Heller Ágnes (1929–2019) a magyar filozófia meghatározó, nemzetközileg elismert alakja volt. Kutatási területe az etika, az esztétika, a történet- és kultúrfilozófia, valamint a filozófiai antropológia kérdései voltak. A Lukács Györgyhöz kötődő Budapesti Iskola egyik jelentős személyisége volt. Rendszerellenesnek és antimarxistának nevezett nézetei és az 1968-os prágai szovjet bevonulás elítélésében vállalt szerepe miatt egyetemi és kutatóintézeti állásától megfosztották, a hatóságok folyamatosan zaklatták.

Heller Ágnes életének alakulásában nagy szerepet tulajdonított a véletlennek. Életrajzi kötetében azt írja véletlen volt, hogy kislány korában apja lefekvéskor sokszor olvasta fel neki Arany János walesi bárdokról szóló balladáját. Nagy hatással volt rá ez a mű, ide vezette vissza azt a jellemvonását, amely a minden elnyomó hatalomnak való ellenszegülésében öltött testet. Véletlennek tartotta, hogy a numerus clausus miatt zsidó iskolába került, ahol sok fontos kapcsolatra tett szert. Véletlen volt szerinte az is, hogy túlélte a holokausztot: „Tizenhat éves korom óta dolgozom azon, hogy hogy ezt a véletlent beépítsem a gondolkodásomba, és a jellemem részévé tegyem.”

Zsidó származású polgári családban született. Később mosolyogva idézte fel, hogy születésekor édesapja állítólag azt mondta, azt szeretné, ha filozófus vagy zeneszerző lenne belőle. A holokauszt, mint sok zsidó családot az övét is súlyos veszteségekkel sújtotta, számos családtagját, többek között édesapját is elveszítette. Származásáról ezt mondta el Kőbányai János: A bicikliző majom című interjúregényében: „A tény, hogy zsidó vagyok, olyan természetes volt számomra, mint a nevem. Tudtam, hogy Heller Áginak hívnak, tudtam, hogy zsidó vagyok, tudtam, hogy magyar vagyok, tudtam, hogy budapesti vagyok, és azt is tudtam, hogy lány vagyok. Ezek olyan természetes fogalmak, melyekkel magam és a világomat leírtam, hogy soha kérdésessé nem tettem őket. Legalábbis gyerekkoromban nem.”

A zsidóüldözés fenyegetettségét már a háború előtt érezték, ügyvéd apja ugyanis német, osztrák és lengyel menekülteknek segített, később az internálótáborokból és az 1941-es kamenyec-podolszki deportálásból is mentett ki embereket, ezekhez az akciókhoz iratokat hamisított, névházasságokat szervezett.

1939-ben került a Zsidó Gimnáziumba. Odahaza sokat beszéltek a zsidótörvényekről, az iskolában soha, a gimnázium olyan volt számára, mint egy menedékhely. Noha a gettósítás és deportálás történeteit menekült osztálytársaitól ő maga is meghallgathatta, mindez „ott dolgozott a tudatukban”: „Nem tudtuk, milyen formák között, de az, hogy előbb-utóbb elvisznek és megölnek, axiomatikus igazságnak számított. Nem éljük túl. Éppen azért, mivel többségünkben megvolt az az érzés, hogy aligha fogjuk túlélni a háborút, nagy valószínűséggel fiatalon fogunk meghalni, kialakult bennünk egy hangulat, hogy nem törődünk vele. Olyan életet élünk, amelyben arra koncentrálunk, ami a legjobban érdekel minket. A tanulásra. A beszélgetésekre, könyvekre.”

A Heller család 1944 nyarán csillagos házba költözött, közben a hétköznapok egyre nehezebbekké váltak: „A kör szűkült, egyre szűkült körülöttünk.” Édesapja ekkor már nem volt velük, őt 1944 tavaszán elfogták az utcán, a Gestapo letartóztatta, majd Csepelre került hadiüzembe. Innen 1944. június 20-án Auschwitzba deportálták, ahonnan nem tért haza.

A Szálasi-hatalomátvétel után sikerült védlevelet szerezniük, így a pesti gettó helyett a nemzetközi védett gettóba kerültek, ahová sok más zsidó ember is igyekezett. A mai Újlipótváros területén álló védett házak egy idő után legfeljebb nevükben hordozták a védettséget és kedvelt célpontjai lettek a semleges országok védőokmányait egyre inkább semmibe vevő nyilasok razziáinak. Az akciók egy része Duna-parti kivégzésekbe torkollott. Az egyik razzia során az ő házuk lakóit is kiterelték a folyóhoz, de aztán valamiért visszaengedték őket. Később a pesti gettóba kerültek. A gettóról így emlékezett vissza: „nagyon rosszul éreztem magam, üres lakást kaptunk, ahol szinte meleg ágyneműt találtunk. És egy gyerek naplóját.”

Később így összegezte gondolatait a vészkorszakról: „A holocaustot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a racionális történelmi események közé. Az irracionalitás racionális környezetét ki lehet tapogatni, de teljes egészében semmiféle oksági láncon belül fel nem fogható, s ezért nem értelmezhető.”

A háború után visszakapták Falk Miksa utcai lakásukat, de komoly megélhetési gondokkal küszködtek. Mivel édesanyja enni sem tudott adni neki, ezért beadta a szegedi zsidó árvaházba. Itt ismerkedett meg a cionista mozgalom eszméjével és képviselőivel. Aktív szerepet töltött be a mozgalomban, táborokban, tüntetéseken vett részt.

A cionizmussal két év után szakított és akkori férjével, Hermann Istvánnal együtt 1947-ben belépett a kommunista pártba. Döntésében az értelmiségi pálya iránti elkötelezettsége is szerepet játszott: „Ha Palesztinát választom, sohasem leszek értelmiségi, sohasem valósulnak meg az álmaim, sohasem érzem a könyvek szagát. A konfliktus egyre inkább szorongatott. íme, a kommunizmus, álmaim katalizátora. Közösséget akarok, szegénységet, egyszerűséget, nem pénzt, nem gazdagságot, és tanulni akarok, egyetemre akarok járni! Ezt a kettőt egyszerre nem nyújtja a kibuc. A kommunizmusban, azt hittem, e két vágy találkozik egymással.”

Az ELTE magyar–filozófia szakán végzett 1951-ben. A Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek a történetfilozófiai kurzusára járt, ahogy a HVG-nek 1999-ben adott portréinterjújában felidézte, bár kezdetben nem sok mindent értett meg abból, amit ott hallott, mégis azt érezte, hogy ez minden másnál fontosabb. Az ELTE Filozófia Tanszéken Lukács mellett aspiránsként majd tanérsegédként dolgozott.

Ez a találkozás egész életére nézve meghatározó volt és kihatott egész világképére, a kommunizmushoz való viszonyára is: „A kommunista pártba ’47-ben léptem be, de nem maradtam volna ott, ha nem találkozom Lukács Györggyel. A kommunizmus, amit a párt képviselt, nem vonzott. De Lukács megmagyarázta, hogy amit érzékelek, valami jónak a rossz megvalósítása. Az igazit ő képviseli. Ezért a kommunizmus számomra, később a marxizmus is, Lukács személyiségével lett azonos. Elhittem, hogy a kommunisták a demokráciát akarják, tehát a demokratikus pártok közül ahhoz a párthoz csatlakoztam, amelyik a szegényeket és a munkásokat védi.”

Később a pártból kizárták, 1953-ban újra belépett, ez a második tagsága 1958-ig tartott. Az 1953-as Nagy Imre-féle fordulat, főként a törvénytelenségek és a koncepciós perek nyilvánosságra hozatala nagy hatással volt rá.
1956 után nem zaklatták, csak kollégáinál érdeklődtek sűrűn utána: „Engem nem kerestek meg abban az időben. Az ÁVO Almásit hívta be állandóan. „Minden héten behívnak az államvédelmisek, és folyton rólad kérdeznek” – panaszkodott Miklós. „Ha az elvtársak annyira kíváncsiak Heller Ágnes véleményére, miért nem őt hívják be?” Azt válaszolta az ávós – ez volt a legnagyobb dicséret, amit életemben kaptam –: „mert túlságosan okos, és túljárna az eszünkön”. Az én ávós kalandjaim a hatvanas évektől kezdődtek. ’56 után nem zaklatták sem Hermannt, sem engem. Lehetséges, hogy arra gondoltak: minket még meg lehet nyerni.”

Egyetemi előadásának jegyzetét az egyik barátja eljuttatta a párthoz, amiből fegyelmi és kizárás lett: „Begyűjtenek-kiengednek, begyűjtenek-kiengednek, ezt még nem vettük olyan komolyan. '57 őszén azonban, amikor a halál-büntetések híre elterjedt, fokozódott a rettegés. Az egyetemen az Etikámat adtam elő. Tíz év múlva jelentették meg Szándéktól a következményig címmel, de úgy, hogy az utolsó szálig minden politikai vonatkozást ki kellett belőle húzni, mert különben még akkor sem lehetett volna kiadni. Csak az elmélet maradt benne.” Az egyetem után középiskolában kapott tanári állást.

1950-es évek végén kisebb közösség alakult ki körülöttük, amit „ködkolostornak” neveztek, összejövetelik, a közös beszélgetések és kirándulások sokat jelentettek számára ekkoriban: „A beszélgetés összevissza csapongott, de a legfontosabb az volt benne, hogy együtt vagyunk, mások vagyunk, kizárjuk magunk körül a világot: mi vagyunk a ködkolostor. A kommuna gondolata már nagyon erősen munkált bennem. Magammal hordtam a kibuc eszméjétől. A családforma és kommunizmus című cikkemen át ’68-ig és tovább – talán még ma sem adtam föl végleg, ma is vágyom rá.”

Nagy Imre kivégzése sokkolta társaságukat: „Senki sem csinált semmit. Ez a tehetetlenségünkkel való olyan »érzéki« szembesülés volt, amire rossz visszagondolni. Szégyellem magam érte. Tehetetlennek éreztük magunkat, és kezdtünk mellébeszélni. Tudtuk, hogy a sebek gyógyíthatatlanok, ezért „beszéljünk másról”. Lépjünk egy másik világba! A filozófia: egy világ.”

1968-ban több magyarral együtt meghívták előadónak a korculai nyári egyetemre, ahol az újbaloldali eszmék jelentették a legfontosabb vitatémát. Ekkor érte a jelenlévőket a prágai bevonulás híre, ami mindent felborított: „Akkor augusztus 21-én reggel 8-kor megérkeztem a konferencia színhelyére, felbolydult méhkas várt. Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak, sírtak, tanácskoztak. Akkor jött a hír, hogy a Varsói Szerződés katonai erői megszállták Csehszlovákiát. Ideiglenesen persze. A magyaroknak nem kellett magyarázni, hogy mit jelent az „ideiglenes” szócska. Ennek a reménynek is befellegzett.” Tiltakozó nyilatkozatot fogalmaztak meg és írtak alá. Heller és a vele lévő magyarok fontosnak találtak külön kiemelni a magyar részvétel elítélését is. Az AFP (francia sajtóiroda) hozta nyilvánosságra a nyilatkozat szövegét.

Ezután a hatóságok folyamatos zaklatásának volt kitéve évekig: „Attól kezdve küldték ránk a besúgókat. 73 és 77 között vált a spicliinvázió elviselhetetlenné, korábban még normális átlagot' ért el az egy főre jutó besúgók száma.” Munkahelyéről ismét távozni kényszerült, nézeteit antimarxistának bélyegezték. Ezután pár évig fordításokat vállalt, majd 1977-ben családjával együtt az emigrációt választotta. Tanított a Berlini Egyetemen, a melbourne-i La Trobe Egyetemen, a Torinói Egyetemen, a São Pauló-i Egyetemen, végül New Yorkban kapott katedrát, 1986-ban.

Kőbányai János interjúkötetében így összegzi, milyen hatással voltak életére a 20. század traumatikus eseményei: „’56 előtt minden rettenetes volt, mert nem tudtam kigyógyulni a holocaustból. Először cionista voltam, aztán kommunista. Utáltam a pártot, amelynek a tagja voltam, noha hittem az eszméiben. Felszabadulni ’56-ban szabadultam fel. ’56 után az egész életem története, minden hibájával, őrültségével, zavarával, meggyőződésével együtt, amelyeket ma már nem osztok, minden külső abnormitása ellenére normális kerékvágásban folyt tovább. A titkosrendőrség ellenére, az elbocsátások ellenére, az üldöztetések ellenére, az emigráció ellenére – bár mindez mai szemmel nézve abnormális – maga az élet normális volt. Abban az értelemben normális, hogy végre egy voltam az emberek között, s ezzel eggyé váltam velük – országgal és néppel –, mert a forradalom számomra az érzések, az azonosság forradalmává is dagadt, s benne örökre föloldódtak, eltűntek a komplexusaim.”

1990-től már hazajárt filozófiai előadásokat tartani a szegedi tudományegyetemre és az ELTE-re. 1989 végi hazaköltözése után, 1995-től 1999-ig, nyugdíjazásáig az ELTE Esztétika Tanszékén tanított. 1995-ben megválasztották az MTA rendes tagjának. 2010-ben lett az ELTE Esztétika Tanszékének professzora.

Jó viszonyt ápolt hallgatóival, de egyszer azt nyilatkozta, nagyon vigyázott arra, hogy ne legyenek személyes tanítványai, mint Lukácsnak, és hogy ne alakuljon ki iskola körülötte: „Unom visszahallani saját gondolataimat. És félek a nemzedéki konfliktustól, mert a legnagyobb hűségből jön a legnagyobb gyűlölet. Utálom a strébereket. Nekem nem kell, hogy kövessenek. Miután nem akarok senkire rátelepedni, nem is akarhat senki felszabadulni tőlem. De félek az irigységtől is. Talán attól a legjobban.”

Heller Ágnes közéleti, politikai kérdésekben is gyakran megnyilvánult. 2010-et követően Heller Orbán Viktor kormányának egyik legkövetkezetesebb bírálója lett. 1999-es interjújában, mikor éles véleménynyilvánításáról kérdezték, azt monda: „Egy filozófusnak radikálisnak kell lennie, mert csak a radikális filozófia a jó.”

Emlékének tisztelegve róla elnevezett díjat alapítottak, melyet 40 év alatti magyar filozófusoknak ítélnek oda. Heller Ágnes és férje, Fehér Ferenc hagyatékát az örökösök Budapest fővárosánál helyezték letétbe, az anyagot a Főpolgármesteri Hivatal által létrehozott Budapest Iskola Intézet gondozza. 2019-ben jelent meg életrajzi kötete, eredetileg német nyelven és A véletlen értéke címmel magyar fordításban.