Bodor Ferenc (1941–1994) könyvtáros, kultúrtörténész, publicista, építészeti és iparművészeti szakíró volt, a Kádár-kori magyar értelmiség egyik egyedi alakja. 1959 és 1961 között tanult az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjában, 1961-ben középfokú könyvtárosi diplomát szerzett. 1961–1962-ben fizikai munkás. 1961-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult, 1964-ben félbehagyta tanulmányait. 1964 és 1967 között statisztálásból és műszaki fordításból élt. 1967 és 1972 között a budapesti 114. Postahivatal hírlapkézbesítője. 1973-tól a Magyar Iparművészeti Főiskola könyvtárosa. Számos tanulmányt írt a modern és a kortárs iparművészetről és a magyar környezetkultúráról. Megszervezte a Főiskola nyitott szellemi műhelyének a Tölgyfa Galériát, melynek 1986-tól haláláig a vezetője volt. A Galériában több kiállítást, vitafórumot és művészeti estet rendezett. 1986-tól az Iparművészeti Főiskola Vizuális Nevelési Központjának vezetője. 1988-ban elvégezte a főiskola Formatervezési Szakmenedzserképzőjét, diplomamunkája a hétköznapi kultúra és a tervezés viszonyával foglalkozott. Meg akarta írni a régi budapesti szállodák történetét is, előrehaladott betegsége miatt azonban ezt már nem tudta végrehajtani.
Bodor fontosnak tartotta a népművészeti örökség ápolását, az eltűnőben lévő népi kultúra emlékeinek megörökítését. Részt vett a Fiatal Népművészek Stúdiója által szervezett eseményeken. Az általa szerkesztett Nomád nemzedék (1981) című könyv bemutatja a magyar értelmiségi fiatalok népi kultúra iránti érdeklődését. 1992-től haláláig az Ökotáj című folyóirat egyik szerkesztője volt. Bodor érdeklődési a polgári világra is kiterjedt. Elsősorban a tárgyi kultúra, a mindennapi élet és annak színterei foglalkoztatták. Az alternatív formák megörökítése, az alternatív életmód propagálása közvetett módon szembeállította őt a rendszer hivatalos ideológiájával. Bodor Ferenc gyűjteményeinek java része közintézményekbe került. 1995–1996 során leveleit, levelezőlapjait és fényképeit a Nemzeti Múzeum, XIX. századi fotógyűjteményét a Néprajzi Múzeum, a korabeli formatervezést reprezentáló technikai eszközeit az Országos Műszaki Múzeum, könyvei zömét a Lónyay utcai Református Gimnázium, kávéházi és presszós fotó- és kéziratanyagát a Magyar Kávéház Alapítvány vette át.-
Hely:
- Budapest, Hungary
Dr. Bognár Éva közgazdász, Csalog Zsolt özvegye 2015-ben hunyt el. Az író 1997-es halálát követően a hagyaték Bognár Máriára szállt, majd a 2000-es évek elején, vásárlás útján került – hiányos állapotban – az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába. Hiányoztak a gyűjtemény fontosabb darabjai: szamizdatok, többek között a Beszélő teljes évfolyamai, dedikált könyvek, emellett Bognár Éva Csalog Zsolt személyes írásainak egy részét és egyes kéziratait is megtartotta.
2008-ban magánkiadásban megjelentette az író egyik utolsó, Krisztina című írását, amely irodalmi és családi botrányt okozott. Csalog Zsolt gyerekei és barátai színvonala miatt ellenezték a szöveg kiadását.
Bokor Péter filmrendező Kaposvárott nevelkedett értelmiségi-kereskedő családban, apja gyógyszerész volt. Életét és munkásságát alapvetően meghatározta a II. világháború, zsidó eredetű családja üldöztetése és személyes veszteségei: anyja nem tért haza a deportálásból, bátyja pedig a Don-kanyarban halt meg. A német megszállás után hamis papírokkal bujkált. 1944 végén a nyilasok elkapták és a nyugati határszélre hurcolták egy internálótáborba, ahol sorstársaival együtt nyitott épületekben kaptak szállást. A várható téli fagyhalál vagy deportálás elől megszökött. Menekülés közben egy razzia során a lebukást megelőzendő népi németnek adta ki magát, és SS-egyenruhát öltött. A Waffen SS-ben páncéloskiképzést kapott, Berlin mellett vetették be, de ismét megszökött, majd egy komoly lábsérülést követően angol hadifogságba került. Kilétét tisztázni tudta, az észak-németországi Schwerin angol hadikórházában érte a háború vége.
Az illegális kommunista párttal már a háború alatt kapcsolatba került, és 1946-os hazatérését követően is velük szimpatizált. Pártkapcsolatai és az SS-ben elsajátított magas szintű német nyelvtudása juttatta munkához: külkereskedelmi levelező lett a Mafirt (Magyar Filmgyártó Rt) filmgyárnál. Innen már 1947-ben átkerült a dramaturgiára, s egy életre eljegyezte magát a filmmel. 1958-ig különböző filmvállalatok - mint például a Pannónia Filmstúdió - foglalkoztatták, többek közt külföldi filmek magyar szinkronszövegeit fogalmazta. A Párttal hamar megromlott a viszonya. Egy televíziós interjúban úgy emlékezett, hogy meggyőződése a diktatúra kiépülése nyomán megingott. Eltávolodását siettette, hogy 1948-ban kizárták a pártból, a hivatalos indoklás szerint azért, mert az ellenség egyenruháját magára öltötte. Noha később visszavették, az igazságtalannak érzett kizárás procedúrája nem múlt el nyom nélkül, kiábrándultsága megmaradt.
A televízió és Bokor Péter története szorosan összefonódik. Az 1957-ben indult Magyar Televízió (MTV) működése ugyan a rendszerváltásig erős pártirányítás és -ellenőrzés alatt állt, az 1960-as években azonban, ahogy a kultúra más területein is, a kádári politika enyhített a szorításon: ekkor, 1961-ben került Bokor is alkalmazásba. Még ebben az évben debütált filmrendezőként első önálló, egész estés dokumentumfilmjével, a második magyar hadsereg doni pusztulásáról szóló Halálkanyarral. A korábban hallgatás övezte témát feldolgozó film egy év alatt elérte a kiemelkedően magas, egymilliós nézettséget. Bokor ebben az alkotásban a hazai filmesek között elsőként a Don-kanyarban felvett archív mozgóképeket is felhasznált.
1966-ban a tévének 900 ezer, 1972-ben már két millió előfizetője volt. A pártvezetés hamar felismerte, hogy az ismeretterjesztő műsorok hatékony propagandaeszközök lehetnek: támogatták az efféle produkciókat, melyek a műsoridő csaknem egytizedét tették ki. A munkát az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya felügyelte, az irányelvek helyes alkalmazása a főszerkesztők feladata volt. Bokor a nevével összeforrt doumentumfilm-sorozat műfajában először 1961-ben jelentkezett önálló alkotással. Panoptikum címmel nyolcrészes sorozatot írt és rendezett a két világháború közötti magyar politikai élet kiemelkedő alakjairól, Gömbös Gyuláról, Imrédy Béláról, Bárdossy Lászlóról, Kállay Miklósról, Sztójay Döméről, Szálasi Ferencről, és másokról. Ezek a felvételek azonban nem maradtak fenn.
Leghíresebb sorozata, a Századunk 1965-ben indult a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének akkori igazgatóhelyettese, Ránki György támogatásával. Ez Magyarország 20. századi történetét ismertette és főműsoridőben sugározta a televízió. 1988-ig ötven rész készült el, melynek mintegy fele az 1944. március 19-i német megszállástól a szovjetek bevonulásáig terjedő egy évet mutatta be aprólékos részletességgel. A sorozat forgatása nem volt zökkenőmentes: 1971 és 1976 között, a sztálinista visszarendeződés idején az alkotók és a televízió vezetésének konfliktusa miatt szünetelt. Amint arról a Századunk készítőivel interjúkat készítő Bokodi-Oláh Gergely dolgozatából kiderül, az MTV akkori elnökével, Tömpe Istvánnal sem a munkatársak bérrendezését, sem a forgatókönyvet nem sikerült elfogadtatni. Ezalatt az idő alatt Bokor a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió vezetőjeként (1972-73), illetve a Mafilm rendezőjeként (1972-1986) tevékenykedett. 1974-ben Nagy Richárd került az MTV élére, ekkor indulhatott újra a munka a Századunk műhelyében. A sorozatot többnyire háborítatlanul készíthette Bokor, időnként azonban nem kerülhette ki a cenzúrát: az MTV akkori alelnöke, Vajda György még 1988-ban is átdolgoztatott részeket, mert Horthy Miklós figurájának ábrázolását nem tartotta megfelelőnek. Ránki ekkor külföldön tartózkodva nem tudott beavatkozni a műsor védelmében.
Bokor tevékenységét a politikai feltételrendszer és a technikai felszerelés minőségének közvetlen hatása mellett alapvetően két tényező befolyásolta. Egyrészt, amint az eddigiekből is látható, Bokor dokumentumfilmes munkássága nem választható el a történettudományban az 1960-as években bekövetkező változásoktól. Ránki György, Juhász Gyula és mások új kutatói szemlélettel jelentkeztek: lazítottak a közelmúlt magyar történelmének ideologikus megközelítésén, és a kor viszonyaihoz mérten tárgyilagos képet kívántak felmutatni. Bokor ugyanezt szerette volna a televízióban érvényesíteni. Nagyban támaszkodott munkája során a fennmaradt írott és képi forrásokra, a műsorok készítését gondos kutatás előzte meg. Bokor egy-egy fontos történelmi periódus képi megjelenítéséhez kitűnő érzékkel elegyítette az ún. „beszélő fejek”, vagyis a szemtanúk megszólaltatását, a dokumentum-jellegű képsorokkal, archívfilm-részletekkel és a játékfilmes elemekkel. Újszerű volt, hogy a kor még élő szereplőinek megszólaltatása mellett bizonyos történelmi szituációkat színészekkel játszatott el. Mindezt az akkor legfrissebb történelmi tudást tükröző narráció kötötte össze.
Másrészt, a hatvanas évek közepétől egyre élénkebb művészeti-tudományos viták kezdődtek a történelem filmes elbeszélésének lehetőségeiről. A filmművészetben előtérbe került ez a műfaj, és olyan legendás alkotások születtek, mint a Hideg napok Kovács Andrástól, Kósa Ferenc Tízezer nap című filmje, vagy Jancsó Miklós történelmi parabolái. Ebben a szellemi közegben született a történelmi dokumentumfilm, amely -- mint a műfaj és a történelem viszonyáról szóló disszertációjában Sárkozy Réka fogalmazott -- „a történelem kibeszélésének legszemélyesebb formájaként” jött létre. E törekvések mögött mindvégig ott munkálkodott a feltáratlan múlt nyomasztó terhe (így 1944 és a deportálások, a Rákosi-korszak és 1956 története).
A szóban elbeszélt történelem, az oral history műfaját a televíziózásban Bokor honosította meg. Az interjúkészítés során Bokor Pétert elmondása szerint mindig a megértés, az emberi cselekedetek mögött meghúzódó gondolatok, motivációk megismerése ösztönözte. Országhatárokon belül és kívül is megszólaltatta a koronatanúkat vagy akár az események közelében működő fontos mellékszereplők tucatjait. A szereplőiről szóló történeti információkat nemcsak jól ismerte, hanem egyik-másik alakját a “hivatalos” történetíráshoz képest árnyaltabban is be tudta mutatni. Az interjúkészítés fontosságának felismerése a Bokorhoz kapcsolódó legendárium szerint egy döntő epizódhoz köthető. A Századunk előkészítése folyamán felhívták a figyelmét egy hölgyre, aki 1914-ben kisgyermekként Szarajevóban élt, és szemtanúja volt Gavrilo Prinzip Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletének. Bokorban ekkor született meg a filsmerés, hogy az ilyen értékes szemtanúkat fel kellene keresni és az általuk elmondottakat valamiképpen meg is kellene az utókornak őrizni.
Ugyanakkor Bokor jól tudta azt is, hogy még az 1960-as évek oldottabb légkörében sem veszélytelen vállalkozás interjút készíteni a rendszer ellenségeinek kikiáltott személyekkel. Ehhez olyan pártfogót kellett találnia, aki az apparátusba való beágyazottsága révén védelmet biztosít számára. Visszaemlékezése szerint Kiss György osztályvezető-helyettest kereste meg, aki egyenesen a pártközpontban a fegyveres erők felügyeletét ellátó Adminisztrációs Osztály vezetőjétől kért engedélyt. Az interjúzás zöld utat kapott, ez természetesen csak a felvétel elkészítésére vonatkozott, nem az adásba kerülésre. Emellett a politikai vezetés kikötötte azt is, hogy négy személlyel nem készíthet interjút: Gerő Ernővel, Demény Pállal, Király Bélával, és Rajk Lászlónéval. Bokor Gerővel nem is kísérletezett, Péter Gáborral beszélgetett ugyan, de felvételről szó sem lehetett, Rajk Júliával viszont ismeretségük révén nem volt nehéz feladat életútinterjút készítenie, Király Bélával pedig amerikai kiutazása kapcsán nyílt lehetősége beszélgetni. Az ebből készült felvétel bemutatását még 1989-ben is betiltotta a televízió elnöke.
Kéri Kálmán vezérkari tiszt volt az első, aki a II. világháború eseményeit résztelesen elbeszélte. Mikor Kéri ráállt az interjúra, megjegyezte, Bokor azt úgysem tudja felhasználni majd. Ez irányú sejtelme nem volt alaptalan, egy-egy felvétel megjelenését nem egyszer hosszú küzdelem előzte meg. Bokor munkájában a bizalom fontosságát több visszaemlékező interjújában kiemelte. Sok meggyőzést igényelt, hogy elhiggyék az interjúalanyok, nem fogja meghamisítani az elhangzottakat és ellenük fordítani. Mindig tiszteletben tartotta azokat a nézeteket, amelyet a megkérdezettek magukénak vallottak. Úgy tartotta, a megnyilatkozó legalább annyira szellemi tulajdonosa a létrehozott alkotásnak, akárcsak ő, a rendező.
Sok történelmi személlyel Bokor készített elsőként televíziós beszélgetést. Megszólaltatta többek között Horthy István özvegyét, Lengyel Béla, Kéri Kálmán, Kádár Gyula, Utassy Lóránt katonatiszteket, továbbá Alfred Trenkert, a Gestapo egykori budapesti parancsnokát, Wilhelm Höttlt, az SS magyarországi vezetőjét, Albert Speert, Hitler fegyverkezési miniszterét, vagy Franz Novakot, Eichmann különítményének tagját. A náci Németország prominenseinek felkutatása nem kis utánajárást, kitartást igényelt. Bokor a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjához, a zsidóság deportálásában egyik fő szerepet játszó Edmund Veesenmayerhez is eljutott. Veesenmayer az első, rögzítés nélküli beszélgetés után végül ráállt volna a felvételre is, idő közbeni halála hiúsította meg az unikális videó elkészülését.
1985-ben Hanák Gáborral megalapították az Országos Széchényi Könyvtár videótárát. A Történeti Interjúk Tára több mint 400 olyan interjút őriz melyet Bokor Péter készített. Az elkészült nyersanyag sokszorosa az adásba került képsoroknak, így Bokor a magyar huszadik század történelmi forrásait nagyon fontos gyűjteménnyel egészítette ki.
-
Hely:
- Magyarország
Bokros Péter (1957–2017) amatőr grafikusművész, az Inconnu művészcsoport alapító tagja, az 1970-es évek második felétől számos kísérleti műfajban alkotott és az ellenzéki megmozdulásokban is részt vett, mind a demokratikus ellenzék akcióihoz csatlakozva, mind az Inconnu nevéhez fűződő önálló megmozdulások keretében.
Bokros Péter művészeti érdeklődését és attitűdjét alapjaiban határozta meg szintén művész édesapja világnézete és a kommunista kultúrpolitikához való viszonyulása. Ahogy megfogalmazza, „a rendszer szempontjából renitens magatartás családi örökség” volt nála. Az 1950-es években a Képzőművészeti Főiskolán tanuló apa sokat mesélt fiának arról, hogyan bélyegezték meg az impresszionista, szürrealista festőket, hogyan lett botrány abból, mikor kiderült, ő ilyen témájú könyveket kölcsönzött ki a főiskolai könyvtárból, és hogyan látta maga körül ellehetetleníteni és tönkretenni a tehetséges festőket, akik között olyan is akadt, aki elégette a saját képeit. „Magyarországon tehát szinte teljesen kiirtották vagy legalábbis megpróbálták kiirtani az avantgárdot az előző rendszerben. Apámtól azt tanultam, hogy ezt nem szabad szó nélkül tűrni.” – reflektál minderre egy 1992-ben készített interjúban.
A gyerek- és fiatal felnőttkorát Szolnokon töltő Bokrost a Képzőművészeti Főiskolára negyedik-ötödik próbálkozásra sem vették fel. A felvételi eljárások során keserű tapasztalatot jelentett számára látni, ahogyan a fantasztikus adottságú fiatalokat elutasítják, és ezzel szemben a pártemberek tehetségtelen gyerekei előtt kinyílik minden ajtó. Fejlődése más forrásból táplálkozott, egyrészt szüleitől sokféle művészeti technikát elsajátított, a kerámiától a tűzzománcig, a rézmetszéstől a rajzolásig. Másrészt párizsi útja során a komputergrafika, az op-art volt hatással rá, ezek ekkor itthon még ismeretlen műfajnak számítottak, a francia fővárosban már bevett alkotási formákként voltak jelen a művészeti életben.
Fiatalon a szüleivel lakott, ami anyagilag nagy segítséget jelentett a kiállításaiból önfenntartását biztosítani nem tudó fiatalember számára. Munkahelyei gyakran változtak, igyekezett olyan helyre kerülni – például dekorációs vállalatokhoz –, ahol a kézügyességét kamatoztathatta. Amatőr művészként önálló kiállítása nem lehetett, többüknek kellett összeállniuk, ezt Bokros nagyon igazságtalannak tartotta és igyekezett egyedül is kiállítani munkáit: „Mai eszemmel megmosolyogni való: üzemekbe, gyárakba vittük el a művészetet, és teljesen komolyan vettük, hogy igenis erre szükség van. Étkezdékben, könyvtárakban, kórházak alagsorának és még sok helyen volt kiállításom.”
Bokros Péter alapító tagja volt az 1978-ban megalakult Inconnu amatőr művészcsoportnak. A szolnoki korszakra úgy emlékezett vissza, nem volt politikai színezete annak a művészeti tevékenységnek, amit itt folytattak. Nem a „hatalom” ellen dolgoztak, egyszerűen csak élvezték, hogy fiatalok és új ötleteik vannak, kísérletezni szerettek volna és ehhez ihletet a nyugati irányzatokból merítettek. A helyi hatóságok az Inconnut a tiltott kategóriába sorolták, ami mögött magyarázatként Bokros értelmezése szerint nem az alkotások tartalma vagy üzenete keresendő, ezzel ugyanis a pártemberek nem sokat törődtek. A rendszer működtetői szemében azok a művészek számítottak veszélyesnek, „akik próbáltak mozgolódni, happeningeket, akciókat szerveztek, magyarán érintkeztek a közönséggel. Tulajdonképpen mi is ezen csúsztunk el. Egyszerűen létezésünk nem volt beilleszthető a kultúrkormányzat aktuális politikájába.”
Az 1990-es évek elején vele készített interjúban elmondja, Budapesten és vidéken egyaránt nehéz volt az avantgárd irányzatokhoz kapcsolódni, mert nagyon kevés olyan kiadvány jelent meg, amelyből a nyugati művészeti élet aktuális trendjeiről lehetett volna informálódni. Az ő esetében az avantgardista irányzatokhoz fűződő érdeklődés és vonzalma a párizsi utazásából eredeztethető. Az itt szerzett rengeteg benyomás mellett a helyi közeg is hatással volt rá. Szolnokról azt mondta, „a legkommunistább város volt a Kádár-rendszerben”. A helyi művésztelep alkotói az ötvenes években végeztek és ebben a szellemiségben irányították a művészeti életet. Támadták őket és azt az irányt, amit ezzel szemben képviseltek, ennek pedig az lett a következménye, hogy előbb-utóbb minden kulturális intézményből, sőt – egy pesti akció miatt – a megyéből is kitiltották őket.
A Fiatal Művészek Klubjában tartott bemutatkozó est, ahogy Bokros fogalmazta meg az egyik „legkeményebb” body artos produkciójuk volt: „egy állatokkal és emberi testtel történő misztériumjátékszerű happening volt; a saját testünket pengével vágtuk meg – most utólag visszagondolva ez borzasztó lehetett, de mi akkor hittünk ebben.” Úgy vélték, a hagyományos művészeti műfajok zsákutcának bizonyultak, azt tartották igazi művészetnek, amikor a gondolatok közvetlenül cserélődnek ki a művész és a közönség között, és ehhez az interakcióhoz a saját testüket is felhasználták, mint eszközt.
A kitiltó határozatot nem ők kapták meg, hanem azon intézmények, művelődési házak, galériák vezetői, ahol kiállíthattak volna, ennek engedélyezés helyett valamilyen indoklással rendre visszautasították őket. A letartóztatást – a többi Inconnu-taggal egyetemben – megúszta, más zaklatásokat azonban nem. Bokros bizonyítani nem tudta, de egyértelműen érzékelte, hogy lehallgatták, ahogyan a titkos házkutatásokat is. Az 1956-os forradalom 30. évfordulójára rendezett kiállításuk előtt már komolyabbra fordult a helyzet: a rendőrségre is behívták és megfenyegették őket, kitiltják a fővárosból valamennyiüket, ha megrendezik a tárlatot. Bokros szerint tulajdonképpen a folyamatosan őket támadó „hatalom” jelölte ki a helyüket, így beszélt erről egy 1990-es interjúban: „Mi nem akartunk ellenzékiek lenni, de óhatatlanul ebbe a helyzetbe kerültünk. Rájöttünk, először a struktúrát kell megváltoztatni, csak azután, kötöttségektől mentesen alkothatunk kedvünk szerint.”
1978-tól már Budapesten dolgozott, de még Szolnokon élt, 1980-ban innen hívták be katonának és a kalocsai büntető ezredhez kellett bevonulnia, ahol 14 hónapot töltött le. Leszerelése után, 1981-ben végleg a fővárosba költözött és a pesti kirakatrendező- és dekoratőriskolában kezdett tanulni. Molnár Tamás egy másik Inconnu-tag két évvel később követte őt, egy albérletben laktak, majd jöttek hamarosan a többiek is. Úgy érezték, a nagyváros Szolnok belterjességéhez képest valamilyen szempontból biztonságot adott nekik.
Az Inconnu csatlakozott a demokratikus ellenzékhez, először kisebb részfeladatokat vállaltak, főleg a szamizdatok előállítása, terjesztése kapcsán. 1984-re érett meg bennük, hogy ettől aktívabb és nagyobb szerepük is lehetne. Ahogy Bokros fogalmazott, igyekeztek megtalálni a politikai tevékenységben is a saját arculatukat. Ebben az időben többnyire feketemunkákból tartották el magukat, ő maga kirakatrendezéssel foglalkozott és ruhakészítő műhelyekben dolgozott.
Bokros és az egész Inconnu rendszerkritikáját alapjaiban meghatározta az 1956-os forradalom megítélése. Ennek kapcsán az utcai történések és a forradalmi jelképek voltak rájuk leginkább hatással, Bokros szerint életkoruknál fogva inkább ehhez vonzódtak, mint a nagy politikai programokhoz. A kései Kádár-rendszerről azt gondolta, a puha diktatúra ugyan, de ugyanúgy agonizáció, amin változtatni kell.
A pártállami reakciókról úgy gondolta, azokat mindig a belső hatalmi harcok, az éppen aktuális, de akár gyorsan meg is változó politikai érdekek formálták. Kinek kutatták át a csomagját a határon, tartottak nála házkutatást, helyezték rendőri felügyelet alá, vagy függesztették ezt fel, az a kül- és belpolitikai helyzet függvénye volt. Emellett Bokros úgy gondolta, az ellenzékben arányaiban nagyon sok beépített ember, besúgó volt.
Csizmadia Ervin politológus szerkesztette interjú-kötetben megjelent beszélgetésben olvasható, Bokros mit gondolt az ellenzéki csoportok között húzódó törésvonalakról, belső feszültségekről. Meglátása szerint az ellenzéknek különböző felkészültségű tagjai voltak, ami alapvetően nem volt gond, az viszont igen, hogy mindenki a maga munkáját vitte bele az ellenállásba, de később nem egyenlő volt ennek a megbecsültsége: „Hiába találták ki és írták meg egyesek a legszebb gondolatokat, azok nélkül, akik ezeket eljuttatták az olvasókhoz, semmire sem jutottak volna. Ezek az emberek egyszerűen elfelejtették minket.” A két csoport között, azaz a Krassó-féle akcionizmus hívei – akik Bokros szemében javarészt az amatőr, alternatív művészeket jelentették – és a Beszélő köré csoportosuló, főként értelmiségi szereplők között a fő különbséget a működési logikájukban látta. Krassó és még az általa idesorolt szamizdatos Nagy Jenő nem foglalkozott a konspirációval, sokszor le is buktak, a Beszélő köre pedig sokkal fegyelmezettebb és strukturált szerveződésben létezett. Továbbá az ellenzék „plebejus része” erősebben volt antikommunista, mint az értelmiségiek, akik próbáltak ezen finomítani, mert attól féltek, a körülöttük lévő védőháló kilyukadhat: „Sokszor mondták az Inconnure hogy kár volt lyukat ütni, mert erre nem volt szükség. Nagyon sok lyukat ütött Krassó is ezen a hálón. Szerintem régen meg volt tervezve az átmenet forgatókönyve, és az ellenzékelit nem örült, ha valaki más esetleg drasztikusabb hangot próbált megütni vagy önhatalmúlag kitalált valamit. Jobban örültek annak, amikor egy esemény szépen meg volt szervezve, mindenki a helyén volt, nem voltak »alulról jövő« kezdeményezések.”
A csoport feloszlása után Bokros elsősorban mail art műveket készített, majd később számítógépes grafikával foglalkozott. Az 1990-es évek végéig szerepelt önálló kiállításokkal. Élete utolsó időszakában súlyos anyagi gondokkal küszködött, közmunkásként kényszerült dolgozni.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
1928. május 21. Hajdúszoboszló – 2018. március 21. Budapest
Etnográfus, táncpedagógus
Hajdúszoboszlón született, paraszti közegben nőtt fel ikertestvérével együtt. Nevelőszülei, nagyszülei parasztemberek voltak. 1938-tól Debrecenben, a Református Dóczi Leánygimnázimban tanult, 1946-ban itt érettségizett. A gimnáziumban került közel a népies irodalomhoz, a népdalok világához. 1947-56 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-muzeológia-néprajz szakos hallgatója volt. Egyetemista korában ismerte meg Molnár István táncgyűjtését. A Csokonai Együttesben kezdett táncolni, itt ismerkedett meg Pesovár Ernővel, Martin Györggyel (későbbi férjét, akihez 1961-ben ment feleségül).
1951-ben elvégezte a Népművészeti Intézet táncoktató tanfolyamát. 1955-től a Népművelési Intézet néptánckutatójaként dolgozott, tánccsoportok, falusi együttesek, tanfolyamok szervezése volt a feladata. 1956 után 14 évig táncpedagógus. 1972-től a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa . Martin György feleségeként aktív részt vállalt táncfilmek készítésében, a fiával, Éri Péterrel együtt.
Fő kutatási területe a hazai délszláv folklór volt, de foglalkozott erdélyi, cigány néptáncfilmek készítésével, fotózásával. Érdeklődése később a kézművesség felé fordult, a szövés, hímzés, csipkeverés stb. érdekelte.
-
Hely:
- Budapest, Hungary