On 17 January 1988, around the periphery of the traditional march commemorating Rosa Luxemburg and Karl Liebknecht, which had long since become a mere ritual, a group of protestors unfurled a banner with the famous words of Luxemburg “Freedom is always and exclusively freedom for the one who think differently.” They, along with many other protestors were arrested at the end of the demonstration, with some being forcibly extradited from the GDR against their will. This measure and its consequences are a key element in the prehistory of the “Wende” of 1989. Owing to the lack of publicity, little was known about the events or the protests and solidarity demonstrations which followed it. As a result, the so-called “Telephone Contact group” was created in Berlin. They distributed their number across the GDR via the structures of the church. Similar to an autonomous investigation committee, the group gathered information on the reactions (and mood) in the country. The notes which have been preserved here pinpoint where and when demonstrations and other acts of solidarity with the “Luxemburg-Liebknecht demonstrators” could be found. Marianne Birthler, who would later go on to become the Federal Commissioner for the Documents of the State Security Service of the former GDR, also belonged to the “Telephone Contact Group” and passed this on to the Robert-Havemann Society.

The Audiovisual Section of Libri Prohibiti contains three “books” – sheaves of paper – made from covers of cassettes of unofficial music groups from 1980s Czechoslovakia. The sheaves were made by the State Security (StB) from items confiscated during the prosecution of Petr Cibulka, a political activist and collector. During the 1980s, Cibulka recorded both concerts and amateur studio recordings, which he then produced and distributed in his samizdat record label S.T.C.V. (Samizdat Tapes & Cassettes & Video). Cibulka’s collection – hundreds of recordings and covers – was probably the biggest private collection before 1989. Cibulka was, because of these activities, sued in 1988 and imprisoned for “unjust enrichment” and his collection was confiscated by StB. The sheaves should have been evidence of his activities. A lot of original cassette covers were made from photo paper. The “books” therefore testify to the originality of producers of samizdat recordings. The item was presented on the travelling exhibition COURAGE “Risk Factors: Collections of Cultural Opposition” between 21 September and 28 October 2018 in the National Monument in Vítkov, Prague.

1988-ban a könyvtár munkatársai saját videokamerájukkal felvették a Vágtázó Halottkémek Fiatal Művészek Klubjában rendezett koncertjét.

The Marian Zulean collection contains a brochure by Mikhail Gorbachev that summarises the main lines of the vision of the new Soviet leadership regarding the policies of glasnost and perestroika. The title of this little book in Romanian is Restructurări revoluționare: O ideologie a înnoirilor (the English edition is entitled The ideology of renewal for revolutionary restructuring) and it was published in 1988 by the Novosti Press Agency. Its presence on the market of publications in Romania was mediated by the International Trade Fair for Consumer Goods (TIBCO), an event held annually in Romania during the communist period, at which the USSR had a prominent stand.

The document, which is preserved in good condition in the Marian Zulean collection, gives a Romanian translation of the speech delivered by the general secretary of the Central Committee of the Communist Party of the Soviet Union at its plenary meeting on 18 February 1988. Of this event, Mikhail Gorbachev says: “Our plenary is taking place in a period of responsibility for restructuring. The democratisation of social life and radical economic reform demand from the party a clear perspective on actions” (Gorbaciov 1988, 3).

A first observation that can easily be made after reading this document concerns the abundance of references to the key concepts of Gorbachev’s policy, perestroika and glasnost. They are mentioned dozens of times in the sixty-two pages of the document, but not in the original Russian forms in which they enjoyed an international career, including in English, but translated into Romanian as “restructurare/reconstrucţie” and “transparenţă”. On the basis of these key concepts of Gorbachevism, the brochure makes many suggestions for actions that obviously undermined the strictest rules of communism. Here, for example, is a single quotation in which the idea of egalitarianism is undermined, from the podium of the greatest communist party in the world and from the mouth of its supreme leader: “In general, comrades, we must deal thoroughly with the problem of eradicating egalitarian approaches. This one of the most important social-economic and ideological problems. Egalitarianism, in its essence, exercises a destructive influence not only over the economy, but also over morality over people’s whole way of thinking and acting. It diminishes the prestige of conscientious and creative work, weakens discipline, stifles interest in increasing qualification and the spirit of emulation, of competition in work” (Gorbaciov 1988, 34).

In Marian Zulean’s assessment: “This brochure authored by Mikhail Gorbachev was a precious book at the time.” It’s value came from the discrepancy between the ideas promoted by means of it and those that characterised official discourses in Romania. “While the URSS was becoming more open and had a discourse that was less and less in contradiction to the ideas of the West, in Romania, it was exactly the opposite. They were becoming more open; we were becoming more closed. You could try to read from this booklet in public, but it was safer to think well a few times before doing so. There were a lot of risky pages in it.” In other words, in the conditions of cultural isolation in which Romania found itself at the end of the 1980s, a brochure like this was one of the few sources of exposure to alternative ideas and a precious help to those who wanted to emancipate themselves from the dogmatic constraints in Romania and to be able to think critically and freely.

Vytautas Skuodis (1929-2016) was a Lithuanian scientist, Soviet dissident and former political prisoner. From 1979, he was a member of the dissident organisation the Lithuanian Helsinki Group. In 1978, he initiated and edited the journal Perspektyvos (Perspectives), the most recognised underground publication among the Lithuanian intelligentsia. The Vytautas Skuodis collection holds various manuscripts of Skuodis’ monograhs, a PhD dissertation, articles, lectures, letters, reviews of diploma works by students, notes, memoirs and diaries. These documents are relevant to the topic of cultural opposition, because they reveal personally the involvement of Skuodis and other people in anti-Soviet activities.

Az írás 1988 februárjában készült el. Publikálására a Magyar Ifjúság, Budapesten nyomtatott országos ifjúsági hetilapjában, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség időszaki kiadványának 25 számában, 1988. július 17-én került sor. Írásában Gyimesi helyteleníti, hogy „erdélyi menekültté” nyilváníttatja magát az a magyar értelmiségi, akinek a haja szála sem görbült addigi tetteiért. Átérzi az érintett létbizonytalanságát, ha a következő tanévre megmarad-e állása, az aggodalmát, ha gyermekei tanulhatnak-e tovább magyarul, és a félelmet is, hogy a tanulmányok elvégzése után milyen messzi román vidékre helyezik majd ki. Ennek ellenére, a kivándorlás melletti számtalan ok mellett, helyben maradásra szólított fel. Rámutat arra, hogy a távozással a számban és erőben megfogyatkozott magyarság még szegényebb lesz és az a tér, amit az elmenéssel önként átenged a megszólított, a beolvasztó többség hatalmát növeli az ittmaradottakon. Gyimesi ítélkezik is a „szegény erdélyi menekült” szerepét vállaló fölött. Szemére hányja, hogy őt sem sújtotta jobban az a hátrányos helyzet, mint amit a romániai kisebbségi lét általában jelent. Felrója, hogy nyilvánosan – sem személyesen, sem másokkal együtt – sosem tette szóvá – kérvényezéssel, memorandumokkal – nem tett semmit azért, hogy tartsák tiszteletben az alkotmányba foglalt jogokat, az anyanyelvhasználat, az iskoláztatás, a művelődés lehetőségei területén, melynek következménye legfeljebb annyi lett volna, hogy „nacionalistának” minősítik, mert „nem természetes dolog és nagyon fárasztó is, hogy az alkotmányban kijelentett jogokért naponta meg kelljen harcolni”. Kimondja, hogy a „menekült”, nemcsak a közös hátrányos helyzetből, hanem a felelősségből is kimenekült, amellyel itt a magyar nemzetiségnek és közvetve a nemzetnek mint értelmiségi tartozott (ACNSAS, I017980/1, 138–141).

Gyimesi akkori helyzetét az 1988 júliusában Magyarországon megjelent írás tovább súlyosbította, hiszen a romániai emberi jogok megsértését több vonatkozásban emlegette, és szaporította az ellene felhozott vádak sorozatát. A Securitate Kolozs megyei szervei már 1987-ben átadták ügyét a Babeș-Bolyai Tudományegyetem vezetőségnek és utasították a rektort az ellene indítandó fegyelmi eljárásra. Ebbe a folyamatba illeszkedik az 1988. július 26-án tartott fegyelmi gyűlés, ahol az egyetem Szenátusának Végrehajtó Bizottsága Gyimesit utolsó figyelmeztetésben részesítette, rendelkezett arról, hogy egy háromtagú bizottság vizsgálja felül az oktató magatartását és szakmai tevékenységét, a döntéshozatalig pedig további egyetemi státusát felfüggesztette (Cs. Gyimesi 2009).

A „levélnek” és általában az ilyen írásoknak a nyolcvanas évek végén gesztusértékük volt, maga a megszólalás, a véleménynyilvánítás volt a figyelemreméltó tett, fő érdemük a diktatúra csendjének megtörése (Király 1993). Viszonylag kevesen hallhatták, olvashatták a diktatúra utolsó éveinek írásait, dokumentumait. Ennek pótlására is, 1993-ban, Gyimesi közétette a Honvágy a hazában c. kötetben a nyolcvanas években keletkezett az adott kontextusban rendszerellenesnek mondott tanulmányait, magán- és nyílt leveleit, előadásait, beszélgetéseit, melyeket – némileg kisebb terjedelemben – követnek a rendszerváltó fordulat utáni írásai 1992 nyaráig terjedően (Cs. Gyimesi 1993).

Csapody Tamás úgy gondolta, a katonai szolgálatmegtagadás témáját nem elég kutatni és publikálni, a szélesebb nyilvánosságot is el kell érni. Nagy lelkesedéssel, de anyagi háttér és filmes gyakorlat nélkül vágott bele a forgatásba, melynek során Pesty László operatőr volt segítségére. A film majdnem teljes nyersanyaga is a gyűjtemény részét képezi. Sajnos éppen a legértékesebb szalagok nem maradtak meg. Így Orbán László 3 éves börtönbüntetés utáni szabadulása hajnalán Csapody autót, sofőrt szerzett és a férfiért mentek, haza is vitték, Pesty kamerájával rögzítették a kiszabadulást és a családdal való találkozás megismételhetetlen pillanatait. Ez a felvétel azonban elveszett, akárcsak a Kiszely Károly Bécsben való meglátogatása során lezajlott beszélgetés szalagja. Továbbá Baracskára is elutaztak, levitték az egykori letartóztatottakat és elmeséltették velük az élményeiket. Az elkészült másfélórás amatőr filmet maga Csapody Tamás vágta és rendezte Óbudán a selyemgombolyítóban, ami 1985-től fontos helyszín volt, a táncházmozgalom egyik népszerű színtere, több kulturális intézmény, könyvtár, szerkesztőség, film- és videóstudió, civil szervezet gyűjtőhelye volt. Az Erőszak nélkül című film 1988-ra készült el.

The ‘Fuck 89’ collection is an archive of Warsaw anarchistic movement from the last years of state socialism and the beginning of capitalism. It documents activities of groups such as A-Cykliści (A-Cyclists), Alternative Society Movement, Wolność i Pokój (Freedom and Peace), Intercity Anarchist Federation, and others.

Folio méretű (~32x21.5 cm) szórólap fekete-fehér féltónusú offszetnyomással mindkét oldalon, kék és piros gumibélyegző-nyomatokkal kiegészítve.

A kiadvány összefoglalja a Neoizmus (a küldeményművészet legradikálisabb ága) első periódusának (kb. 1979-1988) programját, valamint tartalmazza a legfontosabb neoista központok címlistáját.

Monty Cantsin egy több személy által használt álnév, melynek igénybevétele által a neoista mozgalomba integrálódik a név viselőjének tevékenysége.

A kolozsvári Kiáltó Szó – Balázs Sándor Magángyűjtemény a Ceaușescu-rendszer idején kiadott második erdélyi magyar szamizdatanyagot tartalmazza, amely betekintést nyújt az akori egyéni kezdeményezésű demokratikus ellenállás és emberi jogi küzdelem részleteibe. A szamizdat az 1989 előtti magyar–román közeledés példája is, ahol a sorsközösség-gondolat találkozási felületet biztosított a kisebbségiek és többségiek között.

Dominik Tatarka was a famous Slovak writer that became a “banned author” after 1968. He criticized Soviet intervention in Czechoslovakia in 1968 and he was the first Slovak signatory to Charter 77. Thus, some of his books were published as samizdat or in exile. Tatarka’s book “Navrávačky” was first published in the samizdat journal “Fragment K” in 1986 (the first part) and 1987 (the second part). In 1987, this book was published in the samizdat edition “Petlice”. Then, this text was issued in exile – “Navrávačky” was published in 1988 in Western Germany in Cologne within the exile edition “Index”. These samizdat and exile editions of “Navrávačky” were prepared by Martin Šimečka and Ján Langoš. “Navrávačky” are book of Tatarka’s memories, opinions, and messages about culture, society or his life. This book is based on Eva Štolbová’s interviews with Tatarka that were recorded on twenty tapes during years 1985 and 1986. However, the text of these samizdat and exile editions was modified and rewritten as Tatarka’s monologue (in prose), without Štolbová’s questions. Later, in 2000 and 2013, “Navrávačky” was published in an original and complete version, as a transcription of interviews from tapes without any modification.

Az illegális szemle megindításakor az első kihívás a szerkesztők számára a sajtótermék politikai beágyazása volt. Erre a 29 oldalas első lapszám szerkesztőségi cikkében ("Beköszöntő"), illetve Balázs Sándor program jellegű írásában ("A Ceaușescu-korszak után") került sor. A lapcímet a Trianont követően kisebbségi sorba került elődöktől kölcsönözték. A két világháború közötti romániai társadalmi-politikai viszonyok ugyan több összetevőben is különböztek a nyolcvanas évek viszonyaitól, ennél azonban fontosabbnak bizonyult a két időszak romániai kisebbségi léthelyzete közötti azonosság. A szerkesztők analógiát fedeztek fel a transzilvanizmus egykori nagyjai és a saját törekvéseik között. Másrészt hasonlónak találták a Trianon-utáni hangulatot és a szocializmus évtizedei során kialakult kilátástalan lelkiállapotot, amelynek nyolcvanas évekbeli jellemzői: „elkeseredés, bizonytalankodás, tespedés, az alkotó energia megcsappanása, lebénulás, elfordulás a politizálástól, az önbizalom megrendülése, a menekülési láz és így tovább”. A szerkesztők a negatívumokat jelző szavak mellett azonban felhasználták az 1921-es Kiáltó Szó pozitív előjelű mondandóját is, amelyeket olyan szavakkal próbálták beépíteni politikai állásfoglalásukba mint: "tettre ösztönzés," "a megingott önbizalom visszaadása," "siránkozás helyett dolgozás a közösség életben tartásáért," "álmodozás helyett a valóságérzés fejlesztése."

Úgy vélték, akkora etnokulturális közösséggel, mint a romániai magyar kisebbség, számolnia kell a román államnak. Fontosnak tartották a nemzetiségi alapon szerveződő párt létrehozását, amely lehetőség szerint kifejezi a nemzetrésznyi közösség érdekeit, de ez a pártállami diktatúra körülményei között egy alapvető feltételtől függtek: a változástól, az egypártrendszer felszámolásától. Pártszervezkedésre nem gondolhattak, és csupán el akarták helyezni a köztudatban ennek szükségességét. Azzal viszont, hogy felvetették a gondolatot, egyben a többpártrendszer és „az igazi (nem a szocialistának csúfolt) demokrácia” mellett foglaltak állást. Miután a többpártrendszerű demokrácia eljövetelét a közeljövőben nem tudták elképzelni, különbséget tettek a taktikai (a közvetlen) célok és a stratégiai (a távoli) feladatok között. A stratégiai feladat, a totalitarista rend felszámolása, kitűzött célként nem szerepelhetett, miután ez csakis az egész román társadalom összehangolt fellépésétől függött, ezért ezt csak elvontan jelezték. A súlypont tehát a taktikai célokra tevődött, a romániai magyar nemzeti közösség megőrzésére, „amíg elérkezik az idő a változásban való részvételhez”.

A szerkesztők a nagy elődöket követve vallották a méltányosság és a lojalitás közötti matematikai egyenes arányt, amelynek értelmezéseként az állam csak annyi lojalitást követelhetett, amennyire méltányosan bánt kisebbségével. A szerkesztők nem a román állam ellen fogtak tollat, hanem azért, hogy szűnjön meg a magyar kisebbség ellen irányuló hátrányos diszkrimináció, és egy olyan valóságos demokráciáért, amelynek keretei között a lojalitást is maradéktalanul ki lehet fejezni. Nem voltak államellenesek már csak azért sem, mert programcélként kimondták: nem kívánnak határrevíziót. Ezt igazolják a terjesztett írások és a hozzájuk fűzött értelmezések is. Célkeresztjükben a pártdiktatúra volt, igyekeztek eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint mindenért a diktátor házaspár felel, miután jól tudták, ha le is váltják őket, marad a pártapparátus, másvalaki kerül a helyükre, és megoldást ez sem hoz.

A szerkesztők kételkedtek abban a sokak által osztott elképzelésben, mely szerint a Romániában élő magyar kisebbség híd szerepet fog betölteni nemcsak a magyarok és a románok, hanem Magyarország és Románia között. Emiatt megfogalmazták és alkalmazták is a románság felé a maguk hármas jelszavát: szövetkezni a román demokratikus erőkkel, megnyerni ügyünknek a félrevezetett románokat, következetesen harcolni a román nacionalizmus ellen. Az egymásrautaltság érzését próbálták táplálni, a román-magyar közös fellépés szükségességét kívánták terjeszteni a maguk szerény eszközeivel. Politikai meggyőződésük bemutatásakor a szerkesztők igyekeztek kinyilvánítani azonosulásukat azokkal, akik az elképzeléseikkel rokon vagy azonos nézeteket fejtettek ki, így az őket megelőző szamizdat, az Ellenpontok szerzőivel, s nem kevésbé Király Károllyal, aki akkor a politikai ellenállás legendás személyisége volt.

A teendőket, a taktikát, a kisebbség jogállapotának rendezését a plurális demokrácia meghonosításáig terjedő intervallumban, „megőrizni önmagunkat a jövő számára”, Balázs "A Ceaușescu-korszak után" című optimizmusra serkentő írásában 7 pontban részletezte. Elképzelésének sarkalatos pontja volt az általános demokratikus jogok között a kisebbségeknek megadandó kollektív jogok, s ennek meghosszabbításaként a nemzeti kisebbségi autonómia különböző formáinak biztosítása. A politika pontban szót emelt a kisebbségi politikai képviseletért, ahol a választásokon külön induló nemzetiségi arcélű párt a többpárt-rendszerű társadalmi szerkezetben elsődlegesen kisebbségi nézőpontból politizáló tömörülés, de amely nemcsak nemzetiségi problémában, hanem az országot érintő általános kérdésekben is hallatja a hangját. A gazdaságpolitikában a magánkezdeményezés akadályozatlanságáért szállt síkra, kimondva, hogy a kisebbségi egyéni és csoportkezdeményezést is – szövetkezetek, gazdasági társulások, magánvállalatok – lehetővé kell tenni ott, ahol nagyobb tömbben élnek a magyarok. A művelődéspolitikában azt szerette volna, hogy a korabeli médiumokban hol nemzetiségnek, hol nemzeti kisebbségnek, hol magyar származású románoknak nevezett közösség maga rendelkezzék olyan jogosítvánnyal, amelynek birtokában főleg művelődési ügyeit maga intézhesse. A jogkör ellátásához megfelelő intézményi keretre is szükség volt, és ez lényegében a kulturális autonómiát jelentette. A teendőket mérlegelő cikk kimondta: a nemzetrésznyi autonómia – legyen az kulturális vagy sem – nem az elszakadást kívánja szolgálni és nem áll szándékukban a határrevízió céljából felhasználni az esetleg kivívandó önrendelkezést.

Az oktatáspolitikában leírtak a Bolyai Tudományegyetem és a régi magyar iskolahálózat visszaállítását helyezték kilátásba, s azt, hogy a tudományt magyar nyelven saját intézményekben is művelni lehessen. Balázs a szabad anyanyelvhasználat, mint az egyik leglényegesebb nemzetiségi jog kibontásakor, biztosítékokat kért az államtól arra nézve, hogy az „alkotmányos jogként” elvontan kimondott és szavakban elismert jogot érvényesítik is. Úgy látta, minél több törvényben konkretizálódnia kell e jognak. Így törvények szabályozzák a többnyelvű feliratok bevezetését, ahol nemzetiségek is élnek, továbbá a törvényszéken, a hivatalos ügyintézésben stb. a magyar nyelv használatát. Fellépett a magyar televíziós adások és a helyi rádiók magyar nyelvű közvetítéseinek újbóli megindításáért. Mindez revendikatív követelésnek számíthatott, miután a román nacionalista politika leginkább a kisebbségek anyanyelvhasználatát igyekezett visszaszorítani. A taktikai lépések között szerepelt az egyházi sérelmek leltározása is, a lelkészképzés gondjai, az egyházi kiadványok megjelentetésének nehézségei. A cikk ezen utolsó pontja kérte, ne tegyenek diszkriminatív különbségeket a románságot átfogó ortodox vallás és a kisebbségieket tömörítő ún. „magyar” vallások között. A politikai állásfoglalást és a „vázlatos politikai programot” részletező cikkek mindamellett, hogy a civil kurázsi bizonyítékai, az 1989-es rendszerváltást megelőző évek legfontosabb kordokumentumai közé tartoznak.