A Rejtekutak fejezet a második nyilvánosság alternatív érintkezési formáit veszi sorra, a szamizdatoktól a börtönökből kicsempészett írásokon át az ironikus, szatirikus rendszerkritikáig, és bemutat jó párat az ezekre érkező válaszokból, így a bebörtönzést, a cenzúrát, az emigrációba kényszerítést is.
Petko Ogojszki a gyűjteményben a Belene-i munkatáborban egynapi fejadagként kapott szelet kenyérrel
Petko Ogojszki a gyűjteményben a Belene-i munkatáborban egynapi fejadagként kapott szelet kenyérrel. Petko Ogojszki (1929) – azon kevés ma is élő művészek egyike, akik túlélték a szocialista börtönöket és munkatáborokat – fontos alakja volt a bolgár kommunista rezsim kulturális ellenzékének. Mint a Nikola Petkov Bolgár Földműves Népi Szövetség tagját és mint írót, költőt kétszer börtönözték be (1950–1955 és 1962–1963 között) a szocialista rendszerben „ellenséges” érzületű versek, szövegek és aforizmák publikálásának, valamint „összeesküvés” szervezésének vádjával.
A Torony Múzeumot Petko és Jagoda Ogojszki hozta létre. A kiállítás részben néprajzi anyagot mutat be: többek között különböző 19. és 20. századi háztartási eszközöket, viseleteket és fegyvereket, ugyanakkor Petko Ogojszki a néprajzi anyagok között tartotta és őrizte a börtönben töltött öt, és a munkatáborban töltött két évének tárgyi emlékeit, valamint a börtönben, majd szabadon bocsátása után írt jegyzeteit, könyveit és verseit is. Múzeum a múzeumben: ezzel a taktikával sikerült kijátszaniuk a kommunista rezsim cenzúráját.
A késő 1960-as években több színházi produkció bemutatását követően a hatalom számára bebizonyosodott, hogy Jonas Jurašas (1936), a Kaunasi Állami Dráma Színház rendezője tehetséges, de a fennálló rendszerre nézve veszélyes művész. Helyzetét javítandó Jurašas beleegyezett, hogy megrendezi Mihail Satrovnak a Kulturális Minisztérium által javasolt Bolsevikok című darabját, Lenin születésének 100. évfordulójára, 1970-ben. Bár a mű az októberi forradalomról szólt, és megfelelt az ideológiai elvárásoknak, mondanivalóját a rendező jelentősen átalakította: az előadás így megkérdőjelezte a terror szükségességét, konformistának és túlzóan a fogyasztásközpontúnak mutatta be az egykori bolsevikokat és a kortárs pártfunkcionáriusokat.
Az Oslí uši (Szamárfül) magazin az egyik legismertebb és legérdekesebb kulturális szamizdat folyóirat volt Csehszlovákiában. A morvaországi kisvárosban, Lipník nad Bečvouban adták ki az 1980-as évek végén. Egy országos szamizdat folyóirat, a Vokno ihlette és több kulturális témát elegyített: zene, irodalom és képzőművészet is szerepelt benne.
Noha punkmagazin volt, erősen hatott rá az újhullám és a csehszlovák underground is. A szerkesztőség a szamizdatszcéna sok fontos személyiségét gyűjtötte maga köré, minden számot látványosnak és különlegesnek akartak tudni. Nem akarták széles körben terjeszteni, pár darabot adtak csak ki, ezek körbejártak az olvasók között. Az első szám arra hívja fel az embereket, hogy „tegyenek valamit”, és röviden összefoglalja a magazin filozófiáját: „A Szamárfül nem eladó, szóval nem a tiéd. Arra van, hogy mindig add tovább!”
Petko Ogojszki és a facipő, amelybe titkos rést vájtak
Petko Ogojszki (1929) – azon kevés ma is élő művészek egyike, akik túlélték a szocialista börtönöket és munkatáborokat – fontos alakja volt a bolgár kommunista rezsim kulturális ellenzékének. Mint a Nikola Petkov Bolgár Földműves Népi Szövetség tagját és mint írót, költőt kétszer börtönözték be (1950–1955 és 1962–1963 között) a szocialista rendszerben „ellenséges” érzületű versek, szövegek és aforizmák publikálásának, valamint „összeesküvés” szervezésének vádjával. Az itt látható facipőben titkos, gyógyszerek és írószerek tárolására alkalmas kis rést vájtak.
A Torony Múzeumot Petko és Jagoda Ogojszki hozta létre. A kiállítás részben néprajzi anyagot mutat be: többek között különböző 19. és 20. századi háztartási eszközöket, viseleteket és fegyvereket, ugyanakkor Petko Ogojszki a néprajzi anyagok között tartotta és őrizte a börtönben töltött öt, és a munkatáborban töltött két évének tárgyi emlékeit, valamint a börtönben, majd szabadon bocsátása után írt jegyzeteit, könyveit és verseit is. Múzeum a múzeumben: ezzel a taktikával sikerült kijátszaniuk a kommunista rezsim cenzúráját.
Technológiai Szószedet
A Vidici (Távlatok) folyóirat különkiadása 1981 tavaszán jelent meg A Technológia Szószedete címmel. Ez volt Jugoszlávia egyik legjelentősebb ellenzéki kiadványa, amelyre közvetlenül hatottak az akkori csehszlovákiai és lengyelországi szubverzív sajtó tendenciái. A Technológia Szószedetét középkori illusztrációkkal és kalligráfiával díszített kéziratokról mintázták – a teljes egészében kézműves alkotás tradicionális technológiával készült. Másik sajátossága, hogy gondosan összeválogatott, szimbolikus jelentésű kifejezésekből szószedetként szerkesztették. A Szószedet egyfajta tiltakozás volt a modern, technológiai alapú társadalmi rendszerek ellen.
A politikai hatóságok nem értették, mi áll a kódolt kiadvány mögött. A különkiadást betiltották, és felforgató mivoltát a Kommunista Párt Központi Bizottsága előtt tárgyalták, amely kimondta, hogy a Szószedet antihumanista és antiszocialista. Nem sokkal később, Tito halálát (1980) követően a pártszervek határozottabban léptek fel az ellenzéki csoportok ellen.
Film "Plastic Jesus"
A Műanyag Jézus című film a Lazar Stojanović-gyűjtemény kiemelkedő darabja, a jugoszláv kulturális ellenállás emblematikus példája. A film látszólag egyszerű cselekménye egy ellenzéki érzelmű rendező filmkészítési próbálkozásait mutatja be, akit szeretői támogatnak. Ennél azonban többről van szó, a munka komoly támadás a kor társadalmi normái ellen, számos politikai és szexuális tabu megsértésével. Stojanović archív anyagokat használt, felvételeket a nácikról, a csetnikekről (szerb szélsőséges nacionalisták), az usztasákról (horvát fasiszták) és a szocialista Jugoszláviáról. A film párhuzamot von a szocializmus és nacionalizmus totalitárius módszerei között, összehasonlítva őket a gyakorlatban; középpontjában Josip Broz Tito személyének szatirikus, de indirekt megjelenítése áll.
A Műanyag Jézus volt Stojanović vizsgafilmje a belgrádi Filmakadémián. Még a bemutató előtt betiltották, a rendezőt bíróság elé állították. A film 1990 végén kerülhetett először nyilvánosság elé Jugoszláviában. 1991-ben elnyerte a FIPRESCI-díjat a Montreali Filmfesztiválon.
Konrád György: A Városalapító
„Írom, amit írok, a magyar állami kiadók kiadnak tőlem, amit akarnak, én viszont úgy jelentetem meg a munkáimat, ahogy tudom.” 1974-ben, a nyugatnémet Die Zeit című lapnak Konrád György ezekkel a szavakkal foglalta össze a szocialista állami cenzúra működését. Konrád, az 1970-es évek elejétől a hatóságok által rendszeresen zaklatott ellenzéki író és aktivista munkáit nem, vagy csak alapos cenzúra után jelentették meg. A városalapító című regénye magyar nyelven 1977-ben csak kihagyásokkal és változtatásokkal jelenhetett meg a Magvető Könyvkiadónál.
Klaniczay Gábor, az ellenkultúra iránt érdeklődő fiatal értelmiségi is megőrzött egy példányt Konrád regényéből. A kötet azonban különleges: Klaniczay saját kezűleg javította a cenzúra által kihagyott és átíratott részeket a maga példányán. A betiltott vagy cenzúrázott munkák eredeti szövegét ugyanis ekkor már kéziratban vagy házilag sokszorosítva terjesztették ellenzéki körökben. Az itt látható köteten egyszerre hagyott nyomot a kultúra elnyomása iránti szándék és az ennek szembeszegülő személyes ellenállás.
Lazar Stojanović börtönaktái
A fiatal jugoszláv filmrendező börtönaktái az 1972 és 1975 közötti bebörtönzésével kapcsolatos ítéleteket, panaszokat, személyes feljegyzéseket, pszichológiai elemzéseket tartalmazzák. Stojanović kétszer is állt bíróság előtt, először 1972 végén, kötelező katonai szolgálata idején, a jugoszláv hadsereg és Tito megsértéséért – egy olyan érzékeny történelmi pillanatban, amikor a központi és a nemzeti vezetés közti összeütközések erősen megkérdőjelezték a jugoszláv kommunista párt legitimitását. A hadbíróság ekkor ellenséges propaganda vádjával egy év börtönbüntetésre ítélte Stojanovićot.
Tárgyalása idején a Műanyag Jézus – Stojanović filmakadémiai vizsgafimje (1971) – a cenzorok figyelmének középpontjába került; a polgári bíróság 1973-as ítélete szerint a szerző „az ország társadalmi-politikai helyzetét rosszindulatú és félrevezető módon mutatja be”, becsméreli a szocialista forradalmat, annak harcosait és önkormányzati rendszerét, és megsértette a miniszterelnök, Tito személyét. A bűnelkövetés eszközeiként minden másolatot elkoboztak, a film 1990 decemberéig dobozban maradt.
Stojanović tárgyalását és a Műanyag Jézus betiltását más művészek számára is elrettentő példának szánták, ami a progresszív jugoszláv filmezés, az ún. „fekete hullám” viszonylagosan szabad korszakának végét is jelentette.
Előadás a női emancipációról Ljubljanában, 1986.
A jugoszláviai feminista mozgalom eredete az 1978-as, Belgrádban tartott nemzetközi feminista konferenciához kapcsolódik. A konferencia után a kezdeményezés Zágrábban folytatódott, ahol 1979-ben az első feminista csoport, a Nők és társadalom megalakult. Azonos néven Belgrádban 1980-ban, Ljubljanában pedig Lilith néven 1985-ben jöttek létre csoportok.
Lydia Sklevicky feminista aktivista Zágrábban, Ljubljanában és Belgrádban tartott előadásokat, ahogyan ezt a ljubljanai ŠKUC Galériában, a Klub Lilith szervezésében tartott 1986. május 17-i előadás plakátja is hirdeti.
A két fénykép 1982. január 7-én készült a nők helyzetét tárgyaló fórumon, melyet a belgrádi Diák Kulturális Központban (SKC) tartottak.
A belgrádi Omladinski (Ifjúság) folyóiratban megjelent cikk szerint a nők helyzetéről Jugoszláviában semmilyen komolyabb kutatás nem folyt. Másrészről viszont Lydia Sklevicky azon kevés tudósok egyike, akik tudományos körökben és a szélesebb nyilvánosság előtt is szóvá tették a nők egyenlőtlen helyzetét, felléptek érdekeik védelmében, az emberi jogokra hivatkozva, a nők intézményes társadalmi marginalizációjának tényét hangsúlyozva az 1950-es évek közepétől kezdve.
Magyarországon a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) az 1970-es, 1980-as évek fordulóján kivételesen szerencsés keretet adott a megéledő demokratikus ellenzék, a művészeti ellenkultúrák és a szociális gondokkal együtt növekvő társadalmi segítőkészség egymásra találásának. A részben lengyel mintára szerveződő mozgalmat főként a mélyszegénységben élő nagycsaládok támogatására 1979 őszén Solt Ottilia szociológus és hét társa indította útjára. Az alapítók többsége ekkor már jó egy évtizede intenzív terepkutatásokat végzett a hazai munkások, szegények, cigányok körében, jórészt Kemény István, a hazai empirikus szociológia 1977-ben nyugati emigrációba kényszerített iskolateremtő mestere ösztönzésére. A SZETA, mely legalizálását az adott viszonyok között meg sem próbálta, már puszta létével rácáfolt a pártállami propagandára, miszerint a „létező szocializmusban” szegénység, hajléktalanság, munkanélküliség és származási diszkrimináció nincs, nem is lehetséges. Nem csoda, ha a nyilvánosságot bátran megszólító akcióival a szervezet kezdettől kihívta maga ellen a hatósági retorziókat. Jótékony célú koncertjeit, előadásait, tárlatait és művészeti aukcióit „az illetékes” párt-, állami és belügyi szervek minden eszközzel próbálták meghiúsítani; szamizdat kiadványait elkobozták, aktivistáit állásvesztéssel, közlési tilalommal és rendőrhatósági bírsággal sújtották. Támogatóinak népes tábora még így is éveken át sok száz nélkülöző családon segített rendszeres pénz- és csomagküldéssel, ingyenes jogsegéllyel, sőt egy-egy sikeres gyűjtés vagy aukció nyomán házépítéssel, otthonteremtéssel is. A bázismozgalom szervezett hálózatként az 1980-as évek közepére elhalt, bár segítőinek egy része ezután sem engedte el a rászorulók kezét. Szerepét 1989–1990 után az újonnan alakult civil szervezetek vették át, aktivistái pedig kutatóként vagy politikusként továbbra is eltökélt hívei maradtak az esélyegyenlőségnek, egy igazságosabb szociálpolitikának. Akárcsak egész életén át a SZETA-alapító Solt Ottilia, aki egyik utolsó írása címében nem kevesebbet kért, kívánt, követelt, mint: „Méltóságot mindenkinek!”
Danilo Kiš és az Anatómiai lecke
A kézirat fordítása:
1) Az idézet módja – igénytelen!
Az összeállítás... egy kollázs.
2) a) Az én motivációm: nem ad hominem, hanem társadalmi ügy, és a közönség is így fogja fel... Vajon kit érdekelne a személyes elszámolás... (nem olvasható) „(?)“?!
b) súlyosság: műfaj: példák
c)... a becsületsértés hazugság: én az igazat mondtam. Az ügyészt megsértették, tehát sértésről van szó. Nincs tényszerű ítélet, csak értékítélet Pigeonról[1].
d) A támadás súlyossága abból ered, hogy engem durván megtámadtak. Kérem a bíróságot, hogy ezt vegye figyelembe. Ezt a szükséges védelmem érdekében tettem, és olyan értékek védelmében, amelyek fontosabbak az ügyész „becsületénél“!
Anatómiai lecke, 27. oldaltól a végéig.
e) „Politikailag:“ hadd lássa a bíróság, milyen eljárással és módszerrel van dolgom... Hozzá kell adni a politikai legitimitást ehhez a merénylethez!
- aljasság -
[1] Pigeon egy frissen végzett irodalomkritikus Kiš Anatómiai lecke c. könyvében.
A Klub Közlöny a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (MKKE) működő Közgáz Klub saját készítésű („barkácsolt”) újságja volt 1976–87 között. Az egyetemi KISZ lapjával, a Közgazdásszal szemben a cenzúrázatlan Közlöny nyíltabban írt az egyetemistákat érintő ügyekről, sokszor kritikus hangot ütött meg az egyetemi pártvezetéssel szemben. A lap készítőinek célja az egyetemi ifjúság aktivizálása, az érett vitakultúra fejlesztése volt.
A Klub Közlöny 1980. november 10-i számában Timur csodái címmel képregénysorozatot közölt. A „Minden életveszély csak 3 napig tart” mottójú képregény tulajdonképpen egy megtörtént esetre utaló fikció. Továbblapozva, A háló című cikkből kiderül, hogy a klubtagok az egyetem aulájában folkfesztivált akartak szervezni, de három nappal az esemény előtt a főmérnök életveszélyesnek minősítette a helyszínt. Az egyetemisták erre válaszul hálót feszítettek az aula fölé az omló vakolat ellen, és megtartották a fesztivált. Pár nap múlva az életveszély is hirtelen megszűnt.
Mint zárolt kiadványok őrzője az Országos Széchényi Könyvtár, cenzori szerepkört is betöltve – szándékán kívül – az egyik legfontosabb ellenkulturális gyűjteményt teremtette meg a szocialista időszakban. A szisztematikus gyűjtés nyomán jött létre a könyvtárban a kritikai, alternatív és ellenkulturális termékek egyedülálló gyűjteménye a posztszocialista Magyarországon.
Vasyl Stus Ukrajnából kicsempészett versei, 1979.
Lydia Sklevicky feminista gyűjteménye
A jugoszláviai feminista mozgalom eredete az 1978-as, Belgrádban tartott nemzetközi feminista konferenciához kapcsolódik. A konferencia után a kezdeményezés Zágrábban folytatódott, ahol 1979-ben az első feminista csoport, a Nők és társadalom megalakult. Azonos néven Belgrádban 1980-ban, Ljubljanában pedig Lilith néven 1985-ben jöttek létre csoportok.
Lydia Sklevicky feminista aktivista Zágrábban, Ljubljanában és Belgrádban tartott előadásokat, ahogyan ezt a ljubljanai ŠKUC Galériában, a Klub Lilith szervezésében tartott 1986. május 17-i előadás plakátja is hirdeti.
A két fénykép 1982. január 7-én készült a nők helyzetét tárgyaló fórumon, melyet a belgrádi Diák Kulturális Központban (SKC) tartottak.
A belgrádi Omladinski (Ifjúság) folyóiratban megjelent cikk szerint a nők helyzetéről Jugoszláviában semmilyen komolyabb kutatás nem folyt. Másrészről viszont Lydia Sklevicky azon kevés tudósok egyike, akik tudományos körökben és a szélesebb nyilvánosság előtt is szóvá tették a nők egyenlőtlen helyzetét, felléptek érdekeik védelmében, az emberi jogokra hivatkozva, a nők intézményes társadalmi marginalizációjának tényét hangsúlyozva az 1950-es évek közepétől kezdve.
Lydia Sklevicky az 1970-es, 1980-as évek kiemelkedő alakja, aki munkásságában a nők helyzetét vizsgálta, és felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, amely a nők II. világháborúban betöltött aktív, harcos szerepe, illetve az 1950-es évek közepén kezdődő marginalizációjuk között feszült.
A zágrábi Néprajzi Kutatóintézetben elhelyezett Lydia Sklevicky Feminista Gyűjtemény Sklevicky szakmai elhivatottságáról és érdeklődéséről, illetve a jugoszláv feminista szcénával ápolt kapcsolatáról tanúskodik.
In 1974 the Minister of Education of the Socialist Republic of Croatia Stipe Šuvar implemented educational reforms of secondary schools, which turned them into vocational schools with specialised and limited vocational training. Such schools were supposed to provide pupils with immediate employment, preferably in factories. In 1977 the name „gymnasium“ was forbidden, and among others, the Classical Gymnasium in Zagreb was re-named the Educational Centre for Languages. Thanks to the courage of its director Marijan Bručić, the classical curriculum was saved providing general (universal) humanistic knowledge with emphasis on classical languages. In addition, this school was among the very few schools, which kept four years of Latin and Greek and had philosophy alongside Marxism, according to the student record book. The cover of the classroom samizdat which was put together by pupils from grade 4K on the occasion of matriculation in 1989 makes a parody of this exceptional case by using a comic strip Asterix, which was very popular at the time. The Roman eagle carries a flag with the inscription „School and factory“ and beneath there is a plate, which instead of the Latin SPQR carries the abbreviation for Yugoslavia, that is, SFRY.
Magyarországon a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) az 1970-es, 1980-as évek fordulóján kivételesen szerencsés keretet adott a megéledő demokratikus ellenzék, a művészeti ellenkultúrák és a szociális gondokkal együtt növekvő társadalmi segítőkészség egymásra találásának. A részben lengyel mintára szerveződő mozgalmat főként a mélyszegénységben élő nagycsaládok támogatására 1979 őszén Solt Ottilia szociológus és hét társa indította útjára. Az alapítók többsége ekkor már jó egy évtizede intenzív terepkutatásokat végzett a hazai munkások, szegények, cigányok körében, jórészt Kemény István, a hazai empirikus szociológia 1977-ben nyugati emigrációba kényszerített iskolateremtő mestere ösztönzésére. A SZETA, mely legalizálását az adott viszonyok között meg sem próbálta, már puszta létével rácáfolt a pártállami propagandára, miszerint a „létező szocializmusban” szegénység, hajléktalanság, munkanélküliség és származási diszkrimináció nincs, nem is lehetséges. Nem csoda, ha a nyilvánosságot bátran megszólító akcióival a szervezet kezdettől kihívta maga ellen a hatósági retorziókat. Jótékony célú koncertjeit, előadásait, tárlatait és művészeti aukcióit „az illetékes” párt-, állami és belügyi szervek minden eszközzel próbálták meghiúsítani; szamizdat kiadványait elkobozták, aktivistáit állásvesztéssel, közlési tilalommal és rendőrhatósági bírsággal sújtották. Támogatóinak népes tábora még így is éveken át sok száz nélkülöző családon segített rendszeres pénz- és csomagküldéssel, ingyenes jogsegéllyel, sőt egy-egy sikeres gyűjtés vagy aukció nyomán házépítéssel, otthonteremtéssel is. A bázismozgalom szervezett hálózatként az 1980-as évek közepére elhalt, bár segítőinek egy része ezután sem engedte el a rászorulók kezét. Szerepét 1989–1990 után az újonnan alakult civil szervezetek vették át, aktivistái pedig kutatóként vagy politikusként továbbra is eltökélt hívei maradtak az esélyegyenlőségnek, egy igazságosabb szociálpolitikának. Akárcsak egész életén át a SZETA-alapító Solt Ottilia, aki egyik utolsó írása címében nem kevesebbet kért, kívánt, követelt, mint: „Méltóságot mindenkinek!”
