Based on the materials from her collection, Alenka Puhar published the book Peticije, pisma in tihotapski časi (Petitions, Letters and a Time of Smuggling) in Maribor in 1985. The book was based on her experience of participation in the petition for the abolition of the death penalty in Yugoslavia, which was conducted at the end of 1983. A group of citizens, including Alenka Puhar, sent the petition to various institutions, including the Assembly of the Socialist Federal Republic of Yugoslavia. The petition was not successful because the death penalty was abolished only in 1989, but it paved the way for new civil society campaigns in Slovenia, which had their peak in the Slovenian spring at the end of the 1980s, and in the collapse of the communist regime followed by the establishment of the independent Republic of Slovenia.

The book was first published in 1985 and it had two reprints in 2005 and 2009.

Süleyman Kazımov Saadettinov was born on 9 April 1951, in the village of Bashevo, Kardzhali province, Bulgaria. He worked as a mechanical engineer. Süleyman Saadettinov resisted against the so-called “Revival Process” implemented by Communist Party and its campaign of forced name-changing in December 1984 and refused to change his Turkish name to Bulgarian. His resistance was peaceful; he attended a small protest against the “Revival Process”. Because of his resistance, he was arrested and sent to prison and the forced labour camp or the ”concentration camp’, as the collectors define it, in Belene, on the island Persin on Danube river. After about one year he was released and kept on probation until deportation from the country during the summer of 1989. Süleyman Kazımov Saadettinov was expelled with his family from Bulgaria in the summer of 1989, before the collapse of the socialist regime. He and his family found refuge in Turkey. He took the Turkish citizenship. Now he lives in Bursa and has double citizenship – Bulgarian and Turkish.

According to the account of Süleyman, the photograph was secretly taken at a moment when camp prisoners were removed from the camp to work outside of the camp area, near to ordinary workers. In the working area, Süleyman and his friends saw a photographer, taking photos of ordinary workers. They asked the unknown photographer to take a photo of them. The photographer secretly took the photo of the group of prisoners and a week later brought them the developed photograph. When Süleyman was set free from the camp, he took the photo with him.

Süleyman is on the right of the picture, the man crouching and with a mustache.

Soros-előszó az 1984-1985-ös alapítványi évkönyvben

 A hosszas háttéralkuk nyomán 1989 május végén létrejött MTA-Soros Alapítvány Bizottság kezdettől afféle „kakukktojásnak” számított a Magyar Népköztársaság merev és személytelen, pártállami intézményvilágában. A cenzúrázott sajtó eleinte csak szűkszavú közleményben tudatta, hogy az Akadémia egy eldugott várbeli irodájában (a Lant utca 2. alatt) egy magyar származású New York-i dollármilliárdos adományait kezelik, sőt, maga a május 28-i aláírás az MTA Tudós Klubjában sem volt több avítt protokolláris pártállami aktusnál, mint azt az MTI esemény-fotója is jól mutatta. Az alapítóval interjúk, kötetlen beszélgetések a hazai médiában még jó ideig nem jelentek meg, mi több, még azért is állandó közelharcot kellett vívni, hogy legalább a nyertes pályázatok eredménylistáit engedjék közölni a HVG-ben, amiért 1987-ben kishíján kenyértörésre került sor Aczél és Soros között.

Az első – még összevont – 1984-1985-ös alapítványi évkönyv szintén csak másfél év múlva jelent meg, nem csoda hát, ha az Alapító élni kívánt a hiteles és cenzúramentes megszólalás ritka alkalmával. Ami  viszont különös e „személyes nyilatkozatban”, az éppen a szubjektívitás már-már teljes hiánya – leszámítva az elején a szikár életrajzi tényközléseket, melyek kissé átírva így szólnának „Itt születtem, bár nem volt már választásom, innen mentem világgá 16 évesen, egyedül, a magam akaratából, s most ugyanígy térek vissza, mert adni kívánok valamit.” A szabad sorsválasztás, az egyéni döntés felelősségét hangsúlyozza e magyar füleknek egykor – és talán még ma is – kissé idegen hangütés, a „self-made man” öntudatával, bár minden fensőbbség és arrogancia nélkül. A folytatásban, ugyanilyen határozottsággal, máris elismeri illetékességének határait: „külföldiként”, úgymond, nem az ő dolga, hogy „a magyar társadalom kibontakozását” meghatározza, noha úgy véli: a kultúra, a közművelődés és az új kezdeményezések felkarolása mindenképp részei ennek.

Az alapítói előszó egésze, az ilyenkor szokásos tetszelgés helyett, inkább informálni akar s néhány fontos alapelvet, hatáskört rögzíteni. Mivel a kommunista Magyarország nem ismeri az alapítványt, mint önálló jogi entitást, ezért a pénzadományokat a New York-i Soros Alapítvány kezeli, s a döntéseket az MTA-val közös Bizottság hozza meg Soros György és az Akadémia mindenkori főtitkárhelyettesének vétójogával. Az alapító ragaszkodik ahhoz, hogy személyes képviselőit a titkárságon maga válassza meg, de elismeri a hivatalos akadémiai delegált illetékességét is. Az egyéni pályázatok rendszerét, mind a dollár-, mind a forint-alapú támogatások esetében, a jövőben is fenn kívánják tartani, csakúgy, mint az új, önálló programok indítása jogát, felkért kuratóriumok irányításával. Közülük a Szépirodalmi s a Társadalomtudományi Program máris sikerrel működik, de több újat is terveznek: külföldi tanulmányi ösztöndíjakkal, konferencia-támogatásával, film-, színház- és képzőművészeti mecenatúrával, stb. Végül zárszavában az alapító, nyílt partnerséget kérve és ajánlva minden érdeklődőnek, ismét a kreativitás, az innovatív készség s a közhasznú szabad kezdeményezés fontosságát emeli ki:  

„A nagyközönség segítségére van szükségünk: az Alapítvány sikere a pályázók ötletességén, a magyarországi társadalom fogadókészségén múlik.”

 http://kka.hu/_soros/kiadvany.nsf/4be80daf005edcb8852566f2000b4f9f/7d4a480de4834941c1256de8003390da?OpenDocument

Meghívó és program-ismertető az IHF szervezte budapesti Kulturális Szimpoziumra, Bécs, 1985 szeptember 1.

Noha az előkészületek és egyeztetések már egy évvel korábban elkezdődtek a résztvevőkkel a budapesti Kulturális Fórum alternatív rendezvényeire, ez a Bécsből 1985. szeptember 1-én szétküldött, Karl Joachim Schwarzenberg, az IHF elnöke által aláírt meghívó és egyben program-ismertető volt az első ígéretes jele annak, hogy a Nemzetközi Helsinki Szövetség komolyan készült egy szabad és kötetlen budapesti tanácskozásra, az összeurópai Helsinki utókonferencia első három napján: az „Írók szabadsága. Az IHF Kulturális Szimpoziuma. Budapest 1985. október 15-18.” címmel

Ezt jelzi mind a meghívott írók, mind a nemzetközi tag-szervezetek impozáns listája: Konrád György, Susan Sontag, Per Wἃstberg, Hans Magnus Enzensberger, Derek Walcott, Timothy Garton Ash, Alain Finkelkraut, Danilo Kis, Jirzi Grusa, Ed Doctorow és Amos Oz neveivel csakúgy, mint az IHF amerikai, svéd, norvég, holland, nyugat-német és osztrák tagszervezeteinek aktív részvétele. A programismertető az egyes ülésnapok tárgykörét is kijelöli, e szerint – mint jórészt így is történt – a megnyitó előadást Konrád György tartja „Az azonosság és a különbözés joga” címmel. A második napi ülés fő témája „Az írók szabadsága” olyan kérdések megvitatásával, mint „Írónak lenni száműzetésben; Írók és cenzúra, öncenzúra; A nemzeti önazonosság vállalása; A kisebbségek joga;  Szabad hozzáférés a történelmi örökséghez”. Míg a harmadik napi tanácskozás tárgyköre „Európa jövője” címmel arra várt válaszokat, hogy „Eltérő-e földrészünk kulturális öröksége a többitől?, és hogy „Mennyiben egy és oszthatatlan az Európai kultúra?”

Mindehhez néhány fontos háttéradalék:

A tanácskozáson a magyarokon kívül más kelet-európai író eleve nem vehetett részt, mivel útlevelet nem kapott, vagy mert – mint jónéhány orosz, lengyel, cseh, szlovák és román alkotó – ez időben épp börtönben, internáló táborban raboskodott, avagy rendőri felügyelet alatt állt. Őket néhány Nyugatra emigrált korábbi kelet-európai írótárs: Jirzi Grusa, Danilo Kis és Amosz Osz képviselte, illetve a lengyelekért az angol Timothy Garton Ash emelt szót, aki egyenesen Varsóból érkezett Budapestre, míg a Szlovákiában „Kutyaszorító” című tényfeltáró könyvéért börtönbüntetésre ítélt Duray Miklós ügyét és az erdélyi magyar értelmiség szorongatott helyzetét a tanácskozáson Tamás Gáspár Miklós, Csoóri Sándor ismertették, illetve „két házkutatás között” Szőcs Géza, az „Ellenpontok” című romániai szamizdat lap korábbi szerkesztője fordult nyílt levélben a tanácskozás résztvevőihez.

Mindez persze utóbb nem egészen úgy történt, ahogy azt a szervezők és meghívottak tervezték, mivel „a programváltozás jogát” ezúttal is a magyar pártállami vezetés és belügyi apparátusa tartotta fenn magának az Ellen-Fórum tanácskozását meghiúsítva az eredeti helyszínen – az Intercontinental Szálló konferencia-termében –, s ekként csak Eörsi István költő, majd Jeles András filmrendező e célra felajánlott lakásán tudták a háromnapos találkozót megtartani. Ám e botrányos közjáték végül még a javára is vált e rendhagyó, már a helyszíneivel is tüntetően non-konformista és protokoll-mentes párbeszédnek, mindjárt az első napon élénk és kiadós eszmecserét indítva, s a világsajtó hírverésével sokszorosára növelve a precedens értékű – 1989-ig jószerével az egyetlen jelentős – szabad kelet-nyugati találkozó publicitását.

Ez a két budapesti levéltárban található ad-hoc gyűjtemény Ordass Lajossal kapcsolatos levéltári anyagokat tartalmaz. Ordass volt a legnagyobb magyar evangélikus egyházkerület vezetője (1945-1948). A kommunista vezetők „az evangélikus ellenállás" vezetőjének bélyegezték, börtönévei után Ordass elszigetelten élt egyházának vezetésétől, írásai tiltva voltak a szocializmus alatt. Ilyen körülmények között csupán Ordass hagyatékának összegyűjtése is a diktatúrával szembeni ellenzéki tevékenységnek számított.

The Irina Margareta Nistor Private Collection includes a series of written documents, together with a few dozen VHS video cassettes preserving a small part of the Western films that were introduced clandestinely into Romania between 1985 and 1989, to be translated and dubbed and then distributed on video cassettes (semi)clandestinely. This collection epitomises a popular culture phenomenon without any equivalent in Eastern Europe, which emerged in Romania as a reaction to the reduction of the official programme broadcast on television channels to just two hours per day and to news broadcasts about the activity of Nicolae Ceauşescu and the leadership of the Romanian Communist Party.

Gyimesi tanulmánya a közvetlenül a húszas-harmincas évek erdélyi lírájában igen népszerű, de később is fel-felbukkanó, „gyöngykagylómotívum” irodalomtörténeti-esztétikai elemzése, ezen túl azonban a költői kép mögött rejlő ideologikum, a transzilvanizmus vizsgálata is. Ez a munka nem egy direkten ellenzéki könyv, viszont, ahogyan Balázs Imre József kifejtette, a sorsa által, azzal hogy elkobozta a titkosrendőrség, nagyon erős részévé vált a hagyatéknak, a gyűjteménynek, és annak, ami kifejezetten a disszidens tevékenységéhez kapcsolódott. A Gyöngy és homok ugyanakkor kulturális jelentőségében „ellenzéki” munka, miután a magyar kisebbségi kultúrának egy hagyományához viszonyul kritikai szempontokból. A transzilvanizmusnak egy olyan olvasata, ami nem volt magától értetődő 1990 előtt. A „magunkhoz” való viszonyban kritikai szempontoknak is kellett érvényesülniük és Gyimesinél az elkötelezettség nem azt jelentette, hogy saját hagyományainkról csak ódai hangon beszélhetünk. A transzilvanizmus fogalom eredeti jelentése szerint politikai-közigazgatási természetű: a svájci mintára szervezett különböző etnikumú független kantonokból összeálló föderatív rendszerű Erdély gondolatát fejezi ki, melyet Trianon előtt sokan az erdélyi kérdés optimális megoldásaként fogtak fel. A hetvenes-nyolcvanas években beállott hatalmas demográfiai változások miatt ennek minden reális esélye megszűnt. Ezt a fogalmi magot fedi le a transzilvanista eszmerendszer, mely eredetileg főleg az írók munkásságában, esszékben, műalkotásokban körvonalazódik.

Eredeti szerepe szerint ez a transzilvanizmus válasz az erdélyi magyarság helyzetében előállott változásra: a Trianon utáni kisebbségi létre, az anyaországtól elszakított nemzettöredék új politikai adottságaira. Ebben a helyzetben kellett a kisebbségi magyarság helyzettudatát megfogalmazni és nemzeti azonosságtudatát megerősíteni. Erre a túlélési „stratégiára” nagy szükség mutatkozott miután a Trianon után bekövetkezett politikai-szellemi-erkölcsi összeomlásban sokan választották az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kivándorlás útját. 1924-ig kétszázezren telepedtek át az anyaországba. A transzilvanizmus szellemi-erkölcsi védekezés, pozitív válasz volt az elnyomatás, az elhagyatottság negatív következményeivel szemben, minthogy segített erkölcsileg elfogadtatni azt a helyzetet, amelybe az itt élő magyarság került. Mindenekelőtt az volt az ideologikus funkciója, hogy a szükségből erényt kovácsoljon: a hátrányt mintegy előnynek mutatva, a kisebbség magárautaltságát az önállóság szép lehetőségeként, a sajátos értékteremtés esélyeként mutassa fel. A transzilvanizmus így kompenzálta azt a lelki veszteségtudatot, melyet az új helyzet kiváltott. A túlélés szempontjából ez az eszmeiség pozitív szerepet játszott, hiszen az úgynevezett hőskorban a romániai magyarság talpra állását segítette elő. Meg kell jegyezni, hogy inkább egy szűk réteg ideológiájáról van szó, amelynek tagjai jobbára keresztény meggyőződésből vállalták a szolgálatot, az áldozatot, ám kétségtelen, hogy ezt a személyes hitet nem lehetett másfél millió ember ideológiájává tenni.

A transzilvanizmus kritikáját már a harmincas évek második felében elkezdték és már akkor arra a következtetésre jutottak, hogy a transzilvanizmus nem a kisebbségi helyzet és az alapérdekek józan tudatosítása volt, hanem „hit és aspiráció”, vágyálom, amely hamis valóságképet konstituált. Az érvül használt történelmi tények mind csupán részigazságok, melyeket az író-ideológusok túláltalánosítottak, hogy elfedjék velük az egyéb, főleg negatív történelmi tényeket. Erre az illuzórikus valóságképre a kisebbségi lét további szakaszaiban is szükséglet mutatkozott, és hasonló funkciót töltött be. A második világháborút követően a proletár internacionalizmus és a „dunamedencei” testvériség illúziója is abba az irányba hatott, hogy eltompítsa a győztesek és vesztesek, a többségiek és kisebbségiek közötti érdekellentéteket. Az írótársadalomban és általában a kultúrában a „kettős kötödés” hivatalos elutasítása (1968) után újraéledt az erdélyi regionalizmus önérzete, melyet a hatalomtól ajándékba kapott kisebbségi intézmények is megerősítenek.

A Ceaușescu-rendszer hatalmi manipulációi és a magyarság egyes képviselőinek együttműködési készsége egymásra találnak és segítik ennek az illuzórikus regionális öntudatnak az érvényesítését. A transzilván ideologikum ennek megfelelően a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején támadt fel újra, amikor a korántsem megoldott kisebbségi létben ismét megjelenik az identitás újrafogalmazásának szükséglete. Ez elsősorban a tradíció tudatos újraélesztésében, Gáll Ernő ideológia-történeti munkásságában és a „sajátosság méltósága” mögötti ideologikumban jelentkezik. Beke György publicisztikája, de a második Forrás-nemzedék költőinek lírája is fenntartja az együttélés pozitív lehetőségeinek, a transzilván történelmi tradíciók meghatározó szerepének illúzióját, valamint a kisebbségi humánum erkölcstöbbletének mítoszát: a „helytállás”, a „szolgálat”, az „áldozatvállalás” szereplehetőségét, mely elaltatja a valós érdekek megfogalmazásának igényét.

Gyimesit a két világháború közötti kisebbségi ideológia, a transzilvanizmus azért foglalkoztatta, mert – főleg irodalmi motívumok, jelképek révén – felismerte, hogy egy ilyen erkölcsközpontú ideológiai képződmény eleve magában hordja a folytonos politikai kompromisszum lehetőségét. Nagyon nehéz ugyanis a helytállás erkölcse és a beletörődés közötti határvonalat meghúzni. Feltette a kérdést: vajon a kisebbségi sorsot heroikusan vállaló értelmiség ideológiája nem önigazolás-e arra, hogy nem cselekszik a helyzete megváltoztatásáért? A munka megírásakor úgy látta, hogy a megalkuvások politikai hagyománya is meghatározta, hogy az ő nemzedéke a két világháború közötti állapotnál még súlyosabb kisebbségi helyzetbe került. Bevallott célja az volt, hogy rámutasson ennek az eszmeiségnek az utópikus, mitikus jegyeire, amelyek elfedik a kisebbség valóságos politikai érdekeit, és a helyzet megnyugtató rendezésére irányuló stratégia helyett illózóikkal kárpótolják az erdélyi magyarságot. A kézirat 1985 első hónapjaiban készült el, amikor úgy tűnt, hogy egy érzelemmentes, kellőképpen elvont fogalomrendszer alkalmas arra, hogy kiadható formában elvégezze a két világháború közötti vezető ideológia kritikáját. Mellőzni próbálta mindazokat a patetikus szimbólumokat és metaforákat, melyek a nyolcvanas évek romániai magyar szellemi életében burkolt formában fogalmazták meg az erdélyi magyar helyzet- és azonosságtudatot, s az erdélyi szellem, a kisebbségi sors pozitív értékeit kiemelve a diktatúra alatti kétszeres elnyomással igyekeztek megbékíteni.

Meglehetősen erős kritika jellemzi a Gyöngy és homok transzilvanizmus-szemléletét. Ez azonban nem közvetlen. Elsősorban a fogalmak tisztázására irányul, azzal az igénnyel lép fel, hogy a mítosszá fényesített értékeket a maguk valóságában ragadja meg. Az ideológia összetevőinek szenvtelen boncolgatása viszont olyan hatást váltott ki egyesekből, hogy volt, aki destruktívnak nevezte szerzőjét és rombolónak minősítette a kéziratban terjedő tanulmány hatását, mégpedig azért, mert a transzilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetének ez a könyörtelen feltárása könnyen elvehette az olvasó kedvét attól, hogy továbbra is vállalja a kilátástalannak tetsző kisebbségi helyzetet. A meglehetősen önkritikus múltszemlélet mellett, amely egyúttal a jelenre is irányult, nem tudta a reménynek az érveit felsorakoztatni, nem tudott a jövőre vonatkozó perspektívát nyújtani, miután 1985-1987 között nem látott semmiféle reális alapot arra, hogy az erdélyi magyar jogfosztottság megváltozhat. Számára a helyzet és a kisebbségi tudat pontos felmérése, a reflexió igénye, a szellemi felülemelkedés vágya volt fontos, az elemző fogalmak rendszere, amely által megragadhatta a legkényesebb ellentmondásokat is.

A tanulmány nem jelenhetett meg. Először 1985. október 1-jén kobozta el a Securitate a szerző lakásán lefolytatott házkutatás során. Gyimesinek kapásból kellett fordítgatnia belőle kihallgatóinak. Majdnem egy évre rá Illyefalván, 1986. augusztus 30-án, a Molnár Gusztáv szervezte Limes-kör keretében mégis sor került a kézirat vitájára. Balázs Sándor, Bíró Béla, Fábián Ernő, Salat Levente szólott hozzá (I236674/4). Ezt a vitaanyagot a tanulmánnyal együtt szerették volna kiadni „majd, ha kedvezőbb idők jönnek”. 1987 február 7-én Molnár Gusztáv bukaresti lakásán házkutatást tartott a Securitate és a Limes-anyagokkal együtt ezt a munkát is elvitte (I236674/1), de akkora már egy példánya „biztonságban” volt. A tanulmány harmadik elkobozására a Gyimesi otthonában tartott 1989. június 20-ai házkutatáskor került sor (Cs. Gyimesi 2009).

Gyimesi a fordulat után 1992-ben megjelent tanulmányt „figyelmeztető tükör”-nek szánta, hogy az erdélyi magyarság többé ne essen az önáltatásnak azokba a csapdáiba, amelyeket a két világháború közötti eszmerendszer magában rejtett. A transzilvanizmusnak tulajdonított idealizáló erkölcsi nézőpont, a tehetetlenségig túlzott türelem, a szenvedés vállalásának hajlama ugyanis az emberi jogi küzdelmek útjába állhatott. Azon a véleményen volt, hogy meg kell találni az egyensúlyt az átvészelés transzilvanista ideológiája és a küzdelem jogi és politikai irányelvei között, továbbá nem csupán érzelmi-erkölcsi megbékélésre, hanem mindenekelőtt emberhez méltó életet biztosító jogi keretekre van szükség ahhoz, hogy kisebbségi helyzetben is az erdélyi magyarságnak harmonikus, teljes élete legyen.

‘Aldona Liobytė. Smiling Resistance' was the title of one of the first books about the writer, publicist and interpreter Aldona Liobytė. Being a very active person with a strong sense of humour, Liobytė initiated and led informal networks among the Lithuanian intelligentsia. She kept up social ties and correspondence with many artists, discussing and making suggestions about creative work and everyday life, as well as supporting the ideas of the younger generation of artists. Through her personal ties and networks, she expressed an outlook (usually in the form of humour, irony or sarcasm) that had a sense of the existence beyond official Soviet ideology. While she was forced to leave her job at the Literary Fiction publishers because of her un-Soviet attitudes, she continued to work in the cultural sphere, writing for children and the younger generation. Translating from other languages was also an important activity and a reliable source of income for Liobytė's family . The collection consists of the papers of Aldona Liobytė, which are split between the Maironis Lithuanian Literature Museum and Liobytė’s daughter Gintarė Paškevičiūtė-Breivienė.

After Ivan Aralica had been granted the Vjesnik literary Ivan Goran Kovačić Award for literature, members of the Zadar branch of SUBNOR condemned this act. This was first commented by the local weekly Narodni list in a lead under headline “Vigilance fell asleep” written by the editor-in-chief Dane Vučenović. In the article, the frequency of attacks on self-management socialism is mentioned and the attempts of “defeated groups from the era of the so-called ‘massive movement in Croatia’.” Vučenović stressed that in that period the opponents of socialism increasingly came out openly in many centres, and so in Zadar, where the writer Ivan Aralica lives, the winner of the Ivan Goran Kovačić Award for the novel The Souls of Slaves (1984). He agreed with the SUBNOR Zadar branch, which criticized the Vjesnik jury for giving the award to a writer whose profile was inadequate because of his participation in the Croatian Spring in Zadar. “We think that such an attitude of the Zadar veterans has a positive significance, and that in the process of giving awards, the political profiles of candidates should be taken into account, at least when special awards are at stake,” Dane Vučenović concluded, indirectly pleading for interventionism in the assessment of literary works.

Ivan Aralica himself stated in his letter of 26 July 1985 to Zlatko Crnković that this lead was an overture for the attacks on him: “It has been a long time since I wanted to write to you, ever since I came to Zagreb at the beginning of July, because right on the eve of my departure from Zadar the campaign against me started with the lead in Narodni list (Aralica and Crnković 1998, 123).

A Hírmondó 1985 őszi beszámolója a budapesti Kulturális Fórumról és Ellen-Fórumról

A Hírmondó című szamizdat lapot az AB Független Kiadó gazdája, Demszky Gábor indította el alig egy évvel a Beszélő 1981 végi debütálása után, ami szaporodó laptársaival: Nagy Jenő Demokratájával vagy Kenedi János Máshonnan Beszélő című kelet-európai figyelőjével együtt jól jelezte a cenzúramentes hazai sajtó iránti növekvő igényt és vele a ’80-as évtized közepére kibontakozó imponáló sokszínűséget. A szitanyomással készült periodika átlag kéthavonta jelent meg, s 1985 őszére közel három teljes évfolyamának ekkor már a 15. számával jelentkezett. A jól szerkesztett, „olvasóbarát” lap profilja és karaktere némileg különbözött társaiétól: azokénál többnyire rövidebb írásokat és interjúkat közölt, s inkább a friss és változatos forrású híranyag volt az erőssége. A belpolitikai aktualitásoknak és az ellenzéki megmozdulásoknak (március 15., ’56-os megemlékezések, a Duna-kör demonstrációi) a Hírmondó kiemelt teret szentelt, miként a határon túli magyar kisebbségek kirívó jogsérelmeinek vagy a szükségállapot bevezetésével a föld alá szorított lengyelországi Szolidaritás mozgalom életjeleinek is, miközben állandó vita-rovatában bátran helyt adott markánsan eltérő nézeteknek is.

1985. október-novemberi száma bő egyharmadát, együttvéve 10 írást, interjút és dokumentumközlést szentelt a lap az épp hogy csak lezárult hivatalos és alternatív fórum vitáinak és eseményeinek. Mint azt előzetesében már a címoldalon közli:

„Tematikus számunk a kultúra állami ellenőrzését [kiemelés az eredetiben!], a cenzúra intézményét járja körül. A párhuzamos fórum idevágó előadásai mellett [utalás Amosz Oz: A dolgokat nevükön nevezni és Danyilo Kis: Cenzúra / öncenzúra című felolvasásaira] egy magyarországi cenzor [Lukácsy Sándor] visszaemlékezését kelet-európai írókkal készült interjúkkal egészítjük ki a körképet [interjú Danyilo Kissel és Jurij Ljubimovval], de a „hivatalos” fórum zárt ajtók mögött hallgatott előadásai közül is helyet adhatunk – a szerzők jóvoltából – kettőnek. [Edward Albee amerikai drámaíró és Peter Curman svéd költő beszédeinek.]”

A felsoroltakon kívül a lap közli a Nemzetközi Helsinki Szövetség 1985. október 16-i tiltakozó nyilatkozatát a magyar hatóságok durva jogsértését bírálva, amiért meghiúsították egy békés szándékú kulturális rendezvény nyilvános megtartását, s ugyanígy közzé teszi D’Amato republikánus párti szenátor éles hangú, másnap, október 17-én a washingtoni Szenátusban mondott, éles hangú beszédét is, amely tételesen felsorolja a szovjet blokk országainak kulturális jogsértéseit, azt a tanulságot levonva, hogy a kommunista országok az általuk aláírt nemzetközi egyezmények kötelezettségeit semmibe veszik, és lábbal tiporják. Végül két további fontos nyilatkozat közöl a lapszám: Szőcs Géza Kolozsvárról és Duray Miklós Pozsonyból átcsempészett drámai hangú nyílt levelét a kisebbségi kultúra súlyos és kihívó jogsértéseivel; mindkettőt angolul és magyarul is felolvasták az Ellen-Fórum ülésén.

Habár a tematikus összeállítás valamennyi beszámolója és értékelő kommentárja név nélkül jelent meg, az mindenképp tisztes csapatmunkára vall, melyben az anonim interjú-készítők és fordítók munkái közt legalábbis két szerző és szerkesztő: Haraszti Miklós és Demszky Gábor keze nyoma gyanítható, szellemes fordulataik és markánsan kihívó ítéleteik tanúsága alapján. A szamizdat folyóirat „fórumos különszáma” üdítő frisseségével, színvonalával és értékelvű állásfoglalásaival jócskán kiemelkedik az egykori keleti és nyugati sajtódömping nem egyszer fáradtan professzionális, rutinszerű híradásai közül, és méltó mementója marad a szabad nyilvánosságért folytatott sok éves elszánt küzdelemnek.

The Dziekanka Workshop was the space of intersection of many domains: visual arts, theatre, music, philosophy. Among music groups that gave concerts in Dziekanka, one might mention punk bands TZN Xenna and Dezerter, intuitive Ossian, and ephemeral projects set by Krzysztof Knittel, Marcin Krzyżanowski, Mieczysław Litwiński, Andrzej Przybielski, and other avant-garde musicians. Familja Radio Warszawa was related with Dziekanka as well. The group was established by Jerzy Caryk, Kuba Pajewski, and Libero Petrič with the participation of many other musicians, artists, and actors. The group combined musical improvisation with electronic experiments and joyful atmosphere while their performances were enriched with elements of theatre and astonishing scenographies. The photography made by Tomasz Sikorski presented the installation-environment created by Familja Radio Warszawa in Dziekanka, December 28-31, 1985.

Felhívás a Bethlen Gábor Alapítvány támogatására (1985): A Bethlen Gábor Alapítványt létrehozó ellenzékiek szerint a magyar kormány nem segítette megfelelően a határon túli magyar kisebbséget, ezért hozták létre az alapítványt, amit ugyan 1985-ben a magyar kormány engedélyezett, de nem támogatott. Az 1985. szeptember 20-án keletkezett dokumentum az alapítvány anyagi támogatását kéri mindazon személyektől, akik fontosnak tartják a magyar kulturális vállalkozások támogatását határon innen és túl. Az iraton olvasható a BGA rövid története, illetve az azt létrehozó hatvanöt személy neve. A dokumentum Bakos István magángyűjteményében található.

A BRFK Állambiztonsági Szervének tikos jelentése, 1985. október 16.

A magyar állambiztonsági szervek már másfél évvel korábban: 1984 márciusától igyekeztek nyomon követni az ellen-fórum előkészületeit, mint arról jónéhány „Szigorúan titkos!” jelentés tudósít – híreket, ügynökjelentéseket továbbítva többek között az IHF bécsi irodája vezetőinek budapesti találkozóiról magyar ellenzéki írókkal, értelmiségiekkel.

A hivatalos Kulturális Fórum kezdetére azután a teljes magyar titkosszolgálatot mozgósították, főként a nyílt konfliktusok elhárítását és a botránymegelőzést adva ki célfeladatául, mint azt e „napi operatív információs jelentés” is tanúsítja a Fórum megnyitásának másnapján. Már az is a kapkodás és túlbiztosítás áruló jele, hogy aznap, október 16-án e tárgyban már ez volt a második titkos jelentés, amely a pártállami vezetők legszűkebb körének íróasztalára került, nyilván a „szerv” éberségét – vagy inkább önigazoló buzgalmát tanúsítva – az előző napi kínos konfliktus után a visszamondott szállodai konferenciaterem-foglalás körül, melyből az IHF tiltakozása s annak nyugati sajtóvisszhanja miatt már a megnyitó estéjén kisebb világbotrány támadt.

Főként azok után, hogy az IHF a Magyar Külügyminisztériumtól írásos nyilatkozatot vett át arról, hogy a nem hivatalos, előre be nem jelentett rendezvény „alkalmas lehet arra, hogy megzavarja a Budapesti Kulturális Fórum munkáját”, s ezért a magyar hatóságok nem járulnak hozzá, hogy azt a szervezők nyilvános helyen megtartsák.

A hivatalos Fórum szervezése és botránymentes „levezénylése” Horn Gyula, majdani miniszterelnök (1994-1998), ekkor: a Pártközpont Külügyi Osztályának kiemelt vezetői reszortja volt, bár a végső döntést aligha ő hozta meg saját hatáskörében, ahhoz legalább az MSZMP csúcsszerve: a Politikai Bizottság, vagy a főtitkár: Kádár jóváhagyását kellett kikérje, ha másként nem, informálisan, telefonon utasítást kérve egy ilyen horderejű ad hoc kezelendő konfliktus ügyében.

Bár némelyek szerint meglehet, még csak nem is Kádáré volt ez ügyben az utolsó szó. Évek múltán nyilatkozataiban maga Horn Gyula is többször utalt arra, hogy a Fórumra nagy számban érkező szovjet és más kelet-európai delegátusok hathetes intenzív jelenléte eleve megkötötte a kezét, s a kommunista országok diplomatái közt „fedésben” nyilván több magas rangú hírszerző és kémelhárító tiszt is érkezett, akik árgus szemmel figyelték a magyar vendéglátók minden lépését. Azaz: már csak ezért is szükség volt olykor ellenállni a túlzott nyugati nyomásnak, elutasítva az efféle kihívó „különutas kezdeményezéseker”.          

Ziyatin Nuriev was born in the village of Most, municipality of Kardzhali (1955). He graduated from the High School of Arts in Kazanlak and then studied painting at the National Academy of Arts in Sofia. During his second year at the Academy, he changed his speciality to sculpture in the class of Prof. Iliya Iliev. Nuriev graduated from the Academy in 1982.

Initially, Ziyatin Nuriev worked with basalt, one of the hardest materials. His favourite themes are the figure and the portrait. He took the human figure to abstract form using various materials – marble, bronze, wood, ceramics. Even his first participations in national exhibitions were noticed – in 1985, in the National Youth Exhibition, he won the prize of the Union of Bulgarian Painters and two years later, he received the annual prize in sculpture of the Union of Bulgarian Painters. Some of his works were bought by the National Art Gallery, the Sofia City Art Gallery and other leading galleries in the country.

During the so-called Revival Process (an attempt of the Bulgarian Communist Party to forcibly assimilate the Muslim population – Turks, Pomaks, Tatars, Roma), the name of Ziyatin Nuriev was changed to Zlatin Norev. The Revival Process began in the early 1970s and continued until the end of state socialism. The measures for the implementation of this policy included forced change of the Arabic-Turkish names with Bulgarian, restrictions in the use of the mother tongue by representatives of the above-mentioned groups, forced restraint of their traditional customs and rituals and of the use of their religion. The assimilation policy of the socialist authorities provoked a wave of resistance which played a significant role in the development of open civil opposition to the communist regime.

Until 1990, Ziyatin Nuriev worked in Bulgaria but afterwords he moved to Istanbul.

When often asked if he feels distressed about Bulgaria because of the "Revival Process" and the change of names, Ziyatin Nuriev answers: "I was distressed about the country not as people but, let's say, as government. How could I be distressed and offended by my friends, acquaintances, neighbours? It wasn't their fault. They were even more surprised and frightened than us. Because we were in a way prepared in advance. Something was telling us it was going to happen. I remember many people, colleagues and friends, who literally broke into tears. But these are other things – ethnical affiliation, this and that; that's not a problem for me. This is a wholly different story. If you ask me if I'm offended or distressed about Bulgaria – no, absolutely not. Because Bulgaria is my home. I'm glad that I was not alone at the exhibition last night. [...] I'm not a patriot, neither Bulgarian nor Turkish." (Dzhambazov 2016)

"The changes in Bulgaria in the 1990s enabled my departure for the megalopolis [Istanbul – A.K.]. But it wasn't planned. I didn't want to leave my own country. Remember the insanity of 1989 when many people were expelled or forced to leave the homeland. Not that I didn't want to see the world and live in it but I didn't want it to happen that way. That's why I arrived in Istanbul as an ordinary tourist, not an exile (1990). It was summertime and with a friend of mine went to see the museums. We walked along the İstiklal Avenue and then entered the trade centre for textiles and fashion. We were filled right away with a sense of luxury and glitter, felt the smell of incredible scents. I introduced myself to the manager and showed her my brochure. It turned out that we were at "Vakko", chain stores with galleries located in the biggest Turkish cities – Istanbul, Ankara, İzmir... My first exhibition in Turkey was at Vakko in Ankara in 1991. The same year, I was offered a lecturer's position at the Faculty of Fine Arts at the Marmara University. For 16 years now, I lead there the workshop on stone-cutting which I actually founded. [...]

Do you remember the Revival Process?

- We all have to remember it so that we won't repeat the same savagery. But I must also forget about it because of the relations with my friends, fellow-citizens, compatriots" (Cesur 2006).

Ziyatin Nuriev participated in international symposia and exhibitions in Poland, Turkey, Japan, the Canary Islands and others. He never broke his connection with Bulgaria; he had exhibitions in Burgas (Prolet Gallery, 2006??), Varna (Gallery 8, 2014), Plovdiv (Resonance Gallery, 2015), Kardzhali and Sofia (2016). His sculptures can be seen in many Bulgarian towns and cities.

The sculpture "Window" was created in 1985, the year when the campaign for a large-scale change of the Arabic-Turkish names with Bulgarian was at its height; all administrative structures, the repressive apparatus and the state organizations of the totalitarian regime were engaged; in only two months, the names of over 800 000 people were changed. The assimilation policy of the socialist authorities provoked a wave of resistance which played a significant role in the development of open civil opposition to the communist regime.

Although the author says that they are not directly related to the "Revival Process", the works of Ziyatin Nuriev express his protest. Despite the similarity in material and technique between "Window" and his earlier works ("Dream", 1982; "White Light", 1983; "Head", 1984), the difference in the message of the sculpture is considerable: "The wound of unbearable violence is engraved in this sculpture; a wound on the person's morals, on the family, the society. The window of Ziyatin Nuriev gives us the possibility and the impossibility to touch what we won't ever experience. The possibility – because he has brought out to the surface the iceberg of pain; the impossibility – because he has locked up all external expressions of pain.

The eyes are missing.

The lips are missing.

In the place of the eyes, from the meandering edge of the eyelid line, depending on the light, the shadows casted could call the look of sorrow from which a sigh slips out whispering. 

In the place of the lips, on the border where the two halves of the face meet, the concealed lamentation passes over, the red vertical line of the silence.

Ziyatin chooses for the first and may be for the last time the bust, the most used pattern for heroization of the character. He deprives his character of individual characteristics but presents him with plastic uniqueness – he takes from the crown, prolongs the scull, flattens the body, marks the nose and cuts the volumes by sharp edges. He includes the clasped hands which emphasize the geometry of the forms as well as the delicacy of the details. At first, the sculpture looks deceivably fragile but it has the mighty hardness of the basalt. The differences in the texture of the basalt cause differences in the shades of grey. This is particularly visible in the place of the eyes; the tangle of dark and light spots begins from the area of the eyes, runs through the temples and reaches the back of the head. The grief is transformed into enlightenment. The shades of grey are not enough and Ziyatin uses brick-red to wound particular edges or places of the head and the body.

The window is blocked up for those who observe and open for those who can sympathize." (Iliev 2011: 34-35)

Méhes Lóránt, képzőművész fotógyűjteményében ez volt az első album, ami összeállításra került a dobozában gyűlő fénykép-készletből, ezzel indult el a felvételek rendezése. A legjobb képek kerültek bele. Ebben az értelemben kilóg a sorból, a későbbi összeállítások által alapul vett időrendből, a benne lévő képek egy külön rendszert alkotva ki is maradtak azokból a kronológiákból.

In the last decades of Romanian communism, queues for various foodstuffs or common consumer goods were an everyday sight. Images of queues are common to all the former communist countries in Central and Eastern Europe. However Andrei Pandele’s photographs are different because they illustrate a period of decay and degradation of human life that was unparalleled in the Soviet bloc. They show the absurdity of the arbitrary measures taken by the Ceaușescu regime, which reintroduced food rationing on the pretext of so-called “rational nutrition.” The severe shortage of food products was the direct result of the decision to be able to pay off Romania’s foreign debt and so become less dependent on the West, thus implicitly being under less pressure to release dissidents who had been arrested for the crime of criticising the regime’s policies. Andrei Pandele’s photographs are impressive because they show not only a dark and dirty Bucharest with interminable queues, but also people completely without hope. “It took me years to notice what I wasn’t interesting in noticing. People look, and as a rule, they only see what interests them. It’s absolutely natural. It was a question of practice, of education of the eye, to which, I must acknowledge, my architectural training had also contributed. Why do I say this? Because I was not, at first, in real time, conscious of exactly what I was photographing. Some places, their hidden, grave symbolism, I myself discovered long after I had taken the pictures. Often we see what we are able to see…,” says Andrei Pandele, with regard to what he calls a “rabid abnormality.” In this connection, he mentions that: “in my photographs of everyday life during communism, implicit, but visible when you look carefully at the photographs, is the abnormality that is/was represented by the small details. Buckets of cheese on the pavement. Or shopping backs lined up on the pavement, empty bags. Or bottles of milk frozen in the street. And many other things. It was, as I say, a rabid abnormality.”