Költő, képzőművész. Frankl Tibor néven született Budapesten, értelmiségi családban. “Dokumentumaim vannak róla. Ezekkel tudom szükség esetén bizonyítani. Lehet, hogy a dokumentumok hamisítványok” – hinti el a gyanút származása vonatkozásában 1974-ben keletkezett önéletrajzában. Versei rendszeresen megjelentek már a gimnáziumi újságban is, majd az ELTE BTK angol szakán kezdte meg felsőfokú tanulmányait 1965-ben. Egy év múlva, 19 éves korában azonban az ún.”belvárosi galeri” ügyében mint másodrendű vádlottat perbe fogták és “folytatólagosan elkövetett izgatás” vádjával másfél év börtönre ítélték. Szabadulása után nem folytathatta tanulmányait, egy fa- és papíripari szövetkezet négy órás anyagbeszerzőjeként helyezkedett el.
Verseinek, szövegeinek egy kisebb része folyóiratokban (Élet és irodalom, Alföld, Mozgó Világ), antológiákban jelentek meg (1968, 1974, 1976), ekkoriban már Hajas Tibor néven publikált (sok kiadatlan szövegét is tartalmazó, 2005-ben megjelent gyűjteményes kötete bibliográfia nélkül 460 oldalt tesz ki). Ezzel párhuzamosan a képzőművészet felé fordult, konceptuális munkákat (Protézisek, 1974-76; Analízisdetonáció 1-5, 1976; Tetovált dia, 1976), fotóakciókat (Ez a fal nem létezik, 1974; Levél barátomnak Párizsba, 1975; Élő képregény, 1975) hozott létre. Részt vett a Balatonboglári Kápolnatárlatokon, a képzőművészeti fotóhasználatot tematizáló Expozíció kiállításon a Hatvany Lajos Múzeumban. Rendszeresen kiállított a Fiatal Művészek Klubjában is, ahol 1975-ben és 1976-ban díjakat is nyert.
A hetvenes évek közepétől kezdődően (időnként akcióval kombinált) elméleti előadásokat tartott a film-, fotó- és képzőművészet tárgykörében. Vető Jánossal 1974-től kezdődő munkakapcsolata jelentős testművészeti akciókat, fotóperformanszokat (Húsfestmény I-IV, 1978; Felületkínzás I-III, 1978; Képkorbácsolás I-III, 1978-79; Sminkvázlatok, 1979) kísérleti filmet (Öndivatbemutató, 1976), videókat (A vendég, 1977; Az éjszaka ékszerei, 1978) eredményezett. “A ‘művészet’-nek nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel”, fogalmazta meg orientációját 1976-ban keletkezett önéletrajzában.
1978-tól nagy hatású performanszokat rendezett, a műfaj magyarországi megteremtőjének és mindmáig legjelentősebb alkotójának számít. Totalitásigénye szövegei mellett itt nyilvánult meg a legkifejezettebben, a performanszok során gyakran fájdalomnak, veszélynek tette ki magát ("zsigeri szinten sokkol: stresszt, katasztrófahelyzetet idéz elő, hogy a néző a torkában érezze az adrenalint" - írja egy kritikusa). Az asszisztensek közreműködésével végrehajtott előadásokat pontosan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg. Gyakran operált teljes sötétségben, váratlanul felvillanó vaku-, vagy magnéziumfényben, hogy a pillanatot rögzíthesse emlékezetében a néző. “Írtam és publikáltam verseket, elfelejtettem őket; részt vettem bel- és külföldi kiállításokon, elfelejtettem őket; tartottam előadásokat, akciókat, performanszokat, néhány kivétellel elfelejtettem őket” – ezekkel a szavakkal reflektált az eseményekre 1979-es önéletrajzában.
“A szabadság és a problémafelvetés komplexitása, ami eddig a művészet privilégiuma volt, át kell hogy lépjen a sorsunkba: a feudalizmusnak vége, a művészet nem csatlós és nem szókimondó udvari bolond, hanem az emberi megismerés domesztikálhatatlanul specifikus, de minden agyban szavazati joggal rendelkező módja, mely elválaszthatatlan az értelmes szabadságfogalomtól, a »minden emberi képesség szabad kibontakoztatásától«.” – írja egy művészetről szóló, csak a halála után huszonöt évvel megjelent tanulmányban. 1980-ban, 34 éves korában hunyt el autóbalesetben. Halála után több ízben rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből (István Király Múzeum, 1987; Ernst Múzeum, 1997; Ludwig Múzeum 2005). Fotótablói szerepeltek a 57. Velencei Biennálé központi kiállításában is (2017).
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Széchenyi-díjas népzenész, népzenekutató, tanár, a zenetudományok kandidátusa. A magyarországi hangszeres népzenei gyűjtések és kutatások elindítója, a táncházmozgalom egyik atyja. Alapító tagja volt a Sebő Együttesnek, 1990-től a Kalamajka együttes prímása volt.
1946. június 4.-én született, Szombathelyen. Édesapja Halmos Béla építészmérnök, városrendező, édesanyja M. Szabó Rozália tanítónő. Négy lánytestvérével együtt zenei tanulmányokat folytatott. 1969-ban vette feleségül Gyenes Katalint.
Gyermekkorát Gyulán töltötte, itt kezdte el komolyzenei tanulmányait. 1970-ben építészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán. 1970 és 1972, majd 1979-82 között a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben dolgozott várostervező építészmérnökként. 1969-ben gitáros szólistaként és Sebő Ferenccel duóban is megmérettette magát a Magyar Televízió "Röpülj, páva!" című műsorában. Halmost önálló produkciójával a döntőbe jutott, a gitárral kísért népdalelőadásaival. Különleges produkció volt ez, amelyben egyszerre volt jelen a beat zene hatásaként a gitárkíséret és a népi dallamok tudatos átvétele.
1969-ban alapították meg Sebő Ferenccel a Sebő-Halmos duót, majd 1974-ben a Sebő együttest. Ezzel párhuzamosan a korszak elismert néprajzkutatóinak köszönhetően (Vargyas Lajos, Martin György, Kallós Zoltán, Vikár László, Sárosi Bálint) megismerkedett a többszólamú, hangszeres népzenével. Halmos, főként az ő iránymutatásuk alapján, erdélyi falvakban végzett kutatómunkát, azzal a szándékkal, hogy megtanulja a román és magyar népzene dallamait és előadásmódját. Az itt szerzett tapasztalatai vezettek ahhoz, hogy 1972 májusában, Budapesten széki mintára táncházat szerveztek, ahol mint prímás működött közre. Halmos így elindulásától kezdve tevékenyen részt vett a táncházmozgalomban – zenészként, oktatóként, kutatóként, szervezőként, népzenegyűjtőként. Hozzájárul ahhoz a folyamathoz (revival mozgalom), amely során a városi fiatalok tudatos, szervezett keretek között tanulták meg a népi anyagot.
1975-től folyamatosan jelentek meg publikációi a széki hangszeres népzenéről. Az MTA Népzenekutató Csoportjának majd az MTA Zenetudományi Intézetének külsős munkatársa lett. Több mint egy évtizeden keresztül gyűjtötte Ádám István széki prímás és zenekarának anyagát, amelyből 1987-ben írta meg kandidátusi értekezését. 1992-től a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa volt, ahol létrehozta a Hangszeres Népzene Kutató Csoportot.
1999-től szervezte a Táncház Archívumot, amelynek 2000-től, haláláig vezetője volt. Az Archívum 2001-ben került a Hagyományok Házába. Az Archívum célja, feladata, hogy az 1970-es évektől kibontakozó táncházmozgalom, színpadi néptánc és más művészeti mozgalmak történetét és eredményeit kutassa, és archíválja.
1990-től 2009-ig a Kalamajka Együttes prímása volt.
Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy 2011-ben a magyar táncház módszer fölkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.
Munkásságát számos díjjal elismerték, emlékére létrehozták a Halmos Béla vándordíjat és a Halmos Béla emlékérmet.
Budapesten halt meg, 2013. július 18-án.
Hanák Gábor (1944- ) történész, dokumentumfilm-rendező, közgyűjteményi szakember, a Cseh Tamás Archívum vezetője. Gimnáziumi tanulmányai elvégzése után, 1962-63-ban a Magyar Televízióban stúdiótechnikusi képesítést szerzett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakon diplomázott 1968-ban. Mintegy tizenöt éven át, 1969 és 1984 között a Magyar Televíziónál dolgozott, ahol a társadalomtudományi szerkesztőség élére került.
Televíziós működése alatt a történelmi ismeretterjesztés volt a fő feladata. Olyan portrék és sorozatok fűződnek a nevéhez, mint az Alattvalók és királyok, a Várak, törökök, a Rákóczi nyomában, A forradalmak kora, a Tudósklub, a Gólyavári esték. Fontos szerepet vállalt szerkesztőként a Krónika/Pergőtűz, valamint dramaturgként a Századunk filmjeiben is. Utóbbi munkálataiban még egyetemistaként kezdett közreműködni. Bokor Péterrel közösen mintegy 500 adást mutattak be 2006-ig.
Rendszeresen megszólaltatott a televízióban olyan jelentős történészeket, akik nem élvezték a pártközpont bizalmát (például Kosáry Domokost, Bónis Györgyöt, Fügedi Eriket, Szűcs Jenőt vagy Mályusz Elemért), és akik gyakran kibillentették az oktatásban bevett történeti narratívákat. A politikai irányítás azonban rendre beleszólt abba, hogy az elkészült anyagok közül mi kerülhetett adásba és mi nem. E produkciók története ezért a Kádár-korszak, az engedmények és tilalmak, cenzúra és nyilvánosság kapcsolatának históriája is.
A filmek bemutatására nem ritkán egy évtizedet kellett várni. Jellemző példa az Erdei Ferencről 1976–80 között készült portréfilm, mely 1986-ig maradt „dobozban”, vagy a Bibó Istvánnal 1971–75 között készült videóinterjú, amelynek bemutatására tíz év elteltével kerülhetett csak sor. A cenzúra kijátszása érdekében időnként apró trükköket igyekeztek alkalmazni: a Kosáry Domokosról készült filmet például úgy sikerült engedélyeztetni, hogy az MTA-elnök Berend T. Ivánról készült portréval együtt adták be a kérvényt. Még így is 1986-ig halogatták a Kosáry-film műsorra tűzését. Portréfilmjei közül nagy érdeklődést váltottak ki azok, amelyeket az 1956-os forradalom kulcsfiguráiról, így Donáth Ferencről, Losonczy Gézáról, Gimes Miklósról és Vásárhelyi Miklósról készített. 1956 visszatérő témája volt, forgatott az Ausztriában letelepedett magyar menekültekről is. A két világháború közötti időszak jelentős személyiségeiről is készített filmeket.
A televízió után a Budapest Filmstúdióba került, amit 1985-től 1992-ig vezetett. A Budapesti Filmstúdió az 1950-es évek végén alakult az egykori Híradó- és Dokumentumfilm Gyárban. A magyar mozgóképművészet megújításának egyik központi helyszíne volt, szinte minden jelentős magyar rendező forgatott itt különféle stílusokban, játék- és dokumentumfilmet egyaránt. Hanák a műhely vezetőjeként folytatta ezt a hagyományt, s a témaválasztás tekintetében is újszerű, tabukat döntögető alkotások készülhettek el. Egy példa a sok közül Elek Judit 1988-as Tutajosok című műve, amely az 1882-es tiszaeszlári per dokumentumai alapján készült és a magyarországi antiszemitizmus történetét járta körül. Amint az alkotó nyilatkozta a film elkészültének 25. évfordulóján, a forgatás során a Magyar Televízió kihátrált a produkció mögül. „Mindenki attól esett pánikba, mert volt egy ki nem mondott, de mindenki által tudott verdikt, Aczél és az akkori kultúrpolitika részéről, hogy: zsidók voltak, vannak, lesznek, de nem beszélünk róluk” – emlékezett Elek, hozzátéve, hogy a film megmentése Hanák Gábornak köszönhető, akinek segítségével végül elkészülhetett a mű.
Hanák alkotótársával, Bokor Péterrel egyetemben úgy ítélte meg, az interjúk megmaradása nagyon fontos, hisz ezáltal nemcsak filmes nyersanyag, hanem a történeti kutatás számára hiánypótló forrásbázis is keletkezik. Olyan személyek történetei maradhatnak fenn, akik a szocialista érában nem kaptak lehetőséget tapasztalataik nyilvános megfogalmazására. Közben a filmkészítők rájöttek, hogy ugyan nem minden publikálható, de gyakorlatilag majdnem minden megörökíthető. Hanák egy interjúban elmeséli, sokszor okozott botrányt, hogy többet forgattak, mint amennyire egy-egy filmhez szükség lett volna. Volt olyan eset, hogy egy órás műsorhoz harminc órányi anyagot vettek fel. Az archiválás és az utókornak való megőrzés, egy videótár létrehozásának gondolata kezdett konkrét formát önteni.
A Krónika című sorozat 1983-as betiltását és a felvételek sorsának bizonytalanná válását követően erősödött meg az elhatározás: a nyersanyag nincs biztonságban a televízióban. A gyártási folyamat jellege, a tároló kapacitás és az archiválás szándékának hiánya miatt sok felvétel elkallódott, megsemmisült. Emiatt Hanák Gábor állandó munkatársa, Bokor Péter hathatós támogatásával komoly erőfeszítéseket tett egy videóarchívum létrehozására, melyet az 1980-as évek közepére sikerült életre hívni. A videótárnak 1986-tól az Országos Széchényi Könyvtár adott otthont, ahol Hanák 2009-ig volt a Történeti Interjúk Tárának (TIT) igazgatója.
Az interjúk készítését nagyban megkönnyítette Hanák személyes hitele, így sokan hajlandóak voltak a beszélgetésre. Az interjúzáshoz szükséges kutatói munkát a könyvtár Zárolt Kiadványok Tára is segítette, ahol minden szamizdathoz, minden Nyugaton megjelent irodalomhoz – kutatási engedély ellenében – hozzá tudtak férni az interjúkészítők, miután Juhász Gyula főigazgató a nyolcvanas évek végén külön gyűjteménnyé nyilváníttatta. A TIT-ben az első filmes felvételt Haraszti Sándor özvegyével készítették 1985-ben, majd Vásárhelyi Miklós, Kallós Zoltán, Kende Péter, Méray Tibor is a kamerák elé ült. Az interjúzás során Hanák és munkatársai hangsúlyozták, hogy a felvételek az utókornak és nem a nagy nyilvánosságnak készülnek, így az alanyok kényesebb témákról is szabadabban beszéltek. Ennek megfelelően az anyagok jelentős része csak az interjúalanyok vagy a hozzátartozók külön engedélyével kutatható.
Jórészt Hanák Gábornak köszönhető az is, hogy a Szabad Európa Rádió és a BBC Magyar Osztályának archívumát – mindenekelőtt a forradalom két hetének rendkívül gazdag anyagát – az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik és tették kutathatóvá. A forradalom időszakának felvételei ma már online is hozzáférhetők a Történeti Interjúk Tára közreműködésével folyó Magyar Október elnevezésű projekt révén a www.magyaroktober.hu honlapon.
Hanák 1992-től a Magyar Mozgóképkincs Alapítvány vezetője is volt. Az alapítvány az Interjútár munkáját a mai napig támogatja. Eközben az alapítástól, 1993-tól egészen 1997-ig a Duna Televízió alelnöki tisztét is betöltötte.
A Századunk narrátora a sorozat készítésének utolsó tíz évében Cseh Tamás volt, akivel még a hetvenes évek első felében kerültek kapcsolatba és barátság alakult ki közöttük. A kétezres évek elején kezdték el digitalizálni az énekes pályafutásának dokumentumait, melyeket a dalnok édesanyja közreműködésével gyűjtött össze az évtizedek során. Cseh Tamás halála után Hanák Gábor vezetésével folyamatosan bővülő, az életműre és a korszakra vonatkozó összehasonlító kutatásokat egyaránt lehetővé tévő, interdiszciplináris archívummá álltak össze ezek a változatos formátumú anyagok, először a Széchényi Könyvtár, később a Nemzeti Levéltár, majd a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft (MANK) égisze alatt.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Hartyándi Jenő (1956– ) rendező, operatőr, fesztiváligazgató, a magyarországi jazzklubok és jazzfesztiválok, a győri jazzélet, a hazai avantgárd és a free jazz mozgalom egyik meghatározó alakja.
Számos dokumentum-, kísérleti, tánc- és kisjátékfilm készítője, alkotásai szerepeltek az Országos Független Filmfesztiválokon, a Magyar Filmszemléken és nemzetközi fesztiválokon. 1976-ban többedmagával megszervezte az első győri Jazzklubot, amelyet közel tíz évig vezetett is. Közreműködött a budapesti Kassák Klubbal és a Közgáz Klubbal is a rendezvények szervezésében és a Jazz Studium újság kiadásában.
Az addig elítélt és tiltott jazz állampárti megítélése az 1960-as évek elején változott meg. 1962-ben a KISZ bejelentette a Budapesti Ifjúsági Jazz Klub, az első hivatalos, elismert és egyben támogatott magyarországi jazzklub megalapítását.
A jazzklubok szerepe a ’70-es évek elején nőtt meg. Eleinte az öntevékeny fiatalok saját lemeztárukból merítették az első klubestek anyagát és ha volt rá anyagi lehetőségük, meghívtak egy-két vendégelőadót is. A pezsgő jazz élet ekkoriban egyértelműen ezeken a klubokon nyugodott. A Benkó Dixieland Klub néven a zenekar körül 1966-ban szerveződött klub a Török Pál utcában, sok hazai és külföldi sztár megfordult itt, saját jazz folyóiratuk Jazz híradó címmel jelent meg. Vidéken, Székesfehérváron, Győrben, Dunaújvárosban is működtek sikeres klubok.
A jazz elfogadásával az MSZMP kiengedte a szellemet a palackból. A jazzklubok megalakulásával a fiatalok számára új kulturális és közösségi tér keletkezett, erre a jelenségre pedig a pártállamnak is reagálnia kellett. Hartyándi Jenő így emlékszik vissza erre az időszakra: „Mint korábban említettem, a klubforma volt az egyetlen lehetséges civil és független gyülekezési, közösségi forma, amit a szocialista rendszer tolerált. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy gyakorlatilag pár év alatt az egész országot behálózzák a jazzklubok. Utólag belegondolva rejlett ebben bizonyos »állambiztonság kockázat«, ahogy ma mondanák. Bizton meg is indult a megfigyelés és ellenőrzés. Ennek szelíd verziója lehetett a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének felfigyelése és adatgyűjtése a jazzklubok burjánzására, 1980-ban.”
Az avantgárd háromszög, a budapesti Kassák Klub, a győri Petőfi Sándor Városi Művelődési Központ Jazz klubja és a Közgáz Jazzklub sok személyi átfedéssel, az avantgárd jazz jeles hazai és nemzetközi képviselőinek bemutatására és népszerűsítésére jött létre. E három klub szellemi irányítói hozták létre a Jazz stúdium című elméleti jellegű folyóiratot, amely hosszú évek óta a magyar jazz élet legjelentősebb sajtóorgánuma volt.
A Jazz Stúdium nulladik száma szamizdatként jelent meg 1979 tavaszán. 1982-től egy évig a győri művelődési ház módszertani kiadványaként adták ki, majd újra illegalitásba kényszerült. Újraindítására a Közgáz Klubbal és a Kassák Klubbal való összefogásban 1985-ben került sor. 1990-ig a folyóirat 17 számot élt meg összesen, 15-öt Hartyándi Jenő, az utolsó kettőt Czabán György szerkesztésében. A magyar nyelvű jazz irodalom hiányát töltötte be, az írott sajtó a műfajjal csak esetlegesen foglalkozott, a klubok között keringő kiadványok pedig leginkább a programok terjesztésére szorítkoztak, komolyabb szaklapról ekkoriban szó sem lehetett. A folyóirat körül új független magyar műhely formálódott, ahogyan egy korabeli cikk megfogalmazta: „A Jazz Studium – minden amatőr bája és hibája ellenére – az akkoriban kibontakozó, a helyét a világban kereső magyar (nem amerikai mintákat utánzó) improvizatív zene egyetlen hiteles lenyomata.”
Hartyándi 1982–1983 között a Győri Nemzetközi Jazzkoncert-sorozat fő szervezője volt. Az esemény jelentőségét az adta, hogy ez volt az első független, a Magyar Rádió szervezői monopóliumát megtörő koncertsorozat, melynek keretében a jazz kísérletező, újító szemléletű előadói érkeztek meg Magyarországra, így fellépett Anthony Braxton, Roscoe Mitchell, George Lewis, Rova Saxophone Quartet, Keshavan Maslak, Burton Greene, East-West Trió, Zbigniew Namyslowski és még sokan mások.
„Amikor 1982 egyik szokottnál is reménytelenebb tavaszi délutánján többek között a közgazdasági egyetem faliújságján egy cetli tudatta, hogy Anthony Braxton Győrben koncertet ad, az érdeklődők azt hitték, álmodnak. És elkezdtek kételkedni, bár azért gyanították, hogy zenetörténelmi pillanatnak lehetnek részesei.” Emlékezett vissza az egyik egykori hallgató arra, hogyan jutott el a győri koncertek híre Budapestre. Braxton 1982. március 19-i koncertje annyira hihetetlennek tűnt, hogy sokan eleve el sem mentek Győrbe.
Hartyándi ezzel Győrt felrajzolta a nemzetközi jazz térképére. A magyar zenészek – Dresch Mihály, Szabados György, Grencsó István – pedig lehetőséget kaptak találkozni és együtt játszani a szcéna legnagyobbjaival.
A rendszerváltás után Hartyándi a Győri Vizuális Műhely Egyesületet és 1991-től a Mediawawe Fesztivál alapító szervezőjeként tevékenykedett.
-
Hely:
- Győr, Hungary