COURAGE

gyűjtemények hálózata

Gyürey Vera pedagógus és filmtörténész, aki jelentős érdemeket szerzett a magyar filmes örökség megőrzésében és felújításában. Mivel pékként dolgozó édesapjának saját üzlete volt, a kommunista rezsim osztályellenségnek bélyegezte, ami Gyürey gimnáziumi és később egyetemi tanulmányainak folytatásakor nehézséget okozott. Magyar irodalom és nyelvtan szakos középiskolai tanárként diplomázott, és az 1960-as évek első felétől a József Attila Gimnáziumban dolgozott hosszú évtizedeken keresztül. A családtörténet dacára ő maga kommunistává vált: az iskolában a KISZ vezetőjeként nem rokonszenvezett a normatörő viselkedéssel és nem habozott fellépni ellene. Kenedi János, aki diákként ekkoriban nyíltan rokonszenvezett az 1956-os forradalommal és később a demokratikus ellenzék az egyik legjelentősebb alakjává vált, úgy emlékszik, Gyürey említett minőségében felszólalt az ellene politikai céllal megrendezett gimnáziumi “perben”, aminek következtében eltanácsolták a középiskolából.

Gyürey úttörő szerepet vállalt a filmtudomány tanításának középiskolai bevezetésében. Az 1960-as évek közepén támogatásával és vezetésével a József Attila Gimnáziumban filmklub szerveződött és sokat tett a filmesztétika tananyagba való beemelése érdekében is. 1985-ben Nemeskürty Istvántól, a Magyar Filmintézet vezetőjétől meghívást kapott egy középiskolai tanárok részére tartandó filmesztétikai kurzus vezetésére. Gyürey a filmek világához nemcsak egész életén át tartó szenvedélyes érdeklődése s szakmai pályafutása köti, hanem házastársa, a rendező Szabó István is, akivel 1961-ben keltek egybe.

Mielőtt a Filmintézet munkatársi köréhez csatlakozott volna, Gyürey pedagógusként is nevet szerzett. Király István irodalomtörténész és kultúrpolitikus felkérését elfogadva az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a pedagógia módszertanát oktatta magyar nyelv és irodalom szakos hallgatóknak. Emellett a kulturális minisztériumban ugyanezen terület referenseként számítottak rá, később pedig az Országos Pedagógai Intézetben (OPI) látott el hasonló feladatokat. Az 1970-es évek végétől Gyüreyt a magyar irodalom tankönyvek megújítására irányuló törekvések egyik legelkötelezettebb támogatójaként tarthatjuk számon, aki emiatt szembekerült a keményvonalas kommunistákkal, többek közt a fentebb említett Király Istvánnal. Az évekig elhúzódó viták felőrölték erejét, így Gyürey végül felmondott az OPI-nál és a Filmintézetnél helyezkedett el.

Az intézetben hamar tudatosult számára, az anyagok megőrzése és felújítása sürgető feladat. Az 1980-as évek közepén a filmek archiválásával foglalkozó szakemberek világszerte hasonló problémákkal szembesültek, ugyanis ekkorra datálható a celluloid filmtekercsek „elöregedésének” és gyors minőségromlásának kezdete. Gyürey nagy mennyiségű dokumentumfilmet megmentett azáltal, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban működő Történeti Interjúk Tárának adományozta a felvételeket. 1987-ben a Filmintézet élére Marx József került igazgatóként, Gyürey pedig igazgató-helyettesként munkálkodott mellette.

A rendszerváltozás után, 1990-ben átvette a Magyar Nemzeti Filmarchívumra átkeresztelt intézet vezetését és két évtizedig igazgatóként irányította azt. Ez idő alatt nagy hangsúlyt helyezett a dokumentum- és játékfilmek, régi filmhíradók technikai felújítására. Többek közt olyan klasszikusok újultak meg, mint Fábri Zoltán 1955-ös Körhinta című alkotása. Mindemellett a némafilmes állomány gyarapodása is nagy mértékben az ő erőfeszítéseinek köszönhető.

Tanulmányait a pécsi Tanárképző Főiskolán, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Szakmai pályafutása Szombathelyhez, közelebbről a város képtárhoz kötődik. 1985-től dolgozik a Szombathelyi Képtárban, melynek 2000 és 2005 között igazgatója is volt. Kutatásait a kevésbé ismert, marginálisnak is nevezhető képzőművészeti irányok érdeklődés jellemzi. Fő témái a 20. század első felének művészete, a kortárs képzőművészet, különösen, pedig, a női művészet szerepe. 1989 után fontos szerepet játszott abban, hogy a szocializmus idején perifériára szorult képzőművészek és alkotásaik bekerüljenek a kulturális vitákba és kiállításokra.

Göncz Árpád (1922-2015) író, műfordító, politikus, 1990-től tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöke volt.

Budapesten született középosztályi értelmiségi család egyetlen gyermekeként. Szülei hatéves korában elváltak, Árpád édesanyjánál maradt. Tízévesen a budai Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumba iratták, ahol kiscserkészként maga is lelkesen készült az egy év múlva, 1933 nyarán Gödöllőn megrendezett Cserkész Világtalálkozóra. Kora ifjúsága másik ösztönző élménye: későbbi csatlakozása a Teleki Pál Munkaközösséghez. Ez Teleki iniciatívájaként voltaképp egy felülről indított konzervatív reformmozgalom volt, amely a nemzeti önismeretre, az ifjúság hazafias nevelésére és felelősségvállalására helyezte a hangsúlyt, és főként a szegényparaszti nyomor enyhítését célozta, szociológiai terepkutatásokat indítva, élénk vitafórumot kínálva a diákság számára.

Érettségi vizsgáját 1940-ben a Verbőczy Gimnáziumban jeles eredménnyel abszolválta, ezután a budapesti jogi karon folytatta tanulmányait. 1944-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán, diákévei alatt 1944-ig, gyakornokként az Országos Földhitelintézetben dolgozott.

1944 februárjában behívták katonának, ám ő Németországba vezényelt, parancsnok és ellátmány nélkül sodródó egységétől csakhamar megszökött. Egy ideig bujkált, majd a Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics zászlóaljának önkénteseként részt vett a fegyveres ellenállásban, s egy nyilasok elleni rákoshegyi sikeres rajtaütésben a combján lőtt sebet kapott. Ezt követően Budapest ostromakor többször szovjet fogságba esett, de mindannyiszor sikerült megszöknie.

1945 tavaszán lépett be a Független Kisgazdapártba, ahol kezdetben a budapesti ifjúsági szekció elnöke és a Nemzedék című lap felelős szerkesztője, majd a párt parlamenti frakciójának titkára és Kovács Béla elnök személyi titkára lett. Miután közvetlen főnökét az NKVD összeesküvés koholt vádjával 1947 elején a Szovjetunióba elhurcolta (s csak kilenc év után engedte a Gulágról illetve egy moszkvai börtönből haza), a Kisgazdapárt 1948-as teljes felszámolásakor, titkárát, Göncz Árpádot is letartóztatták, és hetekig vallatták, bár végül elengedték.

Állását vesztve egy ideig segédmunkás volt, majd autogénhegesztő és csőlakatos lett az Április 4-e Gépgyárban. 1951-től öt éven át talajvédelmi technikusként dolgozott a Talajjavító Vállalatnál, majd az AGROTERV üzemszervező agronómusa és irányító tervezője lett. Munkája mellett 1952-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre is beiratkozott, ahová négy évig járt, bár mérnöki diplomát a forradalom kitörése, majd a börtönbüntetése miatt már nem kaphatott.

A forradalom napjaiban a Magyar Parasztszövetségben vállalt szervezői feladatokat. Fegyveres harcban nem vett részt, de a Parlamentben több ízben tárgyalt kormánytagokkal és felkelőkkel. November 4-e után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumainak elkészítésében s azok eljuttatásában az indiai követséghez. 1957 februárjában segített Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát Nyugatra csempészni. Három hónap múlva Bibó Istvánnal és Regéczy Lászlóval letartóztatták, majd több mint egy éves vizsgálati fogságot követően perbe fogták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetőségét kizárva. 1960 márciusában részt vett a váci börtönben kitört éhségsztrájkban; 1963-ban amnesztiával szabadult. Mint azt több interjúban elmondta, börtönévei alatt tanult meg angolul, a többnyire nagyidős politikai foglyok „fordító irodájára” kerülve, ahol társaival nyugaton lapokat, könyveket kellett fordítaniuk a pártállami vezetők belső használatára.

Szabadulása után előbb a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézet szakfordítója, majd 1964-től a Talajjavító Vállalat munkatársa lett. Közben Gödöllőn is szerette volna befejezni agrármérnöki tanulmányait, ám a politikai priusza, börtönviseltsége miatt az egyetemről kizárták. 1965-től 1990-ig szabadfoglalkozású íróként, műfordítóként tartotta el hattagú családját. Több mint 250 fordításkötet került ki kezei alól, főként modern angol és amerikai szerzők prózai munkái, többek közt Mary Shelley, William Faulkner, Ernest Hemingway, J.R. Tolkien, Malcolm Lowry, William Styron, John Ball, Colleen McCullough, Jasunari Kawabate, John Updike, William Golding és E.L. Doctorow tollából. Saját szerzői művei főként novellák, regények, drámák, így a Sarusok (1974), a Magyar Médeia (1976), a Rácsok  (1979) és a Találkozások (1980).

 Az 1970-es évek végétől számos ellenzéki kezdeményezésben részt vett: 1979-1980-ban a Bibó-emlékkönyv szerzőjeként és szerkesztőjeként, majd az írószövetségi viták, az ’56-os megemlékezések és a Történelmi Igazságtétel Bizottság munkájának aktív részeseként. 1988 májusában alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának s a Szabad Demokraták Szövetségének. 1988-89-ben az SZDSZ ügyvivőjévé, 1989-90-ben Országos Tanácsának tagjául választotta. 1988-tól a TIB alapító tagjaként, majd alelnökeként aktív részt vállalt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének előkészítésében s az ’56 utáni megtorlások valamennyi áldozatának jogi és politikai rehabilitációja kiküzdésében. 1989-ben az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozata ügyvezető elnökének választotta. 1989-1990-ben az Írószövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke lett. 1990. májusában, az első szabad választáson az SZDSZ budapesti listáján mandátumot szerzett, majd az Országgyűlés elnöke s ideiglenes köztársasági elnök lett. 1990 augusztusától tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöki tisztét töltötte be.

Hivatali ideje alatt 70-80 százalékos támogatottsággal mindvégig toronymagasan vezette az aktív politikusok népszerűségi listáját. Noha 2000-ben visszavonult a közszerepléstől, 1956 és a rendszerváltás élő mementójaként személyét továbbra is közszeretet és megbecsülés övezte; születésnapját számos barátja, tisztelője nyilvános rokonszenvtüntetések sorával vele ünnepelte a legutolsó időkig.

Életét egy 68 éves házasság megannyi nehéz próbája, öröme kapcsolta össze feleségével, Göntér Zsuzsannával. Rajta kívül négy gyermekük, hat unokájuk és négy dédunokájuk búcsúzott Göncz Árpádtól amikor 2015. október 6-án, életének 94. évében végleg lehunyta szemét. Honfitársai közül sokaknak mindmáig ő maradt a szabad, demokratikus Magyar Köztársaság eleven megtestesítője.

2012. őszén gyermekei elhatározták: alapítványt hoznak létre, hogy elősegítsék élete és munkássága hiteles bemutatását, továbbá az 1956-os forradalom, a demokratikus és szabadelvű eszmei, politikai örökség ápolását. A Göncz Árpád Alapítvány kuratóriuma 2013. novemberében kezdte meg munkáját. Azóta honlapot működtet, konferenciát és kiállításokat szervez, ösztönzi és támogatja Göncz Árpád munkáinak és a róla írott műveknek kiadását. Elhunyta után a néhai elnök nyilvános emlékhelyeinek létesítését is több ízben sikerrel kezdeményezte az Alapítvány – emléktábla-avatásokkal, szobor-állítással, koszorúzással. Mint szellemi hagyatékának gondozója és letéteményese a közeljövőben fontos céljául tűzte ki a néhai elnök személyes tárgyainak és dokumentumainak közzétételét is egy emlékmúzeum létrehozásával ugyanabban az óbudai lakóházban ahol fél évszázadon át az író, műfordító élt családjával. (III. Bécsi út 88-90.) Ennek törzsanyagául szolgál majd a jelenleg rendezés alatt álló hagyatéki gyűjtemény.

 Göncz árpád díjai és kitüntetései

A Magyar Penklub és a Magyar Tolkien Társaság tiszteletbeli elnöke

 Díszdoktorátusok (honoris causa)

1990 Butler University (Indianapolis, USA)
1991 New Delhi University (India)
1991 Brussels Free University (Belgium)
1991 Connecticut University (USA)
1993 Bangkok Thammasat University (Thailand)
1994 Alcalá de Henares University (Madrid, Spain)
1995 Oxford University (Great-Britain)
1996 Sorbonne (Paris, France)
1997 Rio de Janeiro University (Brazil)
1998 Philippines University
1998 Bologna University (Italy)
1999 Sydney Technical University

 Művészeti díjak

1980 A Művészeti Alap Irodalmi Díja
1983 József Attila Díj
1989 Wheatlands Prize
1991 Albert Schweitzer Prize
1991 Paul Harris Prize
1991 Premio Mediterraneo Prize

Dr. Göncz Árpádné, Göntér Mária Zsuzsanna 1923. november 16-án született Győrben. Elemi iskolái után a család Budapestre került. Az Orsolyita Rend rózsadombi  leánylíceumában érettségizett 1942-ben, majd  megkezdte tanulmányait a budapesti  egyetem Közgazdaságtudományi Karán, ahol az elsők között szerzett szociális gondozói képesítést 1944-ben.
Középiskolás éveiben ismerkedett meg Göncz Árpáddal, akivel 1947. január 17-én házasságot kötött. Közös életük elejétől Óbudán, a Bécsi út 88-90 számú házban laktak. Itt születtek gyermekeik, Kinga, Benedek, Annamária és Dániel. Göncz Árpád 1957-es letartóztatása után itt nevelte egyedül négy gyermekét férje kiszabadulásáig.
Az elsők között vett részt a hazai szociális munkás képzésben, majd hivatásszerűen is nagy energiával fordult az elesett, a sérült és a hátrányos helyzetű emberek felé, kapcsolódott be az őket segítő civil szerveződések tevékenységébe.
Férjével 1993-ban létrehozták a Kézenfogva Alapítványt, a közelmúltig a kuratórium elnökeként vezette azt. Személyes közreműködésével is erősítette az értelmi és halmozottan sérült gyermekek sorsának, gondozásuk és fejlesztésük körülményeinek jobbításáért folytatott sokoldalú munkát. Jelentős szerepe volt a fogyatékosok esélyegyenlőségét szorgalmazó, kedvező nemzetközi visszhangot kiváltó törvény megszületésében. 2014-ben lemondott, alapítói jogait Annamária lányára ruházta.
2015 őszén megözvegyült, azóta egyedül él a Budapest Vérhalom téri ex-elnöki rezidencián.