Szőcs Géza István (Marosvásárhely, 1953. augusztus 21 –) Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi magyar költő, politikus. Édesapja Szőcs István újságíró, kritikus, édesanyja sz. Márton Ráchel műfordító. A kolozsvári „Babeș-Bolyai” Tudományegyetemen végzett magyar-orosz szakon 1978-ban. 1974-1977 között az Echinox háromnyelvű diáklapot szerkesztette és párhuzamosan a Gaál Gábor Kör irodalmi alkotó- és vitaköreinek is tevékeny tagja. 1977-1982 között az Igazság napilap munkatársa, a lap Fellegvár című ifjúsági mellékletének szerkesztője. Az 1982/83-as tanévben rövid ideg a kolozsvári 3. sz. líceum helyettesítő tanárja volt. Első verseskötete, az 1975-ben megjelent Te mentél át a vízen? azonnal a nemzedéke és a romániai magyar költészet élvonalába emelte. Verseiben egyre nyíltabban fogalmazta meg az elnyomatásban élő kisebbségi magyarság sorskérdéseit és a következő kötetek már az egyetemes magyar irodalomban is ismertté tették a nevét. Az 1979/1980-as tanévben Sütő András javaslatára Herder-ösztöndíjas volt a bécsi egyetemen. 1981-ban egy nyugat-berlini ösztöndíjat kapott és az alkalmat kihasználva Hollandiában, Belgiumban, Kanadában és az Egyesült Államokban is megfordult (ACNSAS, I160234/3, 236–237v; I160234/4, 50fv; I160234/5, 385–388; I160234/6, 211–244).
A hivatalos kiadványok egyre erőteljesebb cenzúrázása miatt csatlakozott a „második nyilvánosság” megteremtésére tett romániai kísérlethez. 1982-ben Ara-Kovács Attilával, Tóth Károly Antallal és Tóth Ilonával közreműködött az Ellenpontok szamizdatkiadvány szerkesztésében. Az ügy lezárta után Szőcs Romániában maradt, mert úgy érezte, hogy itt van szükség rá. Sokáig állástalan és megélhetési gondokkal küzdött. Disszidens tevékenységét tovább folytatta. 1984 júliusában egy kisebbségi internacionálé-tervezetet készített, majd a július 14-re datált memorandumot, november 5-én az RMP Központi Bizottságának is megküldte. A válasz nélkül maradt felterjesztést Szőcs a következő hónapokban kiegészítette, majd Bukarestben az író Dorin Tudoran, Marosvásárhelyen pedig a közgazdász Király Károly támogató aláírását megszerezve 1985 áprilisában ismét megküldte az RMP Központi Bizottságának. Az anyag utólag a SZER-hez is eljutott és a nyugati sajtó is cikkezett róla (ACNSAS, I160234/4, 124–137, 372–373v; ACNSAS, I160234/5, 71–79).
A Securitate az „Oponenții-83” fedőnevű műveleti tervben követte Szőcs Géza további sorsát. Rendszeresen kihallgatták és nyilatkozatírásra kényszerítették. Az ügyben Bukarestből koordinált kolozsvári Securitate prioritásai közé tartozott a „Sabău” fedőnéven megfigyelt célszemély teljes mértékű kompromittálása, hiteltelenítése, erkölcsi lejáratása – többek között a nevében hamisított külföldre címzett levelekkel, melyben a romániai nemzetiségi kérdést megoldottnak mondta –, továbbá elbátortalanítása és elszigetelése mind az országban, mind a határon túl. 1985. június 26-án a szülei lakásán, majd még az év október 1-jén nála is házkutatást tartottak. Időnként jóváhagyták írása közlését, hogy ezt az állammal kötött kompromisszumként használhassák fel. Kutatói alkalmazása 1985 májusától a kolozsvári Irodalomtörténeti és Nyelvészeti Intézetben szintén megosztotta a kolozsvári magyar értelmiségi elitet (ACNSAS, I160234/3, 78, 84). A folyamatos utcai figyelőztetés mellett, postáját elfogták, külföldi telefonbeszélgetéseit miután a számát közvetlenül a központba kapcsolták minduntalan megszakították, de ezen túlmenően is időről-időre tudta nélkül cserélték, hogy megakadályozzák elérhetőségét (ACNSAS, I160234/4, 13fv). Az elszigeteltséget és a napi szintű megaláztatást sugallja – egyszersmind az ügynökvádakat tagadva – a Budapesten élő Ara-Kovácshoz intézett 1985. december 2-ai levele: „Tudomásul vettem, hogy ha bármit szólok, akkor azért vagyok gazember, s ha hallgatok, akkor azért.” (ACNSAS, I160234/1, 106).
Arra a meggyőződésre jutott, hogy Romániában lehetséges ugyan élni (és kell is), de értelmes tevékenységet folytatni: nem, és végül az emigrálást választva 1986. augusztus 31-én elhagyta az országot. Előbb a Német Szövetségi Köztársaságba, majd Svájcba emigrált. 1986-1989 között Genfben újságíró, majd 1989-1990 között a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetőjeként működött. 1989-től a Magyar Napló munkatársa volt. 1986-ban Budapesten adták ki A Szélnek eresztett bábu, ugyanebben az évben az Egyesült Államokban Az uniformis látogatása című kötetét. 1988-ban Kölnben megjelent a Kitömött utcák, hegedűk című prózatöredéke, 1989-ben pedig A sirálybőr cipő című verseskötete.
A Securitate a rendszerváltás végéig figyelemmel követte szakmai munkásságát, közéleti tevékenységét, különösen a Romániával kapcsolatos meghallgatásait, felszólalásait a különböző fórumokon és rádióműsorokban. Tudomásuk volt a nyugati magyar emigrációval fenntartott kiváló kapcsolatairól, illetve arról is, hogy 1987. május 5-én az Egyesült Államok Szenátusának Külügyi Bizottsága kihallgatta a romániai erdélyi magyar kisebbség ügyében. Többször is nyilatkozott a Szabad Európa Rádiónak és ő volt az, aki a budapesti SZER-ben 1989. július 16-án élőben közvetítette Nagy Imre egykori miniszterelnök újratemetési ceremóniáját. A romániai hozzátartozókhoz intézett telefonhívásait lehallgatták, levelezését elfogták, köztes személyeken továbbított üzeneteit, csomagküldéseit az állambiztonsági iratgyűjtő szerint felügyelték. Szándékai megismerését, ellenőrzését, „pozitív befolyásolását” a hozzá irányított provokátor ügynökökkel kívánták elérni, párhuzamosan pedig miután továbbra is azt a látszatot kívánták fenntartani, hogy a Securitate ügynöke, az őt a külvilág előtti kompromittáló intézkedésekre is sor került az informátori hálózat és a dezinformációval foglalkozó bukaresti „D” ügyosztály segítségével. Készen állva a „megelőzésre”, a családtagokat, a barátként számon tartott személyeket, erős megfigyelésnek vetették alá és esetenként figyelmeztették őket, akárcsak azokat a Romániába látogató külföldi személyeket, akikről feltételezték, hogy az ő nevében küldönci feladatokat láthatnak el (ACNSAS, I160234/1, 16–25; I160234/13, 20–25).
A romániai rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, ahol újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt. 1990-1991 között a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) főtitkára, 1991-1993 között pedig a párt alelnöke volt. 1990-ben szenátorként és az RMDSZ frakcióvezetőjeként bekerült a bukaresti parlamentbe. A párt 1993. januári brassói kongresszusán megvált funkcióitól, 1999-ben pedig a szervezetből is kilépett. Ezután könyv- és lapkiadással foglalkozott. 1992-ben megalapította az Erdélyi Híradó nevű kiadót, amely többek közt megjelentette az Orient Expressz című politikai magazint. A Magyarországon is gyakran megforduló Szőcs 1993-tól kiadója és főszerkesztője lett A Dunánál című folyóiratnak, szerkesztő-bizottsági tagja a Magyar Szemlének. 1996-1998 között a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületének elnökségi tagja. 1996-2000 között pedig a Duna TV-t felügyelő Hungária Televízió Közalapítvány (HTVKA) ellenőrző testületének, 2008-2010-ben a kuratórium elnökségének FIDESZ delegálta tagja. 2007-től az Irodalmi Jelen főmunkatársa. Gyakorló politikusi tevékenységét Magyarországon folytatta. 2010-től 2012-ig a második Orbán-kormány Nemzeti Erőforrás Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára. 2011-től a Magyar PEN Club elnöke. 2012-től a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója. 1986-ban Graves-díjjal, 1993-ban József Attila-díjjal tüntették ki. 1993-ban megkapta a Bethlen Gábor-díjat, 2006-ban a Magyar Művészetért Díjat, 2009-ben a bécsi Európai Akadémia nagydíját, 2013-ban a Magyarország Babérkoszorúja díjat, 2015-ben pedig a Kossuth-díjat.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
A Magyar Ifjúságnál Szőnyeit a zenei rovat szerkesztője, Mola György támogatta, aki Szőnyei cikkeit rendszeresen közölte, kezdve az említett 1981. októberi levéllel. Szőnyei az elsők között volt, aki rendszeresen és pozitív hangszínben írt az új hullám zenei stílusáról. A lap egy cikket sem utasította el, azonban Mola Györgynek néhány esetben meg kellett küzdenie a szövegek közléséért. Szőnyei nem volt egyedül törekvéseivel, Sebők János és Czippán György szintén úttörői voltak a zenei új hullám népszerűsítésének. Írásaikkal hozzájárultak a korabeli zeneipar kritikájához és rendszeresen tudósítottak szubkulturális eseményekről az Ifjúsági Magazin számára. Az Ifjúsági Magazint (IM) szintén a KISZ jelentette meg, de mivel havilap volt, nem tudott olyan gyorsan reagálni az eseményekre, ahogyan a Magyar Ifjúság tette. Mindazonáltal az IM kedvezően írt az új hullám egyik kulcsfontosságú eseményéről, a Fekete Bárányok Fesztiválról (1980): a Beatrice előzenekarként lehetőséget biztosított a Bizottság együttes számára, hogy több tízezer fiatal előtt bemutatkozzon.
Szőnyei számos újságban és magazinban közölt írást az 1980-as évektől napjainkig. Egy évig a Népszabadság alkalmazta, majd 1987-től a lap 1989-es megszűnéséig a Magyar Ifjúság munkatársa volt. Szőnyei közreműködött szerzőként az Artpool Letter szamizdatban, illetve a legalitás határán álló Poptika és a Polifon magazinban is. Az Artpool Lettert szerkesztő Klaniczay Júlia és Galántai György művész és archivista házaspár kapcsolatban állt Szőnyei Tamás testvérével, Györggyel, így Szőnyei Tamás néhány cikke György közvetítésével jelent meg a periodikában 1983 és 1984 között. A későbbiekben is megmaradt jó viszonyuk. Folyamatos együttműködésük egyik eredménye, hogy Szőnyei posztergyűjteményét az Artpool digitalizálta és bármikor hozzáférhető a kutatóközpontban. Klaniczay és Galántai, valamint Szőnyei György is a politikai rendőrség megfigyelése alatt állt, Tamás maga azonban nem vált célponttá. Mindössze néhány aktában bukkan fel, akkor is csak mellékes figuraként. Napjainkban Szőnyei Tamás az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában dolgozik, valamit szerzője a politikai rendőrség és kulturális színtér kapcsolatáról írt, széles körben ismert és hivatkozott kötetnek, a Nyilván tartottak: titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990 című könyvnek.-
Hely:
- Budapest, Hungary
Sára Sándor az egyik legnagyobb hatású magyar filmrendező és operatőr. Alföldi vasutascsaládból származik, bár apja aljegyző volt, amiért a szovjet bevonulás után évekre internálták. Nem ez volt az egyetlen ok, amiért eleve ellenszenvvel viseltetett a kommunizmussal szemben: mély benyomást tett rá a II. világháború végén az orosz katonák erőszakoskodása is. Ugyancsak korai meghatározó élménye, hogy találkozott a falujukba eljutó erdélyi menekültekkel: innen kezdve kísérte élénk figyelemmel az erdélyi magyarság sorsát. Mindezek a témák később filmjeiben is vissza-visszaköszönnek.
A fényképezés gyerekkora óta fontos szerepet játszott Sára életében. Amatőrfotósként kezdett, majd Balázs Béla és Hevesy Iván fotóelméleti írásai keltették fel figyelmét. Végül barátja rábeszélésére jelentkezett a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Elsőre nem vették fel, így földmérő-figuránsként helyezkedett el: a vidéket járva ekkor ismerte meg a tanyavilágot, az igazán szegények, a cigányok életét, mely élmény egy életen át elkísérte.
A főiskola ugyancsak meghatározó élményt jelentett számára, ahol kitűnő szakmai közösségre lelt. Ebben a közegben az ötvenes évek merev kultúrpolitikája ellenére a filmművészet legfrissebb alkotásaival is megismerkedhetett: tanára, Badal János a filmek fényképezés-technikai tanulmányozására hivatkozva tiltott nyugati műveket is levetített Sárának és társainak. 1956-ban tagja volt a főiskola forradalmi bizottságának. A retorzióktól megvédték pártfogói, így Olti Magda, aki a főiskola igazgatónője lett akkor. Nem maradt azonban következmények nélkül a forradalom alatti aktivitása: elvágta a megérdemelt előremeneteltől, egy időre perifériára taszította. Büntetése az lett, hogy nem a vágyott Hunnia Játékfilmhez, hanem a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióhoz került. Első nemzetközi elismerése még a főiskolához kapcsolódik, 1959-ben ugyanis a Gaál Istvánnal közös vizsgafilmje, a Pályamunkások a bécsi Világifjúsági Találkozón díjat nyert.
Az 1958-tól a kádári kultúrpolitika lazult valamelyest, és Sára Huszárik Zoltán filmrendező barátjával csatlakozott a Balázs Béla Stúdió (BBS) fiatal alkotókból akkor létrejött csapatához. A BBS a magyar dokumentumfilm megújításának központja, legfontosabb műhelyeként működött. Az 1959-ben alakult intézet elsődleges célja a frissen végzett színház- és filmművészeti főiskolások filmkészítési lehetőségeinek támogatása volt. A stúdió olyan átmeneti helyet kívánt képezni a főiskola és a nagybetűs szakma között, ahol kis kockázattal, bemutatási kötelezettség nélkül nyílik mód a kísérletezgetésre, a filmnyelvi újításra. Sára egy televíziós interjúban úgy emlékszik, kezdetben nem nagyon kívántak filmet forgatni egy elnyomó politikai rendszerben, egyfajta passzív rezisztenciába vonultak, mely a hatvanas évek elejéig tartott. Addig Sára absztrakt kísérleti fotográfiákat készített, forgatókönyvek sokaságát írta. Ekkor azonban, attól tartva, hogy eltékozolják életüket, változtattak álláspontjukon, és Sára műhelyéből is egyre-másra jöttek ki a filmek.
Az első dokumentumfilm, amely a BBS-ben készült, Sára Sándor Cigányok című rövidfilmje volt 1962-ben. Sára Sándor ekkori munkahelyén – a Híradó- és Dokumentumfilmgyárban – nem engedélyezték a filmet. A BBS-ben viszont zöld utat kapott, továbbá ennek szabadabb légkörében operatőri diplomája sem jelentett akadályt abban, hogy rendezői szerepet vállaljon: máshol ez nem lett volna lehetséges. A cigányság társadalmi kiszolgáltatottsága, rendkívüli szegénysége akkoriban nem tartozott a filmre vehető témák közé. Az 1960-as évek legelején meginduló szociológiai kutatásoknak volt köszönhető, hogy szűk szakmai körben egyáltalán beszélni lehetett a problémáról. Ehhez kapcsolódott Sára empatikus filmje, melynek bemutatását először elutasították, de a film kijutott az oberhauseni filmfesztiválra és díjat nyert 1968-ban. Bár a művet már korábban is díjazták külföldön, ez jelentette az áttörést: innentől kezdve itthon is bemutatták.
A Cigányok után operatőrként dokumentarista jellegű filmeket kezdett forgatni, majd rendezőként is számos nagy jelentőségű alkotást készített. Első nagyjátékfilmjét ugyancsak a cigányságnak szentelte: 1968-ban mutatták be Feldobott kő címmel. A forgatókönyvön legközelebbi állandó munkatársaival, Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel dolgozott együtt, ahogy az több filmje esetében történt. Az ötvenes években játszódó alkotást azonban betiltották. Sára egy 2014-es interjúban úgy emlékszik, egy évig az eset paralizálta a munkában, szorongott a megtorlástól, s csak lassan tért vissza az alkotókedve.
A Rákosi- és Kádár-korszakban a magyar történelem “progresszív hagyományai” között előkelő helyen állt a Dózsa-féle parasztfelkelés. Sára 1967-ben lehetőséget kapott, hogy csehszlovák és román koprodukcióban a témáról filmet készítsen: ekkor jutott ki először Erdélybe, helyszíneket keresve. Az ottani magyar értelmiséggel széleskörű kapcsolatrendszert épített ki, és megismerte, hogyan élnek az erdélyiek. Az Ítélet forgatása közben történt az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, mely veszélybe sodorta a filmet, de 1970-ben be lehetett mutatni. Sáráék számára az 1968-os áthallás egyértelmű volt.
Ugyanez mondható el az 1978-ban bemutatott 80 huszár című játékfilmről is, mely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, vagyis a hivatalos történetírás által ugyancsak favorizált eseménysor egyik epizódját mesélte el. A Lengyelországba, a lázadó galíciai lengyelek megregulázására odaküldött, de a forradalom hírére magát hazaküzdő, majd a Habsburg megtorlást elszenvedő huszárszázad története azonban nem a szokásos heroikus fényben fürösztötte a huszárokat. Ehelyett a dilemmákat és nehézségeket, a sok és végül céltalannak bizonyuló erőfeszítést emelte ki. Amint azt Csoóri Sándor, a film forgatókönyvének társszerzője egy cikkében a sorok közt érzékeltette, a mű azt a birodalmi mentalitást is bírálta, mely a közép-európai térség népeit egymás ellen fordítja. A film létrejöttét segítette, hogy a Filmgyár kulturális együttműködési szerződést kötött a lengyelekkel, így vált lehetővé a kinti forgatás. A film készítésében közreműködött Andrzej Wajda is: nemcsak konzultált vele Sára, hanem a film Lengyelországban felvett részeinek gyártását is a Wajda vezette filmstúdió végezte, bár a filmet a magyarok finanszírozták.
Sára meghatározó figurája a hatvanas évek közepétől felfutó magyar történelmi dokumentumfilmnek is. Ezt a helyzetet azonban a kényszer szülte. Madéfalvi történet címmel Sára Erdélyben játszódó filmet tervezett a székelyek 18. századi tragédiájáról, amikor a Habsburg csapatok a sorozásnak ellenálló székelyeket családjukkal együtt Mádéfalván elpusztították. A Filmfőigazgatóság azonban nem engedélyezte a filmet: Sára elmondása szerint attól tartottak, hogy az 1956-os magyar forradalomra, illetve újra csak az akkor friss élményként élő 1968-as csehszlovákiai bevonulásra emlékezteti majd a nézőket. Joggal gondolták így, mert Sára valóban ezeknek a tapasztalatoknak az előképét vélte felfedezni a kétszáz évvel ezelőtt történtekben. A témára később is visszatért, a Sír az út előttem (1987) című dokumentumfilm-sorozat a mádéfalvi veszedelemtől indulva fejti fel a bukovinai székelyek sorsát.
Az engedély és a támogatás megtagadása adta Sárának a filmgyártás leegyszerűsítésének gondolatát: egy kamera kell és egy beszélő. Nem volt mindegy persze, ki ül a kamera elé és miről beszél: ez gondos előkésztést igényelt. A magyar dokumentumfilmesek e nemzedékére általánosságban is jellemző volt, hogy nagy hangsúlyt fektettek az anyaggyűjtésre: magnóval, fényképezőgéppel, kamerákkal gyűjtötték a történeteket, információkat, vagyis úttörő feltárómunkát végeztek. Efféle alapkutatás nélkül a forgatókönyveket könnyebben lesöpörték volna a politikai döntéshozók, így azonban, amikor bizonyos szakmai kontroll már működött, és a források felmutatása számított, vitás esetekben sokszor a megvalósíthatóság felé billentette a mérleg nyelvét.
Sára első interjúkon alapuló áttörő munkája a Don-kanyarban odaveszett második magyar hadseregről szólt. A hetvenes években Nemeskürty István Requiem egy hadseregért (1972) című könyve és néhány szakmunka ugyan hozzáférhető volt, ezek azonban vagy meglehetősen egyoldalúak voltak, vagy nem tárgyaltk mélységében az eseményeket. Sára érdeklődését felkeltette a téma, de legfeljebb kétrészes dokumentumfilmben gondolkozott. Végül 1982-ben készült el a 25 részes Krónika a II. magyar hadseregről, egy évvel később pedig 5 részes filmváltozata Pergőtűz címmel. A Magyar Televízió – amely a történelem filmes elbeszélésének fontos, hivatalos fóruma volt a független történelmi dokumentumfilm születéséig – a munka közben kapcsolódott be társgyártóként a produkcióba. A szovjet követség tiltakozása nyomán azonban a Krónikának csak három epizódja mehetett adásba, levették a műsorról.
Sára számára a filmkészítés nem pusztán művészi aktus, hanem társadalmi cselekedet is volt egyúttal. Felfogása szerint a filmkészítés erkölcsi parancs: ha megadatott neki, hogy a felvevőgépet a kezébe veheti, akkor azt jól s jóra kell használnia, vallotta. Alkotásaiban igyekezett korának érzékeny, a nyilvánosság előtt elhallgatott témáival foglalkozni: kötelességének érezte azok helyett és azok nevében „szólni”, akik ezt nem tudják megtenni. Ebbe a sorba illeszkednek a fent említetteken kívül a GULAG-történetek (Te még élsz?, 1989; Magyar nők a Gulágon, 1992), az 1944 novemberében a megszálló szovjet hadsereg által „malenkij robotra” hurcoltakról szóló Csonka Bereg (1988), a tanyasi életről szóló Vízkereszt (1967), az ingázókkal kapcsolatos Oda-vissza (1962) és egy sor más filmje.
A témaválasztás miatt többnyire éveket késett a filmek bemutatása. Teljesen csak egy film elkészítését tudta a politikai vezetés megakadályozni, a fent említett mádéfalvi történetről szólót. A cenzúra azonban rendszeresen beavatkozott: a Feldobott kőhöz kerettörténetet kellett hozzátenni, a dokumentumfilmekből szinte mindig ki kellett vágni kisebb részeket, illetve az öncenzúrával is számolni kell. Számos lényeges történelmi problémát kerülni kellett, így például az oroszországi hadifogság csak érintőlegesen jelent meg az egyébként is betiltott Krónikában: Sáráék tudták, mélyebben nem foglalkozhatnak vele, mert az az egész produkciót veszélyeztetné. Nem kétséges, hogy Sára ezzel együtt is feszegette a határokat. A forgatások alatt sokszor felmerült bennük, vajon az adott jelenetért hány évet fognak kapni. Személyek elleni retorzióra azonban nem került sor, a politikai hatalommal való összeütközést leginkább a produkciók betiltása jelezte.
Ugyanakkor Sára tevékenységét a Kádár-rendszerben számos állami díjjal honorálták, így 1978-ban megkapta a Kossuth-díjat is. Amint egy 2009-ben született interjúban maga a rendező is kifejtette, a Kádár-rendszer kultúrpolitikája egyszerre kívánta a hazai művészeket kontroll alatt tartani, és a külföld felé bemutatni, hogy szó sincs elnyomásról és cenzúráról egy olyan országban, ahol nemzetközileg is versenyképes, magas szintű, bátor alkotások születnek. A legkedvezőbb helyzetben a film volt, amely könnyen átlépte a nyelvi határokat és nagy közönséget vonzott, így az országimázs formálásában kiemelkedő szerepet játszott: a filmeseknek ezért a rendszer többet megengedett. Sára Aczél szerepét is kettősnek látja: egyrészt kultúrdiktátorként kézben tartotta a magyarországi művelődést, másrészt igyekezett mozgásteret kiharcolni a művészek számára a szovjet vezetéssel, a hetvenes évek közepéig Jekatyerina Furceva kultuszminiszterrel szemben. A nemzetközi ismertség ebből a logikából következően szintén védelmet jelentett. Sára a Krónika készítéséről szóló 1992-es dokumentumfilmben arra a paradox helyzetre is felhívja a figyelmet, hogy a rendszerváltozás előtt könnyebb volt anyagi forrásokat szerezni egy efféle dokumentumfilm elkészítésére, mint 1989 után. Sára kivételezett helyzetét jelzi, hogy beszélőviszonyban volt Aczéllal, az 1980-as évek meghatározó kultúrpolitikusával, az ún. népi ellenzékkel kapcsolatot kereső Pozsgay Imrével pedig vadászni jártak. Közben részt vett az 1985-ös monori találkozón, mely a rendszer ellenzékének széleskörű találkozója volt, illetve elment Lakitelekre is, ahol 1987-ben a népi ellenzék tartott összejövetelt, és ahol a Magyar Demokrata Fórum megalakult. Ezzel együtt Sára nemigen vett részt az ellenzéki mozgalmakban, mint elmondta, minden energiáját filmkészítésre fordította.
A rendszerváltoztatás után Sára Sándort 1993 tavaszán Csoóri Sándor felkérte az akkor induló Duna Televízió vezetésére. Hét éven át volt a televízió elnöke, melynek műsorrendjében rendkívül nagy szerepet játszottak a történelmi dokumentumfilmek és a korábbi évtizedekben szőnyeg alá söpört történelmi kérdések.
-
Hely:
- Magyarország
1925. január 1. Csíkrákos
Magyar népzenekutató, zenetudós.
A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult magyar-román szakon, ugyanitt doktorált 1948-ban. A Zeneakadémián zenetudomány szakon 1956-ban, zeneszerzés szakon pedig 1958-ban szerzett oklevelet.
1958-tól az MTA Zenetudományi Intézet Népzenekutató Csoportjának munkatársa, 1968 és 1974 között főmunkatársa. 1974 és 1988 között a hangszeres népzenei osztályt vezette. Az 1960-as években a Magyar Rádió Zenei anyanyelvünk c. műsorában ismeretterjesztő előadásokat tartott a magyar népzenéről. (A műsorban hallható zenei illusztrációkra Sebő Ferenc úgy emlékezett vissza, mint amelyek fontos szerepet játszottak a táncházmozgalom megalapozásában.) Az évtizedek alatt a teljes magyar nyelvterületen végzett népzenegyűjtést. 1966-ban a zenetudományok kandidátusa lett. 1990-ben védte meg akadémiai doktori értekezését. Időközben több európai egyetem vendégprofesszora volt. A népzenei gyűjtést Kodály Zoltántól és Lajtha Lászlótól tanulta.
Munkássága során a magyar népi hangszerek tanulmányozásával, a hangszeres zenével foglalkozott, de kutatott cigány és afrikai népzenét.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Sáska Géza (1947-?) oktatáskutató, a demokratikus ellenzék tagja, a szamizdat-terjesztés aktív résztvevője.
Tanulmányait finommechanikai műszerész szakmunkásként kezdte, majd biológiai szakos tanár és a neveléstudományok doktora lett. 1975-től az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa volt, a ’80-as évektől oktatáspolitika-elemzéssel, az 1980-as években az Oktatáskutató Intézet munkatársaként a központosított tanügyigazgatássál és a vizsgarendszerrel foglalkozott.
Bekapcsolódott a demokratikus ellenzék akcióiba, leginkább a szamizdat-terjesztésbe. Egy interjúban az 1980-as évekre pozitívan emlékezett vissza, ekkoriban nem tekintett komoly veszélyként a hatóságok akcióira.
A rendszerváltás idején független szakértőként tekintett magára, aki magánemberként szimpatizált a FIDESZ és az SZDSZ programjával, a pártpolitikába mélyen nem folyt bele, de tüntetésekre eljárt és az oktatáspolitikai eseményeket figyelemmel kísérte, az SZDSZ első programjának maga is szerzője volt. Majd a FIDESZ felkérésére fővárosi képviselőként indult, mert úgy érezte a rendszerváltás után nem lehet függetlennek megmaradni, ami korábban még jellegzetes magatartásnak számított. Ez az időszak „tele volt az újrakezdés illúziójával”, úgy gondolta van esély megváltoztatni azt, amit az 1980-as években kutatásai alapján rossznak, elhibázottnak tartott. Az első szabad választás erős pozitív tapasztalat volt számára, annak élménye, hogy tiszta szívből lehetett valakivel azonosulni, míg mást eltolhatott magától az ember, ha úgy érezte helyesnek. 1990 után a Fővárosi Önkormányzat Oktatási Bizottságának elnökeként dolgozott. Országos szintű oktatáspolitikával foglalkozott.
-
Hely:
- Budapest, Hungary