Somlai Katalin (1968-) történész, olasz-történelem szakon szerzett diplomát, rövid tanári pályafutása után 1993-ban az 1956-os Intézet munkatársa lett. Bekapcsolódott az Oral History Archívum életútinterjúinak elkészítésébe, számos kiadványának létrehozásában vett részt szerzőként, szerkesztőként. A visszaemlékezések.hu – Személyes törénetek a XX. századból portál főszerkesztője.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Somogyi Mária Sárbogárdon nőtt fel, a helyi gimnáziumban érettségizett 1954-ben, majd az ELTE-n tanult irodalom, történelem és filozófia szakon. Székesfehérváron helyezkedett el tanárként, 1968-ban férjével, Somogyi Pál biológussal Budapestre költöztek. Az ELTE Történeti Könyvtárában kezdett el dolgozni, közben pedig írta a doktori disszertációját, melynek témája az Osztrák-Magyar Monarchia oktatáspolitikája volt. Ezt ugyan sosem fejezte be, mert megszületett időközben az első gyermeke, eztán pedig teljes állást kellett keresnie, hogy férje mellett ő is hozzájáruljon a család megélhetéséhez. Egyik barátjától, Márkus László történésztől tudomást szerzett egy munkalehetőségről az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK). 1973-ban csatlakozott a Markovits György történész vezette Zárolt Kiadványok Tárához.
Somogyi belépett az OSZK pártalapszervezetébe és új tagként párttagtársai meggyőzték, vállalja el a párttitkári tisztséget. Ezt ő nem utasította vissza, habár bevallotta, korábban nem volt elkötelezett kommunista. Baloldali értékrendűnek tekintett magára, de nem azonosította magát a pártvezetéssel és tudatában volt a párt által elkövetett bűnöknek és a funkcionáriusok által terjesztett hazugságoknak. A párt kritikája számára mindennapi jelenség volt a családban, ahol felnőtt. Ahogy Somogyi felidézte, mikor a Rajk-pert hallgatták a rádióban, megtárgyalták a családon belül és világos volt számukra már akkor is, hogy egy politikai kirakatpert szerveztek. Az első könyv, amit Somogyi a tárban elolvasott Szász Béla: Minden kényszer nélkül című munkája volt, ami a Rajk-per egyik mellékperében elítélt szerző börtönnaplója volt.
Somogyi családja közvetlenül érintett volt az 1956-os forradalomban. Édesapját megválasztották (akarata ellenére) a sárbogárdi munkástanács élére. Ennek következményeként börtönbüntetésre ítélték, amit felfüggesztettek végül. Egyértelmű volt Somogyi számára, hogy az 1956-ról szóló hivatalos közbeszéd nem az igazságot tükrözi, ő forradalomnak tekintette az októberi eseményeket, nem pedig ellenforradalomnak. Somogyi jó kapcsolatot alakított ki Vásárhelyi Miklóssal, a politikai ellenzék egyik kulcsfigurájával, akit magát is letartóztatták forradalmi szerepvállalása miatt. A Vásárhelyivel 1956-ról folytatott rendszeres beszélgetések szintén meghatározóak voltak számára. Ezzel együtt látta a forradalom túlkapásait is. Sárbogárd szomszédságában működött az orosz katonai parancsnokságnak egy állomáshelye, szemtanúja volt annak, mennyire nem volt biztonságos helyzetben egy ártatlan orosz állampolgár a felkelés ideje alatt.
Mindennel együtt személyes tapasztalatai fokozatosan fejlesztettek ki benne egy nagyon kritikus álláspontot mindenféle politikai mozgalommal és párttal szemben, de az 1970-es években még annak illúziója vezette, sikerülhet többet elérnie a párton belüli aktív szerepvállalásával. Ennek mentén például szakmai kérdéseket is megtárgyaltak a párttaggyűléseken, ami egyébként szabályellenes volt. Mint párttitkár 1988 tavaszán mondott le, amikor Bíró Zoltánt és három másik prominens értelmiségit kizártak a pártból és mivel Bíró az OSZK alkalmazottja volt, a magasabb pártfunkcionáriusok azt akarták, Somogyi vezesse le ezt Bíró munkahelyének párttitkáraként. Ezt ő megtagadta és feladta a pozícióját.
Somogyi kulcsfontosságú szerepet játszott az 1970-es évek végén a szamizdatgyűjtés gyakorlatának bevezetésében. A könyvtár igazgatósága és a politikai rendőrség elnézte e törekvéseit. Ahogy Somogyi visszaemlékszik, a titkos rendőrség sosem környékezte meg a beszervezés szándékával, ezt le is ellenőrizte a levéltárban, neve nem szerepelt ilyen listán. Ugyanakkor emlékezett arra, hogy Markovitsnak rendszeresen kellett egyeztetnie a politikai rendőrség tisztjeivel. Amikor Markovits 1983-ban nyugdíjba ment, Somogyi lett a tár vezetője és menetelt a ranglétrán tovább is, végül az OSZK igazgatóhelyettese lett. 1982-től a szamizdatgyűjtemény félig legálissá vált, mivel a könyvtár költségvetéséből különítettek el e tételek vásárlására keretet és ez az adminisztrációban is nyomot hagyott. Somogyinak vitathatatlanul sikerül a Petőfi Irodalmi Múzeuméhoz hasonló hatalmas szamizdatkollekiciót összegyűjtenie.
Szintén nagy erőfeszítéseket tett a magyar emigráns kollekció hazaszállítása érdekében. Tekintélyes időt töltött külföldön különféle ösztöndíjakkal az 1980-as években és annak köszönhetően is, mert férje Cambridge-ben kapott állást, így családi okokból is gyakran megfordult Angliában. A legnagyobb fogása a New York-i Magyar Nemzeti Tanács dokumentumainak megszerzése volt, de jó néhány magángyűjteményt is vásárolt emellett, így például az emigráns diplomata Hőgye Mihály irat- és könyvgyűjteményét, e kiadványok végül a budapesti Ráday Könyvtárba kerültek. Somogyi segítette Nagy Ferenc emigráns politikus dokumentumainak katalogizálását is a kolumbiai egyetem archívumában. Egyéb személyes dokumentumok is megtalálhatók az OSZK-ban, így az irodalomkritikus Schöpflin Gyula, a költő Gömöri György és az újságíró Szász Béla anyagai. Somogyi Mária e leírás készítésekor, 2018-ban már nyugdíjba vonultan él.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Soros György 1930-ban született jómódú, vallástalan, pesti zsidó polgárcsalád második fiaként. Apja: Soros Tivadar, bohém természetű, művésztársaságot kedvelő ügyvéd, aki az első világháború orosz frontján hadnagyként harcol, majd fogságba esve kalandos hányattatásokkal jut haza Szibériából. Itthon csakhamar megházasodik, két fia születik (Pál és négy évvel ifjabb öccse: György), s a Kossuth tér egyik Duna-parti bérpalotájába költözve ügyvédi praxisba kezd. Peres ügyekkel azonban nem igen vállalja túl magát, a négytagú család inkább öröklött ingatlanjavaiból és tőkejárandóságaiból él. A családfő kedvtelésből egy eszperantó lapot is kiad, kortárs művészeket és írókat támogat, többek közt József Attilát. Az 1940-es évekre – e sajátos életforma s a zsidótörvények következményeként - a korábban jómódú család már csaknem minden tartalékát feléli.
A német megszállás és a nyilas terror idején a 14 éves Soros György a Berzsenyi Gimnázium negyedikes diákja. Édesanyja kezdetben egy nyaralóban bujkál, ám a szomszédok feljelentik, és hamis alibivel csak nehezen tudja kimenteni magát. Férje ezek után egy szállodában rejti el, ám két kamasz fiút továbbra is a közelében tartja. A sok helyre bejáratos, jó fellépésű ügyvéd a hamisított menleveleket kiállító „Mosodából” számos rokont és ismerőst lát el papírokkal, próbálja menteni, akit csak lehet, s a túlélés e kényszerű köznapi fortélyaiba néhány mentőakció erejéig fiait is beavatja. A háború és a holokauszt e szörnyű végjátéka, kisebb kalandvágyó fia emlékeiben mindezekért furcsa mód élete egyik „legboldogabb éveként” rögzül.
A háborút követően még két gimnáziumi osztályt végez, majd 1947-ben apjával egy eszperantó konferencia ürügyén Bernbe megy, s onnan már egyedül tovább Londonba. A tizenhét éves kamasz ettől fogva önálló életet él, s a maga lábán próbál megállni. (Bátyját csak 1954-ben, szüleit 1956 őszén látja viszont, amikor a „szakaszosan” kivándorló család, közel egy évtized múlva újraegyesül Amerikában.) Kezdetben alkalmi munkákból, segélyekből tengődik, írói, újságírói terveket dédelgetve, majd egy év múlva a London School of Economics diákja lesz. Gondolkodását itt főként két neves és nagyhatású professzor formálja: Friedrich Hayek, a neoliberális közgazdász, és Karl Popper, a neopozitivista filozófus. Diplomamunkáját „A tudat terhéről” (The Burden of Consciousness) írja, konzulensként Poppert kérve fel, bár ez ügyben mindössze kétszer találkoznak. (Kapcsolatuk csak jóval később válik szorosabbá, mikor az idős mester egykori tanítványa meghívására 1994-ben, még előadást is vállal Közép-Európai Egyetem új alapítású prágai fakultásán.)
Diplomavédése (1952) után Soros György több cégnél is szerencsét próbál üzletkötőként, míg végül a londoni Singer és Friedlander Befektetési Banknál horgonyoz le. Jövedelme és előmenetele ígéretesen alakul, pár év alatt szívós munkával – bevándorló létére – tisztes közép-osztályi szintre küzdi fel magát. Mindez azonban kevés, hogy Anglia egy életre magához kösse. 1956 tavaszán a sikervágy Amerikába csábítja, ahol időközben szintén Nyugatra emigrált mérnök bátyja várja.
A huszonhat éves „self-made man” New Yorkba érkezve jó érzékkel célozza meg a pénzpiaci karrier „gyorsliftjeit”, s a következő öt-hat év konjunktúrája mind magasabbra röpíti. Eleinte főként olajrészvények adásvételével foglalkozik, de ez az üzletág a szuezi válság elültével mindinkább jelentőségét veszíti. Szerencsére az újabb „boom” sem várat magára sokáig: az európai részvénypiac látványos felfutása a Nyugat-európai Szén és Acél Egyezmény, majd a Közös Piac létrejöttével. A tengerentúli nagybankok és befektetők lázas versengésbe kezdenek a nagy tömegben piacra dobott, friss európai részvény-pakettekért, nem akarván kimaradni az „Európai Egyesült Államok” gazdasági starthelyzetének kivételes magas hozamaiból. A fiatal, agilis bevándorló „óvilági” tereptapasztalataival és merészen eredeti felismeréseivel csakhamar az európai részvények legbefolyásosabb amerikai szakértője lesz – bár utólag nagyon is önkritikusan ítéli meg egykori szerepét („Vakok közt félszemű a király!”). Legnagyobb tanácsadói sikereit 1959 és 1961 közt aratja a Dreyfuss Fund, a J. P Morgan és más amerikai érdekeltségek látványos tőzsdei tranzakcióival. 1961-re, alig harminc évesen, már többszörös dollármilliomos.
1963 és 1966 között, mikor a a konjunktúra kissé alábbhagy, néhány visszavonultabb év következik életében. Bár a tőzsdével továbbra sem szakít, komoly ambíciókkal ismét a filozófiába mélyed egyetemi disszertációját próbálván önálló elméletté fejleszteni. („A Failed Philosopher Tries Again”), Ezen újabb szellemi kalandnak és identitáskeresésnek egy házasság, két gyerek s az üzleti siker minden korábbinál csábítóbb kihívásai vetnek véget. Ezúttal ugyan beéri belföldi – amerikai – értékpapírokkal, de egyre nagyobb tétekben játszik, s tőzsde-ügyleteihez immár maga szervez mind újabb társult alapokat, „hedge fund”-okat. (Ez utóbbiak alapelvét utóbb alapítványai szervezésében is sikerrel alkalmazza.) 1966-ban 100 ezer dollárral módszeresen megteszteli az amerikai kötvénypiac lehetőségeit. A kedvező eredményt egy sor újabb befektetési társulás (First and Double Eagle Fund, Soros Fund, Quantum Fund) gründolásával igyekszik kiaknázni, saját tőkerészét - osztaléka és menedzseri díja visszaforgatásával - a sokszorosára növelve. E látványos sikerszériára végül a Quantum Fund létrehozása teszi fel a koronát. A nemzetközi tőzsdepiac máig egyik legjelentősebb invesztoraként jegyzett alapot 1969-ben négymillió dollárral a Holland-Antillákon jegyezteti be. A társulás alaptőkéje már az első húsz év alatt több mint kétmilliárd dollárra, részvényei értéke jó négyszázszorosára nő. Közben hasonló mértékben gyarapszik Soros magán-vagyona is. Önálló tőzsdei vállalkozásának több mint egy évtizedes, szívós erőfeszítései mindinkább beérnek: 1979 és 1982 között megnégyszerezi tőkéjét. Immár elég pénze van, hogy a profitkényszer napi zsarnokságán lazítva időnként karitatív vagy közhasznú „spekulációval” is megpróbálkozzék. Ennek jegyében indul meg az évtizedfordulón nem kevésbé merész „filantróp” pályafutása, melynek mérföldköveit - tőzsdei tranzakciók és befektetési alapok helyett - mind újabb adományok és alapítványok jelzik majd.
Legelső, máig működő „anyaalapítványát”, az Open Society Fundot még 1979-ben, New Yorkban jegyezteti be. Ekkor már közvetlen kapcsolata van egy sor emberi jogi és humanitárius szervezettel, így az Amerikai Jogőr (American Watch) aktivistáival. Frissen gründolt alapítványával elsőként Dél-Afrikában próbálkozik, évi száz egyéni ösztöndíjat felajánlva a Fokvárosi Egyetem szegény sorú fekete diákjai javára. De a program nem váltja be reményeit (az egyetem az adomány jó részét „rezsiköltségek” címén „lenyeli”), s ezért újabb támogatásra érdemes ügyeket keres. Személyes közvetítések, hazai és emigráns kapcsolatai révén ez időben figyel fel a közép-kelet-európai térség autonómia mozgalmaira: a Szolidaritás, a Charta ’77 s a magyar demokratikus ellenzék 1981 decembere után mind politikailag, mind egzisztenciálisan nyomasztó szükséghelyzetbe jutott belső „disszidenseire”. Üzleti kapcsolatait latba vetve sikerül megszerveznie, hogy Nyugat-Európa és az USA egyetemi kutatóintézetei évről-évre meghívjanak egy-két tucatnyi lengyel, cseh és magyar ellenzéki értelmiségit, ösztöndíjaikat az Open Society Fund révén maga fedezi. Két-három éves tapasztalatai azonban arról győzik meg, hogy pusztán ezzel az eszközzel aligha lehet érdemben előmozdítani a hőn remélt kelet-európai változásokat, mi több a nyugati meghívások csak még inkább politikai gettóba szorítják, elszigetelik kedvezményezettéit. Így jut végül 1983-ban arra az elhatározásra, hogy kísérletképpen egy legalizált kulturmecenaturát hoz létre Magyarországon. Új tervét, lélektani háttérként, magánélete új fordulatai is ösztönzik: második házassága, költözése új, Long Island-i otthonába stb.
Az 1984 májusában Budapesten bejegyzett MTA-Soros Alapítvány a New York-i tőzsdepiaci befektető első sikeres közhasznú magánintézménye volt az egykori kommunista táborban, évekkel megelőzve a hasonló pekingi, moszkvai és varsói irodák megnyitását, majd a közép-kelet-európai térségben az 1990-es évek során létrehozott kiterjedt alapítványi hálózatát.
A rendszerváltás évadján, ami sokban igazolni látszott a kelet-európai nyitást ösztönző sok éves aktivitását, Soros újabb közhasznú vállalkozásba kezdett. Közép-Európai Egyetemének tervét elsőként 1989 nyarán a dubrovniki műhelyvitákon egyeztette a térség egy sor prominens tudósával és szakértőjével, majd párhuzamosan három helyszínen: Varsóban, Prágában és Budapesten megkezdte a CEU tanszékeinek felállítását. Varsóban szociológiai, Prágában művészettörténeti intézetet hozott létre, de várakozásaiban csalódva, ezeket pár év múltával felszámolta; Budapesten viszont számos bölcsész és társadalomtudományi tanszék mellett többek közt menedzserképző iskolát alapított.)
A térségben ugyan még az ezredforduló után is aktívan jelen volt alapítványaival, a Nyílt Társadalom Intézettel és regionális – például Roma felzárkóztatási – programjainak sorával, ám a hidegháború lezárultával filantróp tevékenysége súlypontját mind inkább Afrikára, Ázsiára és Amerikára helyezte át. Hosszú élete során a világ számos morális, humanitárius, pénzügyi és politikai válsághelyzetében hallatta szavát, miközben néhányat maga is előidézett, így korábban az angol font, a francia frank és a japán jen tőzsdei árfolyamának megingatásával. „Sikereim a pénzpiacokon – írja egyik könyvében – a legtöbb embernél nagyobb önállóságot tesznek lehetővé számomra. Ezt azonban igyekszem egy olyan világ érdekében hasznosítani, amely a mostaninál nyitottabb, igazságosabb és egyenlőbb esélyeket kínál majd valamennyiünk számára.”Soros Györgyöt jó ideje már a világ 30 legvagyonosabb embere közt tartják nyilván, bár az utóbbi pár évben magánvagyonának mintegy két-harmadát világszerte közcélú programok, jogvédő és filantróp intézmények sorának adományozta. Noha személyét a világ számos országában nacionalista és populista politikusok, kormányok évtizedek óta ádázul támadják, ő maga közel kilencven évesen is eltökélt védelmezője látszik lenni a demokratikus alapelveknek, az emberi jogoknak s a társadalmi igazságosságnak.
Soros Györgynek az 1980-as évektől számos interjúkötete és könyve jelent meg magyarul, angolul, többek közt: A lehetetlen megkísértése (1991) Ő a Soros! (1995) A pénz alkímiája (1996) és: The Alchemy of Finance (1987), Soros on Soros (1995) The Crisis of Global Capitalism: Open Society Endangered (1998), The Age of Fallibility (2006) The New Paradigm for Financial Markets: The Credit Crisis of 2008 and What It Means (2008). My Philanthropy (2012) The Tragedy of the European Union (2014).
-
Hely:
- New York, United States
Soós György (művésznevén Soosur Georgiosz), született 1953-ban, festő, grafikus, valamint az indusztriális zenét játszó Electric Petting és az Art Deco underground együttesek egykori tagja. Művészeti tanulmányait a Török Pál utcai művészeti szakközépiskolában kezdte meg, majd az Iparművészeti Egyetem Tipológiai Tanszékén folytatta. Grafikán túli festészeti törekvéseit az egyetemen egyik tanára, Baksa József bátorította.
Tanulmányai befejezése után Soós elsősorban az alkalmazott művészet területén alkotott: plakátokon, lemezborítókon, színházi, film-, valamint televíziós díszleteken, illetve Trompe-l'œil és díszítőfestői munkákon dolgozott. Audiovizuális munkái – képek, zene, színház, design – fontos elemét jelentették művészi fejlődésének: az ilyen művek egyrészt a nyolcvanas évek kultúrájának szerves részét képezték, másrészt pedig zenei késztetéseinek „formába öntését”, fizikai manifesztálódását jelentették. Az Electric Pettingben együtt játszott Bp. Szabó Györggyel, egykori középiskolai barátjával. Soós számos kiemelkedő posztert készített különböző underground együttesnek – Ági és a Fiúk, ETA, és persze saját együtteseinek, a Pettingnek és az Art Deconak is –, de emellett dolgozott lemezborítókon az egyetlen magyar állami lemezkiadónak, a Hungarotonnak is. Ahogy a művészettörténész Katona Anikó megállapította, Soós poszterei gyakorta ironikus kifacsarásai az államszocializmus hivatalos művészetére jellemző monumentális, totalitárius képi világnak. Emellett sokat merített az orosz konstruktivizmus és az 1920-as évek propaganda elemeiből is. Képein gyakran szerepelnek szocreál elemek, a hősi munkásalakok, valamint a sajátos, erős, fekete és vörös színárnyalatok. Néhány poszterén azonban a fogyasztói társadalommal szemben is hasonlóan szarkasztikus hangnemet üt meg.
Napjainkban Soós vidéken él, 2005 óta a Szolnoki Művésztelep tagjaként tevékenykedik. Miközben zenészi karrierjét rég abbahagyta, nemrégiben mégis bekerült ennek kapcsán a hírekbe, amikoris kiderült, hogy egykori barátnője, Pleva Eszter a nyolcvanas években „Krisztina” álnéven számos jelentést írt a politikai rendőrség számára több underground együttes és a körülöttük lévők tevékenységéről. Soós, a nyolcvanas évek alternatív zenei közegéhez való hozzájárulás mellett alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak is. Számos munkája megtalálható magyar és külföldi magán-, illetve közgyűjteményekben, valamint a „Bécsi Művészeti Hetek”, a „Berlin Atonal”, a Balázs Béla Stúdió, a Mafilm, és a Magyar Televízió dokumentációiban és archívumaiban.
-
Hely:
- Magyarország
Soós Sándor 1939-ben született budapesti négy-gyermekes munkáscsaládban. Az 1956-os forradalom kitörésekor másodéves vájártanonc volt Oroszlányban. A harcok hírére néhány társával gyalog Budapestre jött, majd csatlakozott egy felkelő csoporthoz, amely a Bányász mozit és a New York Palotát védte. Ő maga ez utóbbi Osváth utcai hátsó kijáratát biztosította golyószórósként nem egész 17 évesen, a november 4-i második szovjet tank-invázió után még egy hétig, s csak az utolsó ellenállókkal adta fel a kilátástalan harcot, társaival fegyveresen Ausztriába szökve.
A traiskircheni menekülttáborból előbb az NSZK-ba, majd Franciaországba jutott, ahol 1959 nyarán jelentkezett a Légióba. Tizenkilenc éven át szolgált Algériában, a Szaharában, Dzsibutiban, Korzikán és Orange-ban, majd őrmesterként leszerelve családot alapított. 1966-tól francia állampolgár, 1985-ben tért először haza Magyarországra. Civilként a Marseille-ben a kikötői felügyeleten vállalt munkát és társadalmi megbízatásként sok éven át a Septémes les Vallons-i lakótelep elnöke volt, ahol ma is él. Három felnőtt gyermeke és két unokája van – velük vagy nélkülük gyakran látogat ma is (2018-ban) haza elzászi francia feleségével, Marie-Thérese-zel.
Az 1956-os forradalmi élmény, és kivált a kamaszként megélt élethalálharc veterán társai közül talán benne hagyott a legmélyebb, legerősebb nyomot, mint azt 20 oldalon át leírt ’hadi krónikája’ részletei is tanúsítják.
-
Hely:
- Bouches-du-Rhone, Septèmes-les-Vallons, France