A középkortól a második világháborúig a Bethlen család Erdély egyik legkiemelkedőbb nemesi családja. Tagjai között katonák, politikusok, diplomaták és tudósok találhatóak. A Bethlen családnak több évszázados hagyománya van az erdélyi magyar kultúra támogatásában, templomok építése, iskolák alapítása, papok, tanárok, diákok finanszírozása fűződik nevükhöz. A család két ága ismert a történészkutatók előtt. A Bethlen család iktári ágának tagjai közé tartozik Bethlen Gábor, aki Erdély fejedelme (1580-1629) volt. A család másik ága a bethleni Bethlen ág, idetartozik Bethlen István, Magyarország egykori miniszterelnöke (1921-31), Bethlen György a két világháború között a romániai magyar kisebbséget képviselő Országos Magyar Párt elnöke, és Bethlen Béla, a második világháború idején Észak-Erdély utolsó magyar kormánybiztosa (Ablonczy et al. 2014; Bethlen és Romsics: 1989). A Marosvásárhelyen élő Bethlen Anikó grófnő, ennek a családi ágnak a leszármazottja. 1938. október 7-én született Kolozsváron. Apja gr. Bethlen Gábor, okleveles gazdamérnök, anyja Ferencz-Mihály Éva, gyermekgyógyász. Anyai nagyapja, Ferencz-Mihály Zsigmond egyházi jogtanácsos, nagyanyja született Bochkor Adrienne, Bochkor Mihály törvénybíró lánya. Apai nagyszülei gr. Bethlen Bálint és br. Bánffy Marianne, a keresdi, kerlési, fugadi és sármási birtokok tulajdonosai voltak. Nagyanyja testvére, br. Bánffy Dániel, 1940-1944 között, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, a magyar kormány földművelésügyi minisztere volt (Máthé 2016). Apja a bécsi döntés után az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnél (Demeter és Venczel 1940; Farkas 2004; Hunyadi 2000) dolgozott, amelynek titkáraként aktív szerepet játszott a falvakon tartott népművelő előadások megszervezésében. A család a frontvonal közeledése miatt 1944 szeptemberében Budapestre menekült. Eközben, legkisebbik testvére, Rózsa, agygyulladást kapott és a későbbiekben 16 éves korában egy fogyatékos-otthonban meghalt. 1945 augusztusában, kétheti vonatutat követően hazatértek. Bethlen Anikó ekkor kapta el a gyermekbénulást okozó poliovírust és azóta is ettől szenved. Visszatérése után a családnak nem maradt más választása, mint a mezőmadarasi birtokon élni, amelyet az 1945. évi földreform megkímélt, az apai nagyszülők birtokaival és vagyonával ellentétben, melyeket a CASBI [Casa de Administrare și Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár] (Vincze 2000) hatálya alá helyezték azzal a feltételezett céllal, hogy biztonságban tartsák őket. 1945 és 1949 között Anikó, aki súlyosan beteg volt, az anyai nagyanyjával Marosvásárhelyen maradt, miközben a család többi tagjai a mezőmadarasi birtokon kétkezi munkával biztosították megélhetésüket. 1949. március 3-án a családot kitelepítették Marosvásárhelyre, ahol tizennégy és fél évig kényszerlakhelyen [domiciliu obligatoriu] éltek. A család üldöztetése szakmai korlátozásokhoz és a megélhetési eszközök közvetett megvonásához vezetett. Anikó anyja ezt követően a helyi inasiskolában tanított egészségügyet. Később a tüdőgyógyászat gyermekrészlegén dolgozott, majd iskolaorvos lett a művészetiben, végül körzethez jutott. Apja csak a kényszerlakhely 1963. évi feloldása után kapott munkát Dobrudzsa távoli régiójában, a Razelm-tó közelében, de később visszatért Erdélybe és a Székelyudvarhely környéki falvakban dolgozott (Oláh-Gál 2011).
1946 márciusában nagyanyja beíratta Bethlen Anikót a marosvásárhelyi református elemi iskolába. A felekezeti iskolák 1948. évi felszámolása után a ma Horea utcai zsidóiskolába járt a kötelező alapfokú oktatás befejezéséig. A hét osztályt követően azonban nem folytathatta a tanulmányait, miután a magyar nyelvű középiskola igazgatója kertelés nélkül kijelentette, hogy mindaddig, amíg ő az igazgató „addig oda Bethlen grófnő nem járhat iskolába”. A család úgy döntött, hogy áthelyezi egy nagyszebeni fizioterápiás kórházba, ahol 1952 és 1954 között szászok és románok között élt. A Sztálin halála utáni ideológiai enyhülés lehetővé tette számára, hogy ugyanabban a középiskolában végül sikeresen befejezze tanulmányait egy különleges bizottság előtt, melyet az erdélyi értelmiségi és baloldali politikai aktivista, Balogh Edgár vezetett, aki ő maga is frissen szabadult a börtönből az új politikai kontextusban. A családnak az üldöztetés során kialakult túlélési stratégiáját alkalmazva (nagyanyja, Bánffy Marianne, idegennyelv magánórákat adott) Bethlen Anikó franciát, németet és angolt kezdett el tanítani a helyi pártvezetés gyermekeinek. Leckéket adott nyugdíjasoknak és idősebb személyeknek is, akik el akarták hagyni az országot. A magánórákból szerzett tanítási díj volt az egyetlen jövedelemforrása 1989-ig. Fogyatékossága pénzügyi támogatásra jogosította fel, de a kommunista állam politikai okokból megtagadta tőle. A kommunista időszakban a külföldön élő rokonság közbenjárása lehetővé tette számára, hogy többször is kezelésre utazhasson Svájcba. Fontos megjegyezni, hogy a kommunista hatóságok által adott ismételt kilépési vízumokat nem azzal a feltétellel kapta, hogy cserébe együttműködjön a politikai rendőrséggel, ahogyan ez a korabeli Romániában gyakorta megtörtént. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában található rányitott megfigyelő-adatgyűjtő dossziékból kiderül, hogy a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonság állandó megfigyeltje volt. Bethlen grófnőt operatív megfigyelésnek vetették alá, ami azt jelentette, hogy a politikai rendőrség informátorokat használt fel arra, hogy adatokat gyűjtsön róla és tevékenységeiről, lehallgatta telefonhívásait, elfogta magánlevelezést, és időnként névtelen levelekkel provokálta. A marosvásárhelyi Securitate két alkalommal (1981-ben és 1984-ben) is figyelmeztetésben részesítette az állítólagos „rendszerellenes tevékenység” miatt. Mindazonáltal a politikai rendőrség nem annyira gyűjtőtevékenységére, mint inkább a külföldi kapcsolataira összpontosított (ACNSAS I0264646/1-7; I82862/4; R229601/4; R310575/2-4). Ami a kommunista rendszerrel kapcsolatos véleményét illeti, Bethlen Anikó meglehetősen csendes, figyelembe véve azokat a szenvedéseket, amelyeket neki és családjának kellett elviselniük. A kommunizmus alatt, a legtöbben, akik családjukban traumatikus eseményeket éltek át, ezt a magatartást vették fel. Számukra a hallgatás „védekező magatartás" volt, amely fokozatosan „életmóddá" vált (Mihăilescu 2006, 170).
Az 1989-es forradalom után Bethlen Anikó megkapta az egykor kitelepítettek számára megítélt kompenzációs nyugdíjat, és az 1990-es években létrehozta a Bethlen Alapítványt a fogyatékkal élők támogatására. A nemes családi hagyományt folytatva, tapasztalatait és anyagiakat felhasználva segítségére sietett mindazoknak, akik szükségben szenvedtek testi fogyatékosságuknál fogva. Az alapítvány rövid ideig könyvkötő műhelyt is működtetett Marosvásárhelyen. A grófnő az alapítvány tulajdonába sorolja tárgygyűjteményét.-
Hely:
- Târgu Mureș, Romania
A politika iránti érdeklődése – noha továbbra sem akart gyakorló politikus lenni – egyetemi éveiben erősödött fel. Ez főként két jó barátja: Reitzer Béla és Erdei Ferenc ösztönző hatására történt. Az 1930-as évek második felében maga is részt vett a Márciusi Frontban, a baloldali ifjúság és a népi írók közös mozgalmában, mely a magyar társadalom legfőbb bajának a nyomort tekintette, és főként a szegényparasztság súlyos helyzetének megoldását sürgette.
Jogi tanulmányai elvégzése után egy-egy évig Bécsben és Genfben tanult ösztöndíjjal tovább, majd 1935-től az Igazságügy-minisztériumban vállalt állást. 1940-ben megnősült – baloldali barátait igencsak meglepve – a konzervatív református püspök, Ravasz László leányát, Ravasz Boriskát vette feleségül. 1944 nyarán árja-zsidó házaspároknak állított ki mentesítő iratokat, amiért 1944 októberében a Gestapo letartóztatta. Minisztériumi felettesei közbenjárására néhány nap múlva kiengedték ugyan, ám ettől kezdve bujkálnia kellett. 1945 februárjától az orosz fennhatóság alatt Debrecenben alakult új kormány Erdei irányította belügyminisztériumában Bibó István a közigazgatási osztályt vezette, ahol legfőbb teendője az 1945 novemberi választások törvényi előkészítése és lebonyolítása volt. 1945-46-ban a minisztériumban szót emelt a magyarországi svábok durva és jogsértő kitelepítése ellen, s igyekezett az elkerülhetetlen kitelepítéseket szabályozottá tenni. 1946 júliusában kilépett a minisztériumi szolgálatból, és a szegedi egyetem jogi karán a politika tanszék egyetemi tanára lett.
Munkája mellett 1945-től 1948-ig országszerte számos előadást tartott és politikai elemző tanulmányt írt főként a népi írók „Válasz” cmű folyóiratába és más lapokba. Közülük a legfontosabbak: A magyar demokrácia válsága (1945 dec.), Békeszerződés és demokrácia (1946), Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948 ápr.), Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948 nov.).
1948-ban, a kommunista hatalomátvétel évében, mivel nem marxista szellemben tanított, Szegeden a munkajogi tanszékre akarták áthelyezni, de mert ezt nem vállalta, rendelkezési állományba helyezték. Megbízott igazgatói állását a Kelet-Európai Intézetnél átszervezés ürügyén 1949-ben felmondták, ahogyan megfosztották 1947-ben elnyert akadémiai tagságától is. 1951 januártól a budapesti Egyetemi Könyvtárban vállalt könyvtárosi állást. Utóbb e munkahelyéről haza tartva hallgatta meg Nagy Imre beszédét is a Parlamentnél, 1956 október 23-án este.
Október 29-ig a lakásán tartózkodott, s egy helyzetértékelő cikken dolgozva a politikai kibontakozást vázoló elképzeléseit próbálta papírra vetni többször átírt piszkozatokban. Október 31-től részt vett a Petőfi Párt néven újjáalakuló Parasztpárt megbeszélésein, ahol november elsején a párt vezetőjével, Farkas Ferenccel együtt az új koalíciós kormány miniszterének jelölték. A kormány megalakulását november 2-án este bejelentették, de alakuló ülésre nem került sor. Tagjait november 4. hajnalán Nagy Imre telefonon bekérette az Országházba, de csak hárman érkeztek meg, köztük Bibó István, reggel 5 óra körül. Nagy Imrét, aki időközben menedéket kért és kapott a jugoszláv követségen, hiába várták, Bibó azonban erről mit sem tudva úgy vélte, hogy Nagy nyilván a szovjet követségre ment tárgyalni, ahol letartóztatták. Így amikor 8 óra körül az orosz csapatok, harc nélkül, elfoglalták az Országházat, s az ott talált civileket távozni engedték, Bibó István úgy döntött, hogy a törvényes magyar kormány egyetlen tagjaként benn marad az épületben, és a szabad mozgásában korlátozott miniszterelnök helyett képviseli a kormányt. Még ez előtt, 7 óra tájban a zsebében hordott külpolitikai nyilatkozat-tervezetet az új helyzetnek megfelelően átírta, s a közeli amerikai követségre beadta azt kérve, hogy továbbítsák az amerikai kormánynak. Ezen írásában sürgős politikai és diplomáciai támogatást kért a válságos óráit élő magyar forradalom és kormány számára.
Visszatérve a Parlamentbe, miután a szovjet csapatok az épület egészét megszállták, az utolsó civilként még két napon át benn maradt. A katonák nem bántották, nem tudván, kicsoda, ő pedig egy hivatali helyiségbe visszavonulva megírta kiáltványát a magyar néphez és a világ közvéleményéhez. Ebben tiltakozott a forradalom ’fasiszta és restaurációs ellenforradalomként’ való beállítása ellen; hangsúlyozva, hogy a felkelt nép függetlenséget, szabadságot és demokráciát akar, azaz: a szovjet csapatok távozását és a kommunista egypárturalom megszüntetését, noha a szocialista vívmányok egy részét (földreform, a gyárak köztulajdona stb.) is meg kívánja őrizni A Moszkva által kijelölt bábkormány ellen passzív ellenállásra és sztrájkra szólította fel az ország népét, s a világ közvéleményéhez és az ENSZ-hez fordult a magyar forradalom erkölcsi, politikai támogatásáért. Miután e nyilatkozatát néhány újságírónak s az angol, francia és amerikai követségeknek telefonon beolvasta, egy, az új helyzetre szabott újabb kibontakozási terv megírásához látott, makacsul remélve, hogy a szovjet vezetők talán meggyőzhetők saját jól felfogott érdekeikről. November 6-án reggel, amikor ott más feladatot már nem látott maga előtt, elhagyva a Parlament épületét, hazament.
Kibontakozási tervezetén azonban tovább dolgozott, s ezt november-december folyamán a még működő pártok, forradalmi szervezetek és a sztrájkoló munkástanácsok (melyekkel a Kádár-kormány megtévesztésül még egy ideig tárgyalt, mielőtt feloszlatta és sorra letartóztatta volna őket) kevés módosítással egységesen a magukévá tették. Ő maga Göncz Árpáddal e tervezetet december elején a magyar forradalmi szervezetek nevében az indiai követen keresztül eljuttatta az indiai kormányhoz, mely azt a szovjet vezetőkhöz közvetítette, bár azok azt írásos válasz nélkül hagyták. Januárban, miután a munkástanács-vezetők letartóztatásával nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-kormány nem kíván senkivel tárgyalni, megkezdődtek a statáriális tárgyalások és kivégzések. A Petőfi Párt ekkor formálisan is beszüntette működését, mivel a további politikai tevékenységtől érdemi eredmény már nem volt várható.
Bibó István ekkor, már csak a maga nevében, még egy bátor tettre szánta el magát. 1957 február-április folyamán, jóllehet tudta, hogy előbb-utóbb őt is letartóztatják rövidéltű minisztersége és november 4-i kiáltványa miatt, egy hosszabb tanulmányban megvonta az 1956-os forradalom történeti és politikai mérlegét, majd írását külföldre juttatta azzal a kéréssel, hogy egy semleges ország sajtójában a neve alatt jelenjék meg, tekintet nélkül személyes helyzetére. A cikk „Magyarország helyzete és a világhelyzet” címmel végül is nem angol nyelven egy indiai lapban jelent meg elsőként – mint azt szerzője remélte – hanem németül, a bécsi Die Presse 1957. szeptember 8-i számában; majd később további nyelveken „Az igazság a Nagy Imre ügyben” c. kötet angol és francia kiadásában, 1959-ben.
A cikk első, 1957 őszi megjelenésekor a szerzője már több mint három hónapja fogoly volt. Május végi letartóztatása előtt pár nappal egy ügyvéd barátjától, akit védelmére akart felkérni, s akivel addig már sok mindent megbeszélt, nyomatékos üzenetet kapott: ha perbe fognák, és halálra ítélik, feltétlen folyamodjék kegyelemért, hogy az így nyert időben közbenjárásra kérhessenek külföldi politikai erőket. Ő azonban egy híres vers sorával („Jézusa kezében kész a kegyelem” – Arany: Szondi két apródja) üzente vissza: nem fog kegyelmet kérni. 1958 augusztus 2-án, hat héttel Nagy Imréék kivégzése után hajszál híján őt is halálra ítélték: vádlott-társa, Göncz Árpád emlékezése szerint már ott, a tárgyalás kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a bírótól elvárt halálos ítéletet alig pár órával előbb változtatták életfogytiglani börtönre. Utóbb kiderült, a per folyamán az indiai kormány és személy szerint Nehru elnök járt közben érdekükben.
Amikor közel hat évi rabság után l963. március 27-én szabadult, mindjárt szembesülnie kellett a kádári „enyhülés” nagyon is felemás arcával. Pertársait, a másod- és harmadrendű vádlott Göncz Árpádot és Regéczy Nagy Lászlót ugyanis ugyanazon amnesztiarendelet önkényes értelmezésével nem engedték szabadon. Levelet írt hát Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság különtanácsa elnökének (Nagy Imre halálra ítélőjének), feltárva a képtelen jogtiprást, mire két hónap múlva, a nemzetközi botrányt kerülendő, egyéni felülvizsgálattal végül rabtársait is kiengedték. Nem úgy azt a mintegy négyszáz ’56-os fiatal felkelőt, munkást és diákot, akiket fegyveres harc közben fogtak el, vagy fegyver birtoklójaként ítéltek ’köztörvényes bűnözőként’ javarészt életfogytiglani szabadságvesztésre, s akik – ha fegyelmi vétséget odabenn nem követtek el – legkorábban 15 év múltán, 1972-73-ra szabadulhattak. Bibó István kivételes jellemét és mély emberségét mutatja, hogy többük ügyében még sok éven át ismételten próbált közbenjárni, kegyelmi kérelmek, Kádárhoz írt levelek sorával, sőt, egy nyugati tiltakozó akció konspiratív szervezésével, nem csekély személyes kockázatot is vállalva – még ha egyetlen esetet leszámítva erőfeszítései nem is jártak sikerrel.
Szabadulása után a KSH Könyvtárában kapott szerény állást, és aránylag visszavonultan élt családja körében. Megélhetési gondjai miatt viszont kénytelen volt mellékmunkákat – főként fordítást – vállalni, s így saját megírandó témáihoz csak ritkán jutott hozzá. E mostoha viszonyok között is írt egy nagyobb terjedelmű könyvet a területi-etnikai konfliktusok nemzetközi döntőbíróság általi kezelésmódjáról; noha itthon nem talált hozzá kiadót, s ezért a könyv végül Angliában jelent meg. (The Paralysis of International Institutions and the Remedies. The Harvester Press, Hassocks, 1976. ) Többek közt ezzel a döntésével is jelezte, hogy nem kíván a Kádár-rendszerrel kiegyezést kötni – igaz, életében a Kádár-rendszer sem akart vele kiegyezni. Komor jele volt ez utóbbinak, hogy amikor 1974-ben a genfi egyetem (melynek egykor ösztöndíjasa volt ) meghívta Genfbe pár hónapos kutatói ösztöndíjat felajánlva neki, a magyar hatóságok útlevélkérelmét két ízben is durván elutasították. („Kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit”; „Kiutazása közérdeket sért.”).
Élete utolsó éveiben, amikor már súlyos, részben a börtönben szerzett betegségekkel küzdött, csöndes elégtételként tapasztalta meg, hogy művei iránt fiatal történészek és ellenzéki értelmiségiek mind nagyobb érdeklődést mutatnak. 70. születésnapjára barátai és tisztelői egy hommage-kötettel kívánták meglepni, aminek szervezését már elkezdték, amikor 1979 májusában, három héttel felesége halála után, szívroham következtében elhunyt.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Billy Graham (1918–2018) amerikai evangélista, ismert keresztény igehirdető volt. Miután végzett a Sharon Gimnáziumban (1936) a Bob Jones College-ba járt. 1937-től tanult a Floridai Bibliai Intézetben (Temple Terrace). 1939-ben Palatkában szentelte pappá a Déli Baptisták néhány lelkésze. 1943-ban diplomázott antropológiából a Wheaton College-ben. 1943-tól 1944-ig az Első Baptista Egyház lelkésze West Springsben. 1948-tól 1952-ig ő volt Minneapolisban az Északnyugati Bibliai Kollégium elnöke. Számos ébredő találkozót szervezett 1949-ben Los Angelesben, és nemzetközileg is ismert igehirdetővé vált. 1947-től 2005-ig több mint 400 evangelizációs találkozót szervezett hat kontinens 185 országában. 1950-ben megalapította a Billy Graham Evangélista Szövetséget Minneapolisban. Számos amerikai elnök lelkivezetője volt. Közeli barátságot ápolt Eisenhowerrel, Lyndon B. Johnsonnal és Nixonnal. Elítélte a rasszista megkülönböztetést, 1957-ben közös igehirdetésre hívta Martin Luther Kinget New Yorkban. 2005-ben vonult nyugdíjba.
-
Hely:
- Buncombe County, Montreat, United States of America
- Charlotte, United States of America
- New Port Richey, United States of America
- Wheaton, United States of America
Festőművész. Felsőfokú tanulmányokat folytatott a Képzőművészeti Főiskolán (1959-1965), Fónyi Géza volt a mestere. Később a Képzőművészeti Szakközépiskolában (1966-1984) tanított.
Pályájának kezdeti éveiben portrékat festett, de ezeket a képeket megsemmisítette. A hatvanas évek végén az egzisztencialista filozófia hatott rá, a hetvenes évek elején a francia strukturalizmusra figyelt. Ez előbb hiperrealista, majd konceptuális indíttatású festményekben öltött testet.
A hetvenes évek közepén – az underground szcéna irányába orientálódva – abbahagyta a festést és a fotómédium felé fordult. A képpel, mint tárggyal és szereppel foglalkozott. Három témára koncentrált: a képszituáció (a falhoz, a kerethez, a nézőhöz való viszony), kép és szöveg relációja, valamint a portré.
A nyolcvanas évek elején a Rabinec műteremben hangzott el nevezetes előadása (Ki az áldozat? Ki a tettes? és Mi a teendő?), melyben kijelentette, hogy “az avantgárd halott", "újra lehet gondolni sok mindent”.
Ismét festeni kezdett, és hamarosan a magyar új festészet prominens képviselője lett, melynek a Hegyi Lóránd által menedzselt új szenzibilitás adott kereteket. Előbb gesztus-alapú tájképeket, majd nagy méretű, osztott képtáblákra helyezett, festői ellipsziseket festett. A nyolcvanas évek közepétől Bécsben, Münchenben, Berlinben, Budapesten élt és dolgozott.
A kilencvenes évek végén visszatért a realista festészethez. Ezen képeivel a minket körülvevő, "vitális, kommunikatív, elképesztő gazdagságú és nagyon problematikus fotóalapú (az új technikájú amatőrfotó, sajtófotó, reklám, videó, televízió, film, stb.) képvilágra" reflektált.
Munkáit neves külföldi és hazai múzeumok őrzik, többek között a New York-i Guggenheim Múzeum, a bécsi MUMOK, a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, a linzi Neue Galerie, a budapesti Ludwig Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria.
Számos díjat és elismerést kapott, munkásságát többek között Herder-díjjal (1989), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével (2008) és Prima Primissima-díjjal (2017) jutalmazták. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Bodnár Gábor (1920-1996) Építési vállalkozó, író, újságíró, az emigráns magyar cserkészmozgalom 50 éven át fáradhatatlan szervezője és irányítója. Cserkészéletét még szülővárosában, Miskolcon kezdte 15 éves diákként. Húszévesen már csapattiszt lett és őrsvezetőképző tanfolyamot vezetett. Két évre rá, 1942-ben, az Országos Cserkész Nagytanács tagjává választották. De mivel Magyarország ekkor már hadban állt, csakhamar őt is behívták katonának. Egységével 1944 végén Nyugatra menekült. Több százezer magyarral Németországba kerültek, ahol sok évig barakk-táborban éltek. 1946-tól Bodnár és társai mostoha viszonyok között kezdtek cserkészeket toborozni a menekült ifjúság körében a „Hontalan sasok”, majd a Teleki Pál Cserkész Munkaközösség irányításával. 1949-ben feleségül vette Jámbor Ágnest, akitől nyolc gyermekük született. Családjával 1951-ben az Egyesült Államokba ment, s a New Jersey állambeli Garfielden telepedett le. Otthona egyben a KMCsSz központja lett. Innen szervezte a nyugati magyar cserkész körzeteket, a vezetőképző táborokat, előbb mint a Szövetség vezetőtisztje, majd 1961-től ügyvezető elnöke. Fő célja a négy világrész magyar cserkészeinek összefogása, s a Szövetség egységének megtartása volt. Állandó levelezésben állt a világ minden táján élő magyar cserkészekkel, és csapataikat gyakran felkereste nem csak az amerikai földrész északi felén, hanem Dél-Amerikában, Nyugat-Európában és Ausztráliában is. Utolsó nagy mozgalmi vállalása a kárpát-medencei cserkészet újraindításának aktív támogatása volt. 1988-ban, a rendszerváltás küszöbén Magyarországra látogatott, s onnan ifjúsági vezetőket hívott meg Fillmore-ba. Ezután több vezetőképző tábort szervezett Európa-szerte, melyeken már a Kárpát-medencei cserkészvezetők is részt vettek. Ezen felül KMCsSz jelentős anyagi támogatással sok ezer cserkész-kézikönyvvel és más kiadvánnyal látta el a sorra alakuló kárpát-medencei csapatokat Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szerbiában, ahol a kommunista uralom alatt a cserkészetet majd’ egy fél évszázadra betiltották.
-
Hely:
- Bergen County, Garfield, United States of America 07026