Az irodalmi mecenatúra kezdettől kiemelt célkitűzése és markáns profilja volt az 1984-ben indult MTA-Soros Alapítványnak, a kortárs magyar írók alkotói ösztöndíjaival, díjaival, majd 1990-től a könyvkiadói és folyóirat-támogatások és a könyvári programok kiterjedt pályázati rendszerével. Többek közt erről adott számot e jelentős mecénási szerepvállalás nagyjából félidejében, 1994-ben az Alapítvány 10. évfordulójára megjelent antológia, 58 kortárs szerző válogatott írásaival, Mészöly Miklós előszavával és Esterházy Pétertől kölcsönzött címével: „Ha minden jól megy”, az alig pár éve indult Balassi Kiadó gondozásában.

Ami azt illeti az alkotói támogatások e precedens nélküli, új formája kezdetben inkább csak szerény kísérlet volt annak tesztelésére: lehet-e esélye egy külföldi magánadományokból fenntartott, a pártállamitól többé-kevésbé független, alternatív kultúrmecenatúrának. „Ha minden jól megy, talán lehet.” – vélte az alapító és a program előkészítésében lelkesen részt vállaló számos munkatársa. Meghirdették az alkotói pályázatot, majd 1985 elején Vass István elnökletével, Almási Miklós, Domokos Mátyás, Orbán Ottó és  Török Endre részvételével összeült az Alapítvány legelső irodalmi kuratóriuma. Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a leginkább kényes pont: a támogatandó írók értékelvű, tisztes szelekciója, és hogy érdemi eredmény csak évek türelmes aprómunkájával várható. Hamar kitűnt az is, hogy az irodalmi Soros-zsűri nem a hivatalos kultúrpolitika által támogatott vagy tiltott szerzők, hanem főként a „tűrtek” esélynövelő támogatását érdemes preferálnia. Az ellenzéki vagy nyíltan rendszerbíráló írók, akik ekkor már kölföldön vagy szamizdatban publikáltak, az éber párközponti vétók többnyire amúgy sem jöhettek számba – Petri György pályázatát mindjárt az első döntésfordulóban kihagyatták a jelöltlistájáról –, jóllehet utóbb, szabályerősítő kivételként, ismert ellenzéki szerzők: Berkovits György, Csalog Zsolt, Kenedi János és Radnóti Sándor is sikerrel pályáztak. Igaz, 1987 őszén még Csurka István is, akinek az Alapítvány elsőként sietett alkotói gyorssegélyt megítélni, miután egy, a Szabad Európa Rádiónak adott nyilatkozatáért közléstilalommal sújtották. Ahogy a „nép-nemzeti” szerzők népes táborából is sokan nyertek ösztöndíjat, köztük későbbi politikai ellenfelek is, többek közt Balaskó Jenő, Czakó Gábor, Csengey Dénes, Kulin Ferenc, Lezsák Sándor és mások.

Az irodalmi zsűri eseti döntéseit az évek során nem egy bírálat érte, s a kurátorok működését – mint az efféle grémiumok esetében lenni szokott – olykor a társasági pletyka, sőt, a nemtelen vádaskodás sem kímélte. Minden esetre tény, hogy a korabeli viszonyokhoz képest bőkezű Soros-mecenatúra – ellentétben a pártállamival! – sosem támasztott személyes lojalitásigényt, ízlésbeli vagy  ideológiai elvárást támogatottjaival szemben, és kínosan kerülte még a látszatát is, hogy pártfogásának bármi „ihlető” vagy „sugalmazó” ereje lenne. (Többek közt ezért sem kívánt élni a műfaji és tematikus pályázatok kiírásának lehetőségével, noha megtehette volna.) Csupán az első tíz évben 330 sikeres pályázó nyert hosszabb-rövidebb alkotói ösztöndíjat, az 1990-es évek elejétől pedig további félszáz szerző munkáját ismerte el az Alapítvány, az államiakkal eszmei és anyagi értékben vetekvő, reprezentatív életműdíjakkal („Ady”, „Kassák”, „Kosztolányi”, „Krúdy”, „Madách”, „Weöres” stb.). Mindez magában is meggyőző cáfolata annak, hogy az irodalmi Soros-mecenatúra holmi szűkkeblű vagy részrehajló intézmény lett volna. Kiváltképp igaztalan ez a vád az 1990 előtti pályáztatásra, mely idővel minél szélesebbre próbálta tágítani a támogatott írók és irodalomtudósok körét. Amibe, nem egyszer már a rendszerváltás előtt, a szorongatott helyzetű erdélyi, vajdasági és szlovákiai magyar szerzők színe-java is beletartozott, többek közt Grendel Lajos, Horváth Elemér, Lászlóffy Aladár, Székely János, Szilágyi István, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád vagy Végel László.

Among the first few hundred recordings in the oral history archive of the Sighet Memorial, Aristina Săileanu-Pop’s testimony stands out due to the fact that it tells of the personal experience of one of the most striking representatives of the organised resistance in the mountains of Maramures after the seizure of power by the communist regime. The recording of this testimony is number 254 in the archive. The audio document comprises some three hours of recording and is in digital format. The archived interview was taken by Liana Petrescu, and is accompanied by a file entry on the interviewee which summarises the content and provides Aristina Săileanu-Pop’s biographical details. An edited transcript of the recording was reproduced in the volume Să trăiască partizanii până vin americanii! Povestiri din munţi, din închisoare şi din libertate (Long live the partisans till the Americans come! Recollections from the mountains, from prison, and from freedom) published by the Civic Academy Foundation publishing house in 2008. The interview includes accounts not only of the personal experiences of Aristina Săileanu-Pop, but also of similar experiences of other members of her family and other partisans involved in the resistance movement in the mountains of Maramureş. These either did not survive the prison experience that followed their capture by the Securitate troops or they were older and passed away before the fall of communism, without having the possibility of narrating the traumatic experiences they had been forced to undergo. Aristina Săileanu-Pop considers that it is her duty to preserve their memory too.

As regards the significance of her own confrontational experience, Aristina Săileanu-Pop believes that her personal victory over the communist experiment in the history of Romania was due to her refusal to give up Christian moral principles: “It was a victory for all those who kept normality. I consider myself one of them. A peasant, I was and I remain a normal person; neither I nor my relatives had any inferiority complexes. My father was often in the company of important people of the time, although he was a forester. When Constantin Brătianu handed over the land, forests and all, to the people of Lăpuş, my father invited him to dinner and then they danced the Unification Hora together. We didn’t suffer any inferiority complexes. We always thought it was to the benefit of the country for there to be as many intellectuals as possible. From our village a host of boys and girls left for high school, because the peasant wanted his child to get book learning. Now, this “class” hatred was something incomprehensible; it exploited all the worst in people. It destroyed so many destinies; it left behind it suffering and death; it wanted to separate people from God. To take away their faith, hope, and love. The experiment you speak of ended with an ocean of injustices. I am just a drop in that ocean.”

In the preface to the volume mentioned above, Romulus Rusan responds to this story that is so moving in its simplicity, and offers a very beautiful portrait of a strong character, worthy to be taken as a life’s model: “Aristina Pop passes through the most terrible sufferings, but always finds a protective hand to defend her. She is the person who knows how to make herself loved because she is incapable of hate. She disarms the investigators by her ingenuousness, the women guards by the fact that she could be their child, the doctors by the altruism of her youth. […] She does not lose her faith, refuses resignation, continues to hope. After she comes out of prison, when the Securitate try to use her, she tells them they would do better to send her back behind bars. She gets married ‘at first sight’ to a young man, Nicolae Săileanu, who had been in the same prison as her and who had fallen in love with her without knowing what she looked like, just from hearing her story. [...] How did such a character manage to make herself loved in a world of hate, of class struggle? The secret is Aristina’s alone, and consists, beyond doubt, in her innate knowledge of how to remain normal in a world of abnormality.”

The last issue of the CADDY bulletin contained a recapitulation of the work of both the CADDY and the bulletin itself. Although the last issue appeared in November 1992, sometime later, at the beginning of March 1994, it was announced that the work of the CADDY had ended, which included the publication of the bulletin. This all happened against the backdrop of the definitive disintegration of the Yugoslav state and the war in its former territory. Such a turn of events signalled a defeat for the ideals championed by Mihajlo Mihajlov and Rusko Matulić as the main leaders of the project, who believed in the possibility of maintaining Yugoslavia in a democratized form.

Most likely, this epilogue forced Mihajlov and Matulić to forsake their work around the CADDY and the bulletin. On the other hand, there was no single-party dictatorship in the republics of the former Yugoslavia, and the public was no longer strictly controlled as it was in the preceding period. During the 1990s, the first multiparty elections were held in all of the Yugoslav republics. However, in his final message to readers, Mihajlov pointed out the pioneering role of the CADDY in informing the Western public about the status of political freedoms and human rights in Yugoslavia, and in presenting the fate of each dissident. He also stressed that CADDY was quoted in over 20 books and 60 magazines and newspapers throughout the Western world. (Rusko Matulic Papers, box 4).

The collection is held in the Lithuanian Special Archive. The archive was arranged to manage a special collection of material that consists mostly of Soviet Lithuanian KGB, Communist Party and Interior Ministry documents. Documents from these former institutions are recognised by the Lithuanian government as material of special status, and they are separated from other government archive documents. The Lithuanian Special Archive is a governmental institution that supervises, keeps, stores and initiates legislation regarding this special group of documents. The collection is part of this group. It holds various documents about Lithuania’s anti-Soviet armed resistance in 1944-1953. While the partisan movement is related more to the resistance rather than to cultural opposition issues, the collection includes creative work by partisans, such as poetry, drawings, works of art, cards, and other items. The existence of this kind of work demonstrates the phenomenon of Lithuania’s anti-Soviet resistance and cultural opposition which was not limited only to armed rebellion. Partly because of this, the partisan resistance has a deep influence today on the Lithuanian historical memory.