Helle Mária, nyomdász, tipográfus, fotográfus, a magyar nyelv tanára, született 1941-ben Budapesten. Tanulmányait a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar szakán végezte, majd Lipcsében a Hochschule für Graphik und Buchkunst főiskolán tipográfiát tanult. Több magyar kiadóban könyvtervezőként dolgozott, a Mozgó Világ belső tipográfiáját tervezte, és 1977-től 1983-ig a folyóirat egyik szerkesztője volt. A Helle Stúdióban magyar nyelvet tanít külföldieknek. Fontosabb publikációi: Czéh Sándor magyaróvári nyomdász-kiadó illusztrációinak Mintakönyve. Balassi Kiadó, Budapest, 1998., Életemnek legemlékezetesebb éve. Alexy Lajos naplója 1848-ban. Balassi Kiadó, Budapest, 2014., Vásári céduláktól az agrár szakkönyvekig. A Czéh-nyomda 75 éve. Országos Széchényi Könyvtár–Gondolat Kiadó. 2015., Gyorsan magyarul. Hungarian language book for beginners and restarters. Budapest, 2007., Hungarian Grammar Book. Useful source of reference for everyone. Budapest, 2012.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Heller Ágnes (1929–2019) a magyar filozófia meghatározó, nemzetközileg elismert alakja volt. Kutatási területe az etika, az esztétika, a történet- és kultúrfilozófia, valamint a filozófiai antropológia kérdései voltak. A Lukács Györgyhöz kötődő Budapesti Iskola egyik jelentős személyisége volt. Rendszerellenesnek és antimarxistának nevezett nézetei és az 1968-os prágai szovjet bevonulás elítélésében vállalt szerepe miatt egyetemi és kutatóintézeti állásától megfosztották, a hatóságok folyamatosan zaklatták.
Heller Ágnes életének alakulásában nagy szerepet tulajdonított a véletlennek. Életrajzi kötetében azt írja véletlen volt, hogy kislány korában apja lefekvéskor sokszor olvasta fel neki Arany János walesi bárdokról szóló balladáját. Nagy hatással volt rá ez a mű, ide vezette vissza azt a jellemvonását, amely a minden elnyomó hatalomnak való ellenszegülésében öltött testet. Véletlennek tartotta, hogy a numerus clausus miatt zsidó iskolába került, ahol sok fontos kapcsolatra tett szert. Véletlen volt szerinte az is, hogy túlélte a holokausztot: „Tizenhat éves korom óta dolgozom azon, hogy hogy ezt a véletlent beépítsem a gondolkodásomba, és a jellemem részévé tegyem.”
Zsidó származású polgári családban született. Később mosolyogva idézte fel, hogy születésekor édesapja állítólag azt mondta, azt szeretné, ha filozófus vagy zeneszerző lenne belőle. A holokauszt, mint sok zsidó családot az övét is súlyos veszteségekkel sújtotta, számos családtagját, többek között édesapját is elveszítette. Származásáról ezt mondta el Kőbányai János: A bicikliző majom című interjúregényében: „A tény, hogy zsidó vagyok, olyan természetes volt számomra, mint a nevem. Tudtam, hogy Heller Áginak hívnak, tudtam, hogy zsidó vagyok, tudtam, hogy magyar vagyok, tudtam, hogy budapesti vagyok, és azt is tudtam, hogy lány vagyok. Ezek olyan természetes fogalmak, melyekkel magam és a világomat leírtam, hogy soha kérdésessé nem tettem őket. Legalábbis gyerekkoromban nem.”
A zsidóüldözés fenyegetettségét már a háború előtt érezték, ügyvéd apja ugyanis német, osztrák és lengyel menekülteknek segített, később az internálótáborokból és az 1941-es kamenyec-podolszki deportálásból is mentett ki embereket, ezekhez az akciókhoz iratokat hamisított, névházasságokat szervezett.
1939-ben került a Zsidó Gimnáziumba. Odahaza sokat beszéltek a zsidótörvényekről, az iskolában soha, a gimnázium olyan volt számára, mint egy menedékhely. Noha a gettósítás és deportálás történeteit menekült osztálytársaitól ő maga is meghallgathatta, mindez „ott dolgozott a tudatukban”: „Nem tudtuk, milyen formák között, de az, hogy előbb-utóbb elvisznek és megölnek, axiomatikus igazságnak számított. Nem éljük túl. Éppen azért, mivel többségünkben megvolt az az érzés, hogy aligha fogjuk túlélni a háborút, nagy valószínűséggel fiatalon fogunk meghalni, kialakult bennünk egy hangulat, hogy nem törődünk vele. Olyan életet élünk, amelyben arra koncentrálunk, ami a legjobban érdekel minket. A tanulásra. A beszélgetésekre, könyvekre.”
A Heller család 1944 nyarán csillagos házba költözött, közben a hétköznapok egyre nehezebbekké váltak: „A kör szűkült, egyre szűkült körülöttünk.” Édesapja ekkor már nem volt velük, őt 1944 tavaszán elfogták az utcán, a Gestapo letartóztatta, majd Csepelre került hadiüzembe. Innen 1944. június 20-án Auschwitzba deportálták, ahonnan nem tért haza.
A Szálasi-hatalomátvétel után sikerült védlevelet szerezniük, így a pesti gettó helyett a nemzetközi védett gettóba kerültek, ahová sok más zsidó ember is igyekezett. A mai Újlipótváros területén álló védett házak egy idő után legfeljebb nevükben hordozták a védettséget és kedvelt célpontjai lettek a semleges országok védőokmányait egyre inkább semmibe vevő nyilasok razziáinak. Az akciók egy része Duna-parti kivégzésekbe torkollott. Az egyik razzia során az ő házuk lakóit is kiterelték a folyóhoz, de aztán valamiért visszaengedték őket. Később a pesti gettóba kerültek. A gettóról így emlékezett vissza: „nagyon rosszul éreztem magam, üres lakást kaptunk, ahol szinte meleg ágyneműt találtunk. És egy gyerek naplóját.”
Később így összegezte gondolatait a vészkorszakról: „A holocaustot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a racionális történelmi események közé. Az irracionalitás racionális környezetét ki lehet tapogatni, de teljes egészében semmiféle oksági láncon belül fel nem fogható, s ezért nem értelmezhető.”
A háború után visszakapták Falk Miksa utcai lakásukat, de komoly megélhetési gondokkal küszködtek. Mivel édesanyja enni sem tudott adni neki, ezért beadta a szegedi zsidó árvaházba. Itt ismerkedett meg a cionista mozgalom eszméjével és képviselőivel. Aktív szerepet töltött be a mozgalomban, táborokban, tüntetéseken vett részt.
A cionizmussal két év után szakított és akkori férjével, Hermann Istvánnal együtt 1947-ben belépett a kommunista pártba. Döntésében az értelmiségi pálya iránti elkötelezettsége is szerepet játszott: „Ha Palesztinát választom, sohasem leszek értelmiségi, sohasem valósulnak meg az álmaim, sohasem érzem a könyvek szagát. A konfliktus egyre inkább szorongatott. íme, a kommunizmus, álmaim katalizátora. Közösséget akarok, szegénységet, egyszerűséget, nem pénzt, nem gazdagságot, és tanulni akarok, egyetemre akarok járni! Ezt a kettőt egyszerre nem nyújtja a kibuc. A kommunizmusban, azt hittem, e két vágy találkozik egymással.”
Az ELTE magyar–filozófia szakán végzett 1951-ben. A Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek a történetfilozófiai kurzusára járt, ahogy a HVG-nek 1999-ben adott portréinterjújában felidézte, bár kezdetben nem sok mindent értett meg abból, amit ott hallott, mégis azt érezte, hogy ez minden másnál fontosabb. Az ELTE Filozófia Tanszéken Lukács mellett aspiránsként majd tanérsegédként dolgozott.
Ez a találkozás egész életére nézve meghatározó volt és kihatott egész világképére, a kommunizmushoz való viszonyára is: „A kommunista pártba ’47-ben léptem be, de nem maradtam volna ott, ha nem találkozom Lukács Györggyel. A kommunizmus, amit a párt képviselt, nem vonzott. De Lukács megmagyarázta, hogy amit érzékelek, valami jónak a rossz megvalósítása. Az igazit ő képviseli. Ezért a kommunizmus számomra, később a marxizmus is, Lukács személyiségével lett azonos. Elhittem, hogy a kommunisták a demokráciát akarják, tehát a demokratikus pártok közül ahhoz a párthoz csatlakoztam, amelyik a szegényeket és a munkásokat védi.”
Később a pártból kizárták, 1953-ban újra belépett, ez a második tagsága 1958-ig tartott. Az 1953-as Nagy Imre-féle fordulat, főként a törvénytelenségek és a koncepciós perek nyilvánosságra hozatala nagy hatással volt rá.
1956 után nem zaklatták, csak kollégáinál érdeklődtek sűrűn utána: „Engem nem kerestek meg abban az időben. Az ÁVO Almásit hívta be állandóan. „Minden héten behívnak az államvédelmisek, és folyton rólad kérdeznek” – panaszkodott Miklós. „Ha az elvtársak annyira kíváncsiak Heller Ágnes véleményére, miért nem őt hívják be?” Azt válaszolta az ávós – ez volt a legnagyobb dicséret, amit életemben kaptam –: „mert túlságosan okos, és túljárna az eszünkön”. Az én ávós kalandjaim a hatvanas évektől kezdődtek. ’56 után nem zaklatták sem Hermannt, sem engem. Lehetséges, hogy arra gondoltak: minket még meg lehet nyerni.”
Egyetemi előadásának jegyzetét az egyik barátja eljuttatta a párthoz, amiből fegyelmi és kizárás lett: „Begyűjtenek-kiengednek, begyűjtenek-kiengednek, ezt még nem vettük olyan komolyan. '57 őszén azonban, amikor a halál-büntetések híre elterjedt, fokozódott a rettegés. Az egyetemen az Etikámat adtam elő. Tíz év múlva jelentették meg Szándéktól a következményig címmel, de úgy, hogy az utolsó szálig minden politikai vonatkozást ki kellett belőle húzni, mert különben még akkor sem lehetett volna kiadni. Csak az elmélet maradt benne.” Az egyetem után középiskolában kapott tanári állást.
1950-es évek végén kisebb közösség alakult ki körülöttük, amit „ködkolostornak” neveztek, összejövetelik, a közös beszélgetések és kirándulások sokat jelentettek számára ekkoriban: „A beszélgetés összevissza csapongott, de a legfontosabb az volt benne, hogy együtt vagyunk, mások vagyunk, kizárjuk magunk körül a világot: mi vagyunk a ködkolostor. A kommuna gondolata már nagyon erősen munkált bennem. Magammal hordtam a kibuc eszméjétől. A családforma és kommunizmus című cikkemen át ’68-ig és tovább – talán még ma sem adtam föl végleg, ma is vágyom rá.”
Nagy Imre kivégzése sokkolta társaságukat: „Senki sem csinált semmit. Ez a tehetetlenségünkkel való olyan »érzéki« szembesülés volt, amire rossz visszagondolni. Szégyellem magam érte. Tehetetlennek éreztük magunkat, és kezdtünk mellébeszélni. Tudtuk, hogy a sebek gyógyíthatatlanok, ezért „beszéljünk másról”. Lépjünk egy másik világba! A filozófia: egy világ.”
1968-ban több magyarral együtt meghívták előadónak a korculai nyári egyetemre, ahol az újbaloldali eszmék jelentették a legfontosabb vitatémát. Ekkor érte a jelenlévőket a prágai bevonulás híre, ami mindent felborított: „Akkor augusztus 21-én reggel 8-kor megérkeztem a konferencia színhelyére, felbolydult méhkas várt. Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak, sírtak, tanácskoztak. Akkor jött a hír, hogy a Varsói Szerződés katonai erői megszállták Csehszlovákiát. Ideiglenesen persze. A magyaroknak nem kellett magyarázni, hogy mit jelent az „ideiglenes” szócska. Ennek a reménynek is befellegzett.” Tiltakozó nyilatkozatot fogalmaztak meg és írtak alá. Heller és a vele lévő magyarok fontosnak találtak külön kiemelni a magyar részvétel elítélését is. Az AFP (francia sajtóiroda) hozta nyilvánosságra a nyilatkozat szövegét.
Ezután a hatóságok folyamatos zaklatásának volt kitéve évekig: „Attól kezdve küldték ránk a besúgókat. 73 és 77 között vált a spicliinvázió elviselhetetlenné, korábban még normális átlagot' ért el az egy főre jutó besúgók száma.” Munkahelyéről ismét távozni kényszerült, nézeteit antimarxistának bélyegezték. Ezután pár évig fordításokat vállalt, majd 1977-ben családjával együtt az emigrációt választotta. Tanított a Berlini Egyetemen, a melbourne-i La Trobe Egyetemen, a Torinói Egyetemen, a São Pauló-i Egyetemen, végül New Yorkban kapott katedrát, 1986-ban.
Kőbányai János interjúkötetében így összegzi, milyen hatással voltak életére a 20. század traumatikus eseményei: „’56 előtt minden rettenetes volt, mert nem tudtam kigyógyulni a holocaustból. Először cionista voltam, aztán kommunista. Utáltam a pártot, amelynek a tagja voltam, noha hittem az eszméiben. Felszabadulni ’56-ban szabadultam fel. ’56 után az egész életem története, minden hibájával, őrültségével, zavarával, meggyőződésével együtt, amelyeket ma már nem osztok, minden külső abnormitása ellenére normális kerékvágásban folyt tovább. A titkosrendőrség ellenére, az elbocsátások ellenére, az üldöztetések ellenére, az emigráció ellenére – bár mindez mai szemmel nézve abnormális – maga az élet normális volt. Abban az értelemben normális, hogy végre egy voltam az emberek között, s ezzel eggyé váltam velük – országgal és néppel –, mert a forradalom számomra az érzések, az azonosság forradalmává is dagadt, s benne örökre föloldódtak, eltűntek a komplexusaim.”
1990-től már hazajárt filozófiai előadásokat tartani a szegedi tudományegyetemre és az ELTE-re. 1989 végi hazaköltözése után, 1995-től 1999-ig, nyugdíjazásáig az ELTE Esztétika Tanszékén tanított. 1995-ben megválasztották az MTA rendes tagjának. 2010-ben lett az ELTE Esztétika Tanszékének professzora.
Jó viszonyt ápolt hallgatóival, de egyszer azt nyilatkozta, nagyon vigyázott arra, hogy ne legyenek személyes tanítványai, mint Lukácsnak, és hogy ne alakuljon ki iskola körülötte: „Unom visszahallani saját gondolataimat. És félek a nemzedéki konfliktustól, mert a legnagyobb hűségből jön a legnagyobb gyűlölet. Utálom a strébereket. Nekem nem kell, hogy kövessenek. Miután nem akarok senkire rátelepedni, nem is akarhat senki felszabadulni tőlem. De félek az irigységtől is. Talán attól a legjobban.”
Heller Ágnes közéleti, politikai kérdésekben is gyakran megnyilvánult. 2010-et követően Heller Orbán Viktor kormányának egyik legkövetkezetesebb bírálója lett. 1999-es interjújában, mikor éles véleménynyilvánításáról kérdezték, azt monda: „Egy filozófusnak radikálisnak kell lennie, mert csak a radikális filozófia a jó.”
Emlékének tisztelegve róla elnevezett díjat alapítottak, melyet 40 év alatti magyar filozófusoknak ítélnek oda. Heller Ágnes és férje, Fehér Ferenc hagyatékát az örökösök Budapest fővárosánál helyezték letétbe, az anyagot a Főpolgármesteri Hivatal által létrehozott Budapest Iskola Intézet gondozza. 2019-ben jelent meg életrajzi kötete, eredetileg német nyelven és A véletlen értéke címmel magyar fordításban.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Koenig Helmut kisebbségvédő aktivista, a rendszerváltás után köztisztviselőként a határon túli magyar közösségek humanitárius és NGO támogatásainak koordinátora. 1985-től az Erdélyt Támogató Egylet (ETE), majd 1990-től 1994-ig a Transylvania Caritas Egyesület alapító elnöke volt.
Az 1980-as évek elejétől figyelme, segítőkészsége mindinkább a terrror és nyomor sújtotta Románia 2,2 milliós szorongatott magyar kisebbsége felé fordult. Kezdeményézésére 1985 őszén fiatal civil önkéntesek egy csoportja konspiratív segélyszervezetet hozott létre Budapesten. A kezdetben mintegy 40 tagú aktivista kör, mely pár év alatt több mint 200 fősre duzzadt, nagy mennyiségű könyvet, Bibliát, gyógyszert, élelmiszert, ruhaneműt és tisztálkodó szereket csempészett Erdély falvaiba és városaiba, s emellett felkarolta a hontalanul Magyarországon bujkálni kénytelen romániai menekülteket. A hattagú Koenig család belbudati otthona ez időben nem csak segélycsomag-lerakatként szolgált s a rendszeres egyesületi üléseknek adott otthont, hanem hoszabb-rövidebb időre romániai menekülteknek is. A nyugati és magyar emigráns szervezetek segélyadományait továbbítva a rendszerváltásra az egyesület az Erdélyben legaktívabb konspirált magyarországi szervezetté nőtte ki magát, mely a humanitárius segélyezés mellett a kulturális értékmentésben is aktívan részt vett. (Lásd az S.O.S Transsylvania és a Pro Domo Dei akciók ismertetőit.)
1990 tavaszától az Egyesület Transylvania Caritas néven bejegyezve immár legálisan folytatta segélymunkáját, mind jobban kiterjesztve azt más határon túli – szlovákiai, ukrajnai, szerbiai – magyar közösségekre is. Koenig Helmut 1993-tól 2010-es nyugdíjazásáig a Határon Túli Magyarok Hivatalának és kormányzati utódszervezeteinek munkatársa lett, főként a humanitárius segélyek, a civil és egyházi szervezetek támogatásának feladatkörével megbízva. Az ETE és Transcar archív iratainak egy részét (mintegy 1,5 ifm) máig is otthonában őrzi. 2000-ben megvédett diplomamunkáját – lásd mellékelt szemelvényeit – a Wesley János Hittudományi Főiskola Szociális munkásképző szakán szintén az erdélyi segélymissziók történetéről írta.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Varga Károly Hosszúhetényben született 1932. október 7-én. Édesanyja szülésznő volt, édesapja bányában dolgozott. Varga Károly Hosszúhetényben, majd Pécsváradon végezte elemi iskolai tanulmányait, tízéves korától a jezsuiták pécsi Pius Főgimnáziumba tanult. Miután 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, így a Pius Főgimnáziumot is, ezt követően gyorsan – 1949-ben – kicsapták az iskolából, mert nem tapsolt Rákosi Mátyásnak és nem volt hajlandó aláírni a Mindszenty József bíboros letartóztatását követelő ívet. 1951-ben a jóindulatú igazgatónak köszönhetően mégis leérettségizhetett a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban.
A pécsi Pedagógiai Főiskolán 1956-ban magyar-, később némettanári oklevelet szerzett. Ebben az időben már súlyos betegséggel küzdött, tébécés volt, jobb oldali tüdejét emiatt 1959-ben el is távolították. Gyógykezelésen vett részt Budapesten a Korányi Szanatóriumban, ahol megismerkedett a szécsényi születésű Varga Borbálával. 1960 júliusában házasodtak össze. Közös életüket Komlón kezdték a kommunista bányászvárosban. Két fiúk született: Péter Pius 1961-ben, Károly József 1962-ben. A fiúk Pannonhalmán érettségiztek.
A család élete Komlón nehezen indult. Varga Károly – mint magyar-német szakos tanár – a helyi Gesztenyési Általános Iskolában tanított. Varga Borbála kezdetben a Városi Kórház Sebészeti Osztályán kapott állást, első gyermekük megszületése után körzeti ápolónőként dolgozott nyugdíjazásáig.
1967. június 7-én dr. Adrián Zsigmond rendőr százados, Major István rendőr őrnagy házkutatást tartottak Varga Károly otthonában. Mint veszélyes irodalmat, a rendőrök megtalálták, lefoglalták, magukkal vittek többek közt három kéziratos könyvfordítást, amiket füzetbe írt Varga Károly: Fernand Lelotte belga jezsuita imakönyvét, „Férfiak beszélgetnek Istennel”, „Világnézeti eligazodás” című munkát és Inge Scholl A fehér rózsa című könyv fordítását, amely a hitleri rendszerrel szembeszálló fiatalok összeesküvéséről szól. Emellett 34 kézzel és 2 írógéppel írt levelet, és öt darab német nyelvű könyvet is lefoglaltak és elkoboztak. A Baranya megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Osztálya 1967. június 7-én Varga Károlyt gyanúsítottként hallgatta ki, aki Bolváry László ügyében szerepelt. Bolváryt azzal vádolták, hogy 1964 óta Nyugat-Németországból szerzett német nyelvű könyvet fordított magyar nyelvre, azokat engedély nélkül írógéppel sokszorosította és terjesztette.
Még egy ideig taníthatott, de 1968-ban főnökei betegségére hivatkozva felszólították, hogy vonuljon rokkantnyugdíjba, nem taníthatott tovább. Német magán nyelvórák adásával egészítette ki a nagyon kevés nyugdíját. Írásai 1968-tól jelentek meg, kezdetben az Új Emberben és a Vigiliában. Főszerkesztői javaslatra megkülönböztetésként felvette szülőfaluja nevét, és ezt követően Hetényi Varga Károly néven publikált.
A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Sajtószabadság díjjal tüntette ki 2001. március 15-én. Több kutatási terve, komoly álmai voltak még, de előrehaladott betegsége legyőzte őt és 2002. január 2-án elhunyt Pécsett. 2007. június 7-én a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia posztumusz Pro Ecclesia Hungariae díjat adományozott neki. 2012. szeptemberében posztumusz Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.
Egykori pécsváradi lakóházának falán 2005-ben emléktáblát helyeztek el. 2012-ben hosszúhetényi szülőházára is felkerült emléktáblát helyeztek el. Halála ötödik évfordulóján az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány és a Pécsi Egyháztörténeti Intézet tudományos emlékülést szervezett.
-
Hely:
- Pécs, Hungary
Hetényi Zsuzsa a budapesti ELTE Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének oktatója 1983 óta. Az orosz irodalom ismert fordítója. Hetényi Zsuzsa az MSZMP reformközgazdász tagjának, Hetényi Istvánnak a lánya, aki kulcsszerepet játszott az 1960-as évek második felében bevezetett új gazdasági mechanizmusban, és aki 1980-ban pénzügyminiszter lett, mígnem 1986 végén Kádár menesztette a minisztérium éléről. Ugyanebben az évben jelent meg Hetényi Zsuzsa fordításában Bulgakov Kutyaszív című műve szamizdatban, melyet még 1980-ban ültetett át magyarra.
Hetényi angolszász műveltségű, magasan kvalifikált értelmiségi családból származik. Nagyapja, Hetényi Géza már az 1930-as években kiváló fizikus volt, akit később a Magyar Tudományos Akadémia tagjának is megválasztottak, s akinek a karrierje 1948-ban sem tört meg, köszönhetően a szovjet kollégáival ápolt jó kapcsolatainak. Fia, Hetényi István idővel vezető közgazdásszá vált, aki a pénzügyminiszterség előtt az Országos Tervhivatalban dolgozott. A Hetényi-család sikerei azonban nem jártak együtt a kommunista hatalmi kurzus vak követésével: Hetényi Zsuzsa édesanyja ugyan nagyon fiatalon csatlakozott a mozgalomhoz a második világháború előtt, az 1949-es Rajk-per alatt kiábrándult a politikából, hangot adott kritikáinak is, 1956-ban pedig elhagyta a pártot, aminek következtében csakhamar elbocsátották állásából. Kezdetben Hetényi Zsuzsa lelkesen csatlakozott a kommunista ifjúsági szervezethez, melynek iskolai szerveztét ideológiamentesnek látta, de középfokú tanulmányai befejeztével, az 1970-as évek elején megtagadta a pártba való jelentkezését. Ahogyan egy megjelent interjújában rámutatott, döntő fordulatot jelentett számára, amikor 1971-ben elolvasta Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyeniszovics egy napja című, 1962-ben magyarul is kiadott művét, illetve szamizdatban a szerző GULAG-könyvét is. Az abban olvasottak a magyar politikára is illettek. Főleg azért, ahogyan Hetényi maga is leírta az író halála utáni retrospektív esszéjében, mert a táborokban használt különleges szókészletet a fordító egy olyan egykori internált fogoly segítségével ültette át magyarra, aki egykor a „magyar GULAG,” vagyis a recski kényszermunka-tábor foglya volt.
Hetényi a középiskolában bekapcsolódott a ma alternatívnak nevezett színjátszásba: rendszeres látogatója volt az Orfeo Csoport előadásainak, Halász Péter lakásszínházának és elmerült a budapesti éjszakai életben. Úgy vélte, hogy Konrád György volt akkoriban az egyik legjelentősebb magyar író, ezért egyetemi felvételije részeként esszét írt Konrád A látogató című 1969-es művéről. Tette ezt annak ellenére, hogy Konrád regényét élesen kritizálta a hivatalos kommunista sajtó. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen Hetényire nagy hatást tettek Németh G. Béla szemináriumai, melyek éles ellentétben álltak más tanárok kurzusaival. A katolikus és konzervatív Németh széles európai látókörrel rendelkezett és a magyar irodalmi hagyományra helyezte a hangsúlyt, mindez eltért a Párt hivatalos kultúrpolitikája által támogatott kánontól.
Mint Hetényi az interjúban visszaemlékezett, több ellenzéki szellemiségű körrel is kapcsolatban állt, de egyik sem engedte mélyen integrálódni. Komoly gyanakvást tapasztalt vele szemben. Egyrészt az irodalomtudós Horváth Iván csoportja bizalmatlan volt vele szemben apja politikai helyzete miatt, amit abszurdnak tartott, hiszen Horváth Márton apja, Márton a magyar sztálinizmus idején a párt magas rangú tisztségviselője volt. Másrészt a Tábor Ádám és Tatár György újonnan felfedezett zsidó identitása alapján kialakult kör is a csoport perifériájára utalta. Hetényi Isaac Babel kutatójaként mélyen érdeklődött a judaizmus iránt, sőt elkezdett héberül tanulni, de kulturálisan vegyes háttérrel rendelkezett, áttért nagyapák és keresztény nagyanyák révén: ez akadályt támasztott mélyebb bekapcsolódása elé. Végső soron azonban, mint felidézte, amúgy sem volt ideje disszidens tevékenységet folytatni, mert anya lett.
Hetényi rendszeresen olvasott szamizdat kiadványokat, többek közt a Bibó Emlékkönyvet (1980) is, de elsősorban orosz szamizdatot és tamizdatot forgatott. Nyugatra csak 1982-ben jutott ki, s itt másokhoz hasonlóan Hetényi is olyan kiadványokhoz jutott hozzá, amelyek Magyarországon elérhetetlenek voltak. Egy alkalommal forrása a londoni St Paul's könyvesbolt volt, ahol kelet-európai személyazonossági igazolvány felmutatásával lehetett könyvekhez jutni. Hetényi maga is részt vett illegális anyagok terjesztésében. Összebarátkozott Heinrich Pfandl osztrák szlavistával Grazból, aki rendszeresen készpénzzel támogatta a rászorulókat, és Bibliákat, könyveket és Vlagyimir Viszockij hangfelvételeit csempészte Magyarországra. Itt Hetényi volt az anyagok egyik terjesztője.
Spiró György író 1980-ban felkérte, hogy fordítsa le Bulgakov Kutyaszív című művét a Kaposvári Színház számára. Spirót akkori felesége, Klauber Mária révén ismerte, és gyakran összejártak. Néha Kertész Imre is megjelent ezeken a találkozókon. Ez volt az a baráti kör, ahol korán felismerték a Sorstalanság (1975) nagyszerűségét, miközben a regény viszonylag szerény fogadtatásban részesült a sajtóban. Hetényi személyes kánonja tehát nagyban eltért a hivatalos kánontól, és ez igaz az orosz szerzőkre is. Bulgakov és Babel mellett Nabokovot is szívesen olvasta. 1982/83-ban azonban rövid időre a Szovjet Irodalom című folyóirathoz szerződött. Ez volt az az időszak, amikor Borisz Paszternak kiváló művei mellett a legrosszabb fajta szovjet propagandaművészet jelent meg a folyóiratban. Bár a lépés azt mutatja, hogy az underground irodalom és a leghivatalosabb irodalmi élet terepe nem volt hermetikusan elválasztva egymástól, Hetényi nem bírta a hírhedt kultúrkritikus és szerkesztő, Fehér E. Pál által meghatározott légkört, és 1983-ban felbontotta szerződését. 1989-ben Hetényi a budapesti Katona József Színház szakértőjeként és fordítójaként dolgozott, amikor Gothár Péter rendező végül színre vitte a Kutyaszívet.
-
Hely:
- Budapest, Hungary