This analysis is part of the more extensive material that was sent to the Central Committee of the People's Youth of Croatia (PYC) by the Presidium of the Main Committee of the Socialist Alliance of the Working People of Croatia (SAWPC) on the forthcoming conference on problems of film releases and the columns of weekly and daily newspapers. The document analyses in detail the writing of the magazine Film News, published by Croatia-film, based on categories of articles, from June to December 1956. The opinion on the magazine was not good, and it was suggested that the paper did not contribute to "expanding of the film culture" but rather "meets the bourgeois taste of the audience" and also completely excludes film criticism. The negative role of the magazine was emphasized, as well as the erroneous formation of the public's cinematic education because of the preference for American productions, sensationalism and writing about movie stars, "spreading an atmosphere unsuited to our reality", publishing articles ideologically contrary to "our perceptions" and neglecting domestic film themes. Since the magazine was intended for young people, it was suggested that it should thoroughly change its writing style or cease to exist in this form. The content of the analysis argues in large part that the writing of the magazine was inappropriate to the authorities and therefore changing or abolishing the magazine was proposed.

This PYC document, along with the records of other so-called socio-political organizations, was until 1995 a part of the Archives of the Institute of History of the Croatian Workers' Movement/Institute of Contemporary History. In July of that year, the archives were handed over to the Croatian State Archives (CSA), where they are kept today. It is not known whether this document has been used by researchers.

Life Flows Quietly By.../Partisans (1957), director Binka Zhelyazkova, script-writer Hristo Ganev, cameraman Vasil Holiolchev

The movie was created from the point of view of participants in the communist resistance who truly believed in the communist utopia. Initially, the script was entitled "Partisans". The plot is built around the clash between former partisans who remain true to their ideals and partisans who betray them. The principal character is a former partisan leader who is an embodiment of moral degradation, narrow-mindedness, touchiness and presumption and who exchanged his ideals for the high position of director general. After a series of well-described deep psychological dramatic situations, the end of the movie increases the feeling of despair and no future.

The creation of the film went through a number of obstacles. After a series of discussions of the script, the screen tests, the directorial script, the finished movie etc., in 1958 the film was banned with a Decree of the Central Committee of the Bulgarian Communist Party regarding the state and the further development of the Bulgarian cinematography. The chronology and the locations where the discussions took place as well as the participants reveal the censorial mechanisms, the institutions and the strong centralization of the party policy of direct intervention in the creative process. The discussions of the film script began in 1955 in the Artistic Council (AC) of the Feature Film Studios (FFS); on that level there were different opinions and a number of artists shared positive views about the script of Hristo Ganev; they found it to be "absolutely necessary", "innovative, brave script which disclosed problems that needed to be solved' and even recommended "sharpening". The directorial script of Binka Zhelyazkova was also supported by some of the cinematographers. There were brave positive opinions about the finished movie as well. The meetings were then moved to the office of the Minister of Culture. There were debates on that level as well. The then Director of FFS Georgi Yovkov declared: "This will be a useful movie. We always plead realism but very often we kill it." Many of the cinematographers present openly supported the film in which they saw "perfect conformity of directorial concept and visual decision". The Artistic Council of FFS nominated in early 1958 the movie for participation at the festival in Karlovy Vary in 1958; another contested movie, "On the Small Island" (director Rangel Valchanov, script-writer Valeri Petrov, cameraman Dimo Kolarov), was nominated for the festival in Cannes. Several months later there was another final discussion of the finished movie with the new title "Life Flows Quietly By..."; the meeting was presided over by the head of the Administration of Cinematography. Although there were debates even on that level and the cinematographers present defended the movie, it was stigmatized mainly by former partisans holding high public positions, predominantly military, as unsound, slanderous and anti-party "film which is only capable of giving grounds to our enemies to talk against the party and the partisan movement", "pernicious and it will harm the working class in the people's democratic countries as well as in the capitalist countries". The final decision about the movie was made by the Central Committee of the Bulgarian Communist Party with the Decree of July 5, 1958. "There are particular films which present our reality one-sidedly and distortedly such as "Life Flows Quietly By...". In fact, this film dethrones the image of the national partisans, slanders their struggle and dedication to the national cause, makes untrue generalizations about our reality." The movies "Life Flows Quietly By..." and "On the Small Island" were banned. The executive bodies of the Administration of Cinematography, the Feature Film Studios and the Ministry of Culture were replaced. The party censorship strengthened. "Life Flows Quietly By..." was shown 31 years later, in 1988 (all quotations of reports from the discussions and of resolutions are by Станимирова 2012: 93-142).

The troubles of the movie increased the feeling of fear and insecurity among the then Bulgarian film-workers and paralyzed the entire cinema production in Bulgaria. Nevertheless, in the following years and decades, there still were vanguard, brave and engaged original films.

This is a document that analyses the ideological activity of the League of Communists (LC) at the University (in Zagreb) and is essential for understanding the way in which LC, through the Ideological Commission, directed the ideological activity in the desired direction in higher education. The "correct" ideological attitude was expected from both students and professors, so the issue of staff in the faculties was of great importance for the political guidance of students. The document criticizes political apathy and a lack of interest by professors and students and seeks to strengthen 'Marxist education" and ideological work, the suppression of religious and "enemy" propaganda opposing scientific (meaning Marxist) views of the world, attracting students providing information on current events and encouraging culture and entertainment. It also proposes a program of ideological work for the entire duration of schooling for students, as well as work with members of teaching organizations.

By 1995, the document was, along with the other records of socio-political organisations, a part of the Archive of the Institute of History of the Labour Movement of Croatia/Institute of Contemporary History. That year, in July, it was handed over to the Croatian State Archives (CSA), where it is kept today. The documents are accessible for use without any restrictions.

In 1957, Liobytė wrote to Antanas Sniečkus, the first secretary of the Lithuanian Communist Party, and Antanas Venclova, the chairman of the Lithuanian Writer's Union. In the letter, she tried to explain the difficulties relating to the creation of the opera Sukilėliai (The Rebels). The opera was based on the novel of the same name by Vincas Mykolaitis-Putinas, who is often called the informal leader of the silent anti-Soviet opposition. Liobytė was invited by the composer Julius Juzeliūnas to write a libretto for the opera, which was blamed for nationalistic ideas and attitudes. In the letter, Liobytė argued that the accusations made about her behind her back were unfair, and asked for open consideration of the question of the opera. Despite this, the opera was never publicly performed. The writing of the libretto was one of the reasons why Liobytė was forced to step down from her editor’s position at the Literary Fiction publishers in 1961.

Az emigráns magyar diákmozgalom első nyilvános dokumentuma: egy, az otthon maradt diáktársakhoz címzett négy rövid bekezdésnyi üzenet. Az egység és összetartozás hangsúlyos gesztusa volt ez, s egyben fogadalomtétel, erkölcsi-politikai credo is, hogy a Nyugatra menekült több ezer magyar diák, ha mégoly távol került is hazájától, hű marad a forradalom eszméihez s a szabad Magyarország közös célkitűzéséhez.

Alig fél év telt el az előző, véres ősz utáni 200 ezres magyar exodus óta, amellyel 7-8 ezer egyetemi és főiskolás diák menekült Nyugatra. (A hivatalos statisztika szerint itthon mintegy 29 ezren maradtak, ami drámaian jelzi, hogy az ország felsőoktatási hallgatósága duplán is „megtizedelődött”: minden negyedik, ötödik diákját elvesztve!) Az emigráns fiatalok itthoni kötődései ekkor még frissek, elevenek, ahogy a forradalom felemelő, majd lesújtó, közös élményvilága is az. A hontalanság, az otthon, a család, a barátok – bajtársak – és a haza együttes elvesztésének traumáját egyelőre csak a hűség s a patrióta küldetéstudat enyhítheti, amelynek öntudatos pátosza új közösséggé formálja a Nyugatra menekült diákságot a világban szétszóródva is. Ennek ünnepélyes pillanatában született, majd hangzott el 1957 pünkösd vasárnapján Vaduzban a Lichtensteini Nagyhercegség kancellária-termében az alábbi nyilatkozat, melynek két legerősebb mondata a második bekezdés elején és végén áll: „Nem képviselni, csak szolgálni akarunk Titeket és Hazánkat.” És: „Tudjuk, hogy szabad lehetőségeink megsokszorozzák kötelességeinket.”

Az alakuló kongresszus nyitó beszédét a Szövetség ideiglenes elnöke, Jankó Béla a harcokban elesett, kivégzett diáktársak emlékének felidézésével kezdte, akiknek példája a túlélőket kétszeresen is helytállásra kötelezi. ( Nehéz „emlékezni Rátok, akik ott feküsztök ötvenegyen a Klinika kertjében. Arcotokat már nem tudnám felismerni, neveiteket sem tudom. Ötvenegy diák, akik közül egy sem volt több 24 évesnél” – Magyar Diák, 1957. június 2. kongresszusi különszám) Ám ez a gyász-motívum csupán egy fél mondatnyi fogadalomként tér vissza a Nyílt levél végén: „…nem felejtjük el elesett és kivégzett bajtársainkat”, mivel  a veszteség hangsúlyozása, az áldozatkultusz és lamentálás helyett az otthoni társaknak szóló üzenet célja inkább a feltétlen hűség jelzése s az érzelmi-eszmei közösség megerősítése volt.

Nyílt levél otthon maradt diáktársainkhoz

Magyar diáktársaink!

Mi, hazánkat elhagyni kényszerült magyar egyetemi hallgatók, egységes szövetségbe tömörültünk, amely a világ 14 országában élő, több ezer egyetemistát fog össze. A világszövetség alakuló kongresszusáról első szavunkkal Hozzátok fordulunk.

Nem képviselni, csak szolgálni akarunk Titeket és Hazánkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy otthon vihar van, és mi az eresz alatt állunk. A miénk csak a második szó. Tudjuk, hogy szabad lehetőségeink megsokszorozzák kötelességeinket.

Ígérjük, hogy minden tudásunkkal, tehetségünkkel és munkánkkal az eljövendő szabad Magyarországért dolgozunk. Minden körülmények között hűek maradunk ahhoz a szellemhez, melyet a magyar ifjúság, az egész magyar nép [1956] október[é]ben kifejezésre juttatott, és ettől minket semmi el nem téríthet.

Hangot akarunk adni a Ti néma igazságotoknak, és nem felejtjük el elesett és kivégzett bajtársainkat. Bármilyen messze kerültünk egymástól, lélekben nem szakadunk el soha.”

Vaduz, Lichtenstein, 1957. június 1-én,

During 1957, Eginald Schlattner was subject of searches by the Securitate, which confiscated several manuscripts, letters and books. Some of the letters and manuscripts, in particular the story “Gediegenes Erz” (Solid ore), were used by the secret police as evidence of his alleged “subversive” literary activity. The Securitate officers argued that although “Gediegenes Erz” followed the formal rules of realist socialism, its ideological content was “counter-revolutionary” because it described the “mobilisation” of Saxon youth in Transylvania in order to preserve their cultural identity. After his release from prison in 1959, Eginald Schlattner received back the material confiscated by the Securitate, including this story.

A Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége – SzMESz, korábban és később újra: MEFESZ – a Nyugatra menekült magyar diákok népes rajának világszervezete volt az 1956-os forradalom brutális eltiprása után. Az 1957 nyarán alakult Szövetség három földrész tizenhat országában mintegy 8000 magyar egyetemistát képviselt jó egy évtizeden át, évről-évre másutt megrendezett kongresszusaival, tanulmányi és kulturális programjaival, nemzetközi sajtókampányaival, tiltakozásaival és szolidaritási akcióival próbálván ébren tartani a magyar forradalom demokratikus és patrióta szellemét világszerte. Várallyay Gyula, 1956 őszén a Budapesti Műszaki Egyetem másodéves hallgatója, egyike volt az emigráns diákmozgalom leginkább aktív, elkötelezett vezetőinek, aki 1959 őszén egy évre megszakította a Harward Egyetemen tanulmányait, hogy a Szövetség genfi központjában az elnöki teendőket ellássa. Az SzMSz –1961-től újra MEFESZ – több mint fél évszázadon át jórészt washingtoni otthonában őrzött iratait 2016 nyarán adományozta a budapesti 1956-os Intézet Kézirattárának. 

Fodor József az elbeszélések szerint kiemelkedő búcsúvezető volt. Ahol megjelent, ott a liturgián kívüli események szervezőjévé, vezetőjévé vált. A zarándokok ismerték, várták bevonulását az egyes alkalmakkor. Fodor 1940-től rendszeresen vezetett zarándoklatokat a különböző kegyhelyekre. A búcsúvezető könyve az 1957 és 1974 közötti alkalmakat mutatja be, közel 500, kéziratos oldalon keresztül. A zarándokkönyv a bejegyzések mellett fényképeket, szentképeket, kézzel készített rajzokat tartalmaz. Fodor kéziratos bejegyzéseket írt, minden út alkalmával a kegyhelyen a plébánossal, a házfőnökkel vagy az ott lévő püspökkel is íratott a könyvébe, és lepecsételtette a bejegyzéseket. A könyvében olvasható szövegek a zarándoklat tényét örökítik meg, de akadnak benne idézetek, a búcsúsokat dicsérő, áldó, köszönetnyilvánító sorok. Fodor József könyvéből saját, 1957 és 1974 közötti életpályája is elénk tárul. 18 év alatt 153 zarándokcsoportot vezetett, ebből 12-őt külföldön. Az 1962 és 1971 közötti évei különösen aktívak voltak, mert akkor hihetetlen energiával és aktivitással, 120 csoportot vezetett zarándokutakon. Az útjai alkalmával hazai és külföldi kegyhelyeken is megfordult. A bejegyzések tanúskodnak a kedvenc zarándokhelyeiről, de új helyszínek felkutatásáról is. A személyes dokumentum a búcsúkról, a kegyhelyek környezetéről, világáról sajátos képet ad, megjelenik előttünk a búcsúvezető lelkisége, a korabeli vallásgyakorlat lehetséges formái. A könyv 1986-ban került a Keresztény Múzeum gyűjteményébe. Fodor József könyvét Soós Sándor adta ki 2008-ban. Soós felsorolta a Fodor által vezetett zarándoklatokat, kontextusba helyezte a bejegyzéseket, emellett a búcsúvezetők társadalomban betöltött szerepét is elemezte.