói és barátai sem tudnak bizonyosat. Alapos a gyanú, hogy a politikai rendőrség máig sem helyezte szabadlábra. Fölhívunk mindenkit, aki teheti: tiltakozzék! Fölhívjuk román barátainkat is: járjanak közbe Szőcs Géza kiszabadításáért! Ezt a fölhívást aláírói megküldték a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökének, a Magyar Írók Szövetsége Elnökségének és a Magyar PEN Clubnak.” (Beszélő Összkiadás 1992)

A tiltakozó felhívás több információs pontatlanságot tartalmaz, mely hiteles források hiányában híresztelésből és gyanúból fakad, ugyanakkor bár információgazdag, de a kiválasztott kevesek eszköze. A kollektív érdekérvényesítés mérsékelt a „médián”, szamizdatkiadványon keresztüli formája nyilvánvalóan szervezett, mely közvetlenül hangot adva az elégedetlenségnek az érintettek helyzetének javulását, illetve további romlását kívánta megakadályozni. A tiltakozás közvetlen romániai hatásáról nincsenek adatok és arról sem, ha az MSZMP felső vezetése lépéseket tett volna a romániai nemzetiségi politika megváltoztatásért. Ugyanakkor a hivatalos magyar körök részéről „belső tájékoztatások során” többször elhangzott az az állítás, hogy a felhívást aláírói előbb juttatták el a nemzetközi hírközlő szervekhez, mint a magyar kormányhoz. A Beszélő szerkesztősége 1982 decemberében határozottan tiltakozott a vád ellen, azzal érvelve, hogy a gyanúsítgatás csak arra jó, hogy „lejárasson egy minden szempontból törvényes állampolgári kezdeményezést”, és hogy elterelje a figyelmet az ügy érdemi részéről, azaz, „hogy mi történik az erdélyi magyar értelmiséggel, s hogy mit tehet a kisebbségi jogok durva megsértése ellen a magyarországi közvélemény és a magyar állam” (Beszélő Összkiadás 1992).

A Trabant együttes egyik dala ihlette Kálmándy „Elszaladni késő, itt maradni kár” című sorozatát, 1982-ből. A cím a nyolcvanas évek egyik legfontosabb magyar new wave együttesének Vető János által írt szövegét idézi.A hat képből álló kompozíció az idézett Vető János-verssorba foglalt paradox mozgáshelyzetet vizualizálja. A jelenetben rögzített tárgyak – valójában persze személyek – lassú, tétovázó mozgásba lendülése, illetve a testek mozgásának megakadása a dalba sűrített paradox történés (de talán bármiféle történés) abszolút hiábavalóságát sugallja, így a Trabant munkásságát jellemző melankolikus életérzés uralmát fejezi ki. Mind az „elszaladás”, mind a „helyben maradás” valamiféle ürességet, feleslegességet sugalló cselekvéssorrá redukálódik – ezt az állapotot és a hozzá társítható léttapasztalatot allegorizálják az elmosódó testmozdulatok, illetve emberfigurák.Ez a munka jól összegzi Kálmándynak a kortárs neoavantgárd fotóművészeti tendenciákhoz, illetve a korabeli szubkulturális mozgásokhoz egyaránt kötődő törekvéseit. A felvétel szereplői Papp Károly animációs rendező (a sorozat készítése idején a Pécsi Galéria munkatársa, ahol ez időben Kálmándy Ferenc is dolgozott), valamint Rauschenberger János építész. Rauschenberger látványtervezőként is dolgozott, e mellett 1978 és 1980 között a Bercsényi 28-30 folyóirat szerkesztője volt. A lap a 1963 és 1988 között a budapesti Műegyetem Bercsényi Építész Kollégiumának elméleti folyóirata volt, az építészeti írások mellett underground zenei és képzőművészeti témájú írásokat is közölt. Archívuma elérhető a bercsényi2830.hu weboldalon.