Gyurkó János (1952-1996) műemléki építész, országgyűlési képviselő, a harmadik Magyar Köztársaság első szabadon választott kormányának környezetvédelmi és területfejlesztési minisztere.
Pestlőrincen nevelkedett hétgyermekes, katolikus értelmiségi család legidősebb fiaként, anyja orvos, apja egy pesti gyógyszergyár vegyész főmérnöke volt. A piarista gimnáziumban jeles ereménnyel érettségizve tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán folytatta, itt szerzett előbb mérnöki oklevelet 1976-ban, majd 1983-ban műemléki építész szakképesítést. Pályáját az Építéstudományi Intézetben (ÉTI) kezdte, később 1986-ban az Országos Műemléki Felügyelet (OMF), majd következő évben a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársa lett. Doktori értekezését „Árpádkori templomaink tipológiája” címmel védte meg 1986-ban a BME Építészmérnöki Karán. Közben egyre több műemléki rekonstrukciós programban vállalt önálló feladatkört: így soproni és győri, kőszegi és szombathelyi helyreállítási munkákban, a sárospataki Rákóczi-vár rekonstrukciójának irányításában vagy a magyarországi izraelita felekezet építészeti emlékanyagának országos felmérésében.
Az 1980-as években e mellett egy sor független kezdeményezésben is aktívan részt vett, szamizdat-szerzőként, terjesztőként, a Duna-köri és az erdélyi szolidaritási mozgalmak szorgos önkénteseként. Így került közeli kapcsolatba a Határ/idő/napló – Erdélyi figyelővel is és annak bázis-szervezetével: az ETE-Transcarral, majd a romániai faluromboló tervek elleni nemzetközi tiltakozó mozgalommal: az S.O.S. Transsylvaniával. (Anyai ágon maga is erdélyi, háromszéki gyökerű volt, e családi köteléket és mélyen átélt kulturális kötődést gyermekkorától élete végéig hűen ápolta.) 1987-88-ban kulcsszerepet vállalt a VÁTI műemléki osztálya és több tucat önkéntes munkatárs által készített közel 400 oldalas dokumentáció adatgyűjtésében és prezentációjában Erdély fenyegetett multikulturális építészeti örökségéről. A francia nyelvű impozáns szakmunkát az ENSZ-en és az UNESCO-n kívül az Európa Tanácshoz, a Vatikánhoz és az ICOMOS nevű műemléki világszervezethez is eljuttatták, s annak anyagáról több sajtótájékoztatót, előadást tartottak, vándorkiállítást is rendeztek. Mindez politikától mentes, független szakmai, lelkiismereti vállalás maradt számára mindvégig.
1990 tavaszán lakóhelyén: Csepelen egyéni jelöltként országgyűlési képviselővé választották. Az MDF, magát liberálisnak valló maroknyi értelmiségi frakciójához tartozott, aktív részt vállalva az első szabadon választott parlament több szakbizottságában. 1993 elejétől az Antall-, majd a Boross-kormány környezetvédelmi és területfejlesztési minisztere lett. Az 1994-es választás után, pártja belső meghasonlását látva keserűen csalódott, és kilépett az MDF-ből. Munkáját az Országos Műemlékvédelmi Hivatal általános elnökhelyetteseként, majd csakhamar ’lefokozva’ tanácsadójaként folytatta. 1996 őszén egy vidéki konferencia-úton szállodai szobájában halva találták; agyérgörcs végzett vele, alig 44 évesen. Egy kétgyermekes családot, néhány hiánypótló, fontos publikációt s egy sor meghiúsult, ígéretes munkatervet hagyott maga után.
Irodalom:
Gyurkó, János: The Endangered Heritage of Romanian Settlements. (eds. János Gyurkó, Katalin Korompay, István Schneller) VÁTI, Budapest 1988.
Gyurkó, János: Kelet-Magyarország Árpád-kori templomai. In: A dákoromán legenda, Budapest, 1989.
Gyurkó, János [Romlaky, Tivadar]: Hargita és Maros megye lerombolásra ítélt falvai, Kapu, 1980. március
Gyurkó, János: Az 1990 májusi romániai földrengés hatásai Háromszék templomaira. In: Pro Domo Dei (Szerk. István Varga, János Gyurkó, Béla Nóvé), Budapest 1990
„Őrizd meg ezt a lelkületet…” Gyurkó János emlékére, 1952–1966. Szerk. Bartos, Csilla – Nóvé, Béla. Hatodik Síp Kárpátaljai Kulturális Alapítvány, Budapest, 1997.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
1969-től nyugdíjazásáig a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Főosztályának munkatársa volt. Ezekben az években fontos szerepet játszott a szlovákiai kisebbségpolitikai döntések előkészítésében és végrehajtásában. A szlovákiai magyarság jogtörténetével, történelmével és jogi helyzetével foglalkozott.
1968-tól az Új Szóban publikált. Az Új Szó először 1948-ban jelent meg, és azon kevés napilap közé tartozott, amelyet magyar nyelven adtak ki. A tevékenységeiért Gyönyört sosem üldözték, s nem is ítélték el. Egy rövid ideig rendőrségi megfigyelés alatt állt, mivel a családja egyes tagjai külföldre emigráltak. Emiatt Gyönyör egy évtizedre elvesztette az állampolgárságát, amit 1955-ben sikerült visszaszereznie. Gyönyör József élete során több díjat is kapott, köztük 1990-ben a Madách Könyvkiadó Nívódíját.
-
Hely:
- Šahy, Slovakia 936 01
Gyürey Vera pedagógus és filmtörténész, aki jelentős érdemeket szerzett a magyar filmes örökség megőrzésében és felújításában. Mivel pékként dolgozó édesapjának saját üzlete volt, a kommunista rezsim osztályellenségnek bélyegezte, ami Gyürey gimnáziumi és később egyetemi tanulmányainak folytatásakor nehézséget okozott. Magyar irodalom és nyelvtan szakos középiskolai tanárként diplomázott, és az 1960-as évek első felétől a József Attila Gimnáziumban dolgozott hosszú évtizedeken keresztül. A családtörténet dacára ő maga kommunistává vált: az iskolában a KISZ vezetőjeként nem rokonszenvezett a normatörő viselkedéssel és nem habozott fellépni ellene. Kenedi János, aki diákként ekkoriban nyíltan rokonszenvezett az 1956-os forradalommal és később a demokratikus ellenzék az egyik legjelentősebb alakjává vált, úgy emlékszik, Gyürey említett minőségében felszólalt az ellene politikai céllal megrendezett gimnáziumi “perben”, aminek következtében eltanácsolták a középiskolából.
Gyürey úttörő szerepet vállalt a filmtudomány tanításának középiskolai bevezetésében. Az 1960-as évek közepén támogatásával és vezetésével a József Attila Gimnáziumban filmklub szerveződött és sokat tett a filmesztétika tananyagba való beemelése érdekében is. 1985-ben Nemeskürty Istvántól, a Magyar Filmintézet vezetőjétől meghívást kapott egy középiskolai tanárok részére tartandó filmesztétikai kurzus vezetésére. Gyürey a filmek világához nemcsak egész életén át tartó szenvedélyes érdeklődése s szakmai pályafutása köti, hanem házastársa, a rendező Szabó István is, akivel 1961-ben keltek egybe.
Mielőtt a Filmintézet munkatársi köréhez csatlakozott volna, Gyürey pedagógusként is nevet szerzett. Király István irodalomtörténész és kultúrpolitikus felkérését elfogadva az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a pedagógia módszertanát oktatta magyar nyelv és irodalom szakos hallgatóknak. Emellett a kulturális minisztériumban ugyanezen terület referenseként számítottak rá, később pedig az Országos Pedagógai Intézetben (OPI) látott el hasonló feladatokat. Az 1970-es évek végétől Gyüreyt a magyar irodalom tankönyvek megújítására irányuló törekvések egyik legelkötelezettebb támogatójaként tarthatjuk számon, aki emiatt szembekerült a keményvonalas kommunistákkal, többek közt a fentebb említett Király Istvánnal. Az évekig elhúzódó viták felőrölték erejét, így Gyürey végül felmondott az OPI-nál és a Filmintézetnél helyezkedett el.
Az intézetben hamar tudatosult számára, az anyagok megőrzése és felújítása sürgető feladat. Az 1980-as évek közepén a filmek archiválásával foglalkozó szakemberek világszerte hasonló problémákkal szembesültek, ugyanis ekkorra datálható a celluloid filmtekercsek „elöregedésének” és gyors minőségromlásának kezdete. Gyürey nagy mennyiségű dokumentumfilmet megmentett azáltal, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban működő Történeti Interjúk Tárának adományozta a felvételeket. 1987-ben a Filmintézet élére Marx József került igazgatóként, Gyürey pedig igazgató-helyettesként munkálkodott mellette.
A rendszerváltozás után, 1990-ben átvette a Magyar Nemzeti Filmarchívumra átkeresztelt intézet vezetését és két évtizedig igazgatóként irányította azt. Ez idő alatt nagy hangsúlyt helyezett a dokumentum- és játékfilmek, régi filmhíradók technikai felújítására. Többek közt olyan klasszikusok újultak meg, mint Fábri Zoltán 1955-ös Körhinta című alkotása. Mindemellett a némafilmes állomány gyarapodása is nagy mértékben az ő erőfeszítéseinek köszönhető.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Tanulmányait a pécsi Tanárképző Főiskolán, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Szakmai pályafutása Szombathelyhez, közelebbről a város képtárhoz kötődik. 1985-től dolgozik a Szombathelyi Képtárban, melynek 2000 és 2005 között igazgatója is volt. Kutatásait a kevésbé ismert, marginálisnak is nevezhető képzőművészeti irányok érdeklődés jellemzi. Fő témái a 20. század első felének művészete, a kortárs képzőművészet, különösen, pedig, a női művészet szerepe. 1989 után fontos szerepet játszott abban, hogy a szocializmus idején perifériára szorult képzőművészek és alkotásaik bekerüljenek a kulturális vitákba és kiállításokra.
-
Hely:
- Szombathely, Hungary
Göncz Árpád (1922-2015) író, műfordító, politikus, 1990-től tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöke volt.
Budapesten született középosztályi értelmiségi család egyetlen gyermekeként. Szülei hatéves korában elváltak, Árpád édesanyjánál maradt. Tízévesen a budai Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumba iratták, ahol kiscserkészként maga is lelkesen készült az egy év múlva, 1933 nyarán Gödöllőn megrendezett Cserkész Világtalálkozóra. Kora ifjúsága másik ösztönző élménye: későbbi csatlakozása a Teleki Pál Munkaközösséghez. Ez Teleki iniciatívájaként voltaképp egy felülről indított konzervatív reformmozgalom volt, amely a nemzeti önismeretre, az ifjúság hazafias nevelésére és felelősségvállalására helyezte a hangsúlyt, és főként a szegényparaszti nyomor enyhítését célozta, szociológiai terepkutatásokat indítva, élénk vitafórumot kínálva a diákság számára.
Érettségi vizsgáját 1940-ben a Verbőczy Gimnáziumban jeles eredménnyel abszolválta, ezután a budapesti jogi karon folytatta tanulmányait. 1944-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán, diákévei alatt 1944-ig, gyakornokként az Országos Földhitelintézetben dolgozott.
1944 februárjában behívták katonának, ám ő Németországba vezényelt, parancsnok és ellátmány nélkül sodródó egységétől csakhamar megszökött. Egy ideig bujkált, majd a Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics zászlóaljának önkénteseként részt vett a fegyveres ellenállásban, s egy nyilasok elleni rákoshegyi sikeres rajtaütésben a combján lőtt sebet kapott. Ezt követően Budapest ostromakor többször szovjet fogságba esett, de mindannyiszor sikerült megszöknie.
1945 tavaszán lépett be a Független Kisgazdapártba, ahol kezdetben a budapesti ifjúsági szekció elnöke és a Nemzedék című lap felelős szerkesztője, majd a párt parlamenti frakciójának titkára és Kovács Béla elnök személyi titkára lett. Miután közvetlen főnökét az NKVD összeesküvés koholt vádjával 1947 elején a Szovjetunióba elhurcolta (s csak kilenc év után engedte a Gulágról illetve egy moszkvai börtönből haza), a Kisgazdapárt 1948-as teljes felszámolásakor, titkárát, Göncz Árpádot is letartóztatták, és hetekig vallatták, bár végül elengedték.
Állását vesztve egy ideig segédmunkás volt, majd autogénhegesztő és csőlakatos lett az Április 4-e Gépgyárban. 1951-től öt éven át talajvédelmi technikusként dolgozott a Talajjavító Vállalatnál, majd az AGROTERV üzemszervező agronómusa és irányító tervezője lett. Munkája mellett 1952-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre is beiratkozott, ahová négy évig járt, bár mérnöki diplomát a forradalom kitörése, majd a börtönbüntetése miatt már nem kaphatott.
A forradalom napjaiban a Magyar Parasztszövetségben vállalt szervezői feladatokat. Fegyveres harcban nem vett részt, de a Parlamentben több ízben tárgyalt kormánytagokkal és felkelőkkel. November 4-e után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumainak elkészítésében s azok eljuttatásában az indiai követséghez. 1957 februárjában segített Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát Nyugatra csempészni. Három hónap múlva Bibó Istvánnal és Regéczy Lászlóval letartóztatták, majd több mint egy éves vizsgálati fogságot követően perbe fogták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetőségét kizárva. 1960 márciusában részt vett a váci börtönben kitört éhségsztrájkban; 1963-ban amnesztiával szabadult. Mint azt több interjúban elmondta, börtönévei alatt tanult meg angolul, a többnyire nagyidős politikai foglyok „fordító irodájára” kerülve, ahol társaival nyugaton lapokat, könyveket kellett fordítaniuk a pártállami vezetők belső használatára.
Szabadulása után előbb a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézet szakfordítója, majd 1964-től a Talajjavító Vállalat munkatársa lett. Közben Gödöllőn is szerette volna befejezni agrármérnöki tanulmányait, ám a politikai priusza, börtönviseltsége miatt az egyetemről kizárták. 1965-től 1990-ig szabadfoglalkozású íróként, műfordítóként tartotta el hattagú családját. Több mint 250 fordításkötet került ki kezei alól, főként modern angol és amerikai szerzők prózai munkái, többek közt Mary Shelley, William Faulkner, Ernest Hemingway, J.R. Tolkien, Malcolm Lowry, William Styron, John Ball, Colleen McCullough, Jasunari Kawabate, John Updike, William Golding és E.L. Doctorow tollából. Saját szerzői művei főként novellák, regények, drámák, így a Sarusok (1974), a Magyar Médeia (1976), a Rácsok (1979) és a Találkozások (1980).
Az 1970-es évek végétől számos ellenzéki kezdeményezésben részt vett: 1979-1980-ban a Bibó-emlékkönyv szerzőjeként és szerkesztőjeként, majd az írószövetségi viták, az ’56-os megemlékezések és a Történelmi Igazságtétel Bizottság munkájának aktív részeseként. 1988 májusában alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának s a Szabad Demokraták Szövetségének. 1988-89-ben az SZDSZ ügyvivőjévé, 1989-90-ben Országos Tanácsának tagjául választotta. 1988-tól a TIB alapító tagjaként, majd alelnökeként aktív részt vállalt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének előkészítésében s az ’56 utáni megtorlások valamennyi áldozatának jogi és politikai rehabilitációja kiküzdésében. 1989-ben az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozata ügyvezető elnökének választotta. 1989-1990-ben az Írószövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke lett. 1990. májusában, az első szabad választáson az SZDSZ budapesti listáján mandátumot szerzett, majd az Országgyűlés elnöke s ideiglenes köztársasági elnök lett. 1990 augusztusától tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöki tisztét töltötte be.
Hivatali ideje alatt 70-80 százalékos támogatottsággal mindvégig toronymagasan vezette az aktív politikusok népszerűségi listáját. Noha 2000-ben visszavonult a közszerepléstől, 1956 és a rendszerváltás élő mementójaként személyét továbbra is közszeretet és megbecsülés övezte; születésnapját számos barátja, tisztelője nyilvános rokonszenvtüntetések sorával vele ünnepelte a legutolsó időkig.
Életét egy 68 éves házasság megannyi nehéz próbája, öröme kapcsolta össze feleségével, Göntér Zsuzsannával. Rajta kívül négy gyermekük, hat unokájuk és négy dédunokájuk búcsúzott Göncz Árpádtól amikor 2015. október 6-án, életének 94. évében végleg lehunyta szemét. Honfitársai közül sokaknak mindmáig ő maradt a szabad, demokratikus Magyar Köztársaság eleven megtestesítője.
2012. őszén gyermekei elhatározták: alapítványt hoznak létre, hogy elősegítsék élete és munkássága hiteles bemutatását, továbbá az 1956-os forradalom, a demokratikus és szabadelvű eszmei, politikai örökség ápolását. A Göncz Árpád Alapítvány kuratóriuma 2013. novemberében kezdte meg munkáját. Azóta honlapot működtet, konferenciát és kiállításokat szervez, ösztönzi és támogatja Göncz Árpád munkáinak és a róla írott műveknek kiadását. Elhunyta után a néhai elnök nyilvános emlékhelyeinek létesítését is több ízben sikerrel kezdeményezte az Alapítvány – emléktábla-avatásokkal, szobor-állítással, koszorúzással. Mint szellemi hagyatékának gondozója és letéteményese a közeljövőben fontos céljául tűzte ki a néhai elnök személyes tárgyainak és dokumentumainak közzétételét is egy emlékmúzeum létrehozásával ugyanabban az óbudai lakóházban ahol fél évszázadon át az író, műfordító élt családjával. (III. Bécsi út 88-90.) Ennek törzsanyagául szolgál majd a jelenleg rendezés alatt álló hagyatéki gyűjtemény.
Göncz árpád díjai és kitüntetései
A Magyar Penklub és a Magyar Tolkien Társaság tiszteletbeli elnöke
Díszdoktorátusok (honoris causa)
1990 Butler University (Indianapolis, USA)
1991 New Delhi University (India)
1991 Brussels Free University (Belgium)
1991 Connecticut University (USA)
1993 Bangkok Thammasat University (Thailand)
1994 Alcalá de Henares University (Madrid, Spain)
1995 Oxford University (Great-Britain)
1996 Sorbonne (Paris, France)
1997 Rio de Janeiro University (Brazil)
1998 Philippines University
1998 Bologna University (Italy)
1999 Sydney Technical University
Művészeti díjak
1980 A Művészeti Alap Irodalmi Díja
1983 József Attila Díj
1989 Wheatlands Prize
1991 Albert Schweitzer Prize
1991 Paul Harris Prize
1991 Premio Mediterraneo Prize
-
Hely:
- Budapest, Hungary