COURAGE

gyűjtemények hálózata

Erős Ferenc (1946-) szociálpszichológus, úttörő munkát végzett a pszichoanalízis, az analitikus szociálpszichológia és a holokauszt utáni zsidó identitás kutatásában.

Egyetemi tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte, pszichológia szakon szerzett diplomát 1969-ben. 1973 óta dolgozik az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében, 2002 óta az MTA doktora. Kutatómunkája mellett a hetvenes évek óta több egyetemen oktat. A tudományos életben nagy szerepet tölt be az általa szerkesztett és alapított Thalassa c. szakfolyóirat, illetve utódja, az Imágó Budapest.

Legfőbb kutatási területe az identitások szociálpszichológiái vizsgálata, a társadalmi diszkrimináció, a pszichoanalízis története és elmélete. Erős Ferenc olyan társadalmi jelenségek analitikus vizsgálatával foglalkozott és foglalkozik, mint a hatalmi struktúrák, az autoriter rendszerek, a társadalmi kisebbségek.

Egy vele készített 2005-ös interjúban karriere formálódásában több olyan tanáregyéniséget említ, akik nagy hatást gyakoroltak rá. Elsők között egykori magyartanárát, Kovács Endrét, aki pszichológiai témájú könyveket, például Sigmund Freud munkáit adta a kezébe, ekkor olvasta Bibó István zsidókérdésről szóló tanulmányát is. Emellett Erőst személyes érintettsége már nagyon fiatalon kutatómunkára ösztönözte. 17 évesen szülővárosában levéltári dokumentumokat keresett a zalaegerszegi zsidóság és saját családja deportálására vonatkozóan. Ehhez semmiféle támogatást, bátorítást nem kapott, úgyhogy már ekkor megtapasztalhatta, milyen nehéz terepre tévedt.

Érdeklődési területének formálódására egyetemi tanulmányai alatt nagy hatást gyakorolt a szociálpszichológiát tanító Pataki Ferenc és a marxista filozófiával foglalkozó Garai László. A politikai pszichológia, a politikai ideológiák pszichológiai vetülete iránti fogékonyságát oda vezeti vissza, mikor az egyetem elvégzése után bekerült a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjába.

A szociálpszichológiában nem az empirikus kutatások, hanem az elméleti megközelítések és legfőképpen a társadalomkritikai témák kezdték érdekelni, amely terület nem számított a legnépszerűbb kutatási irányzatok közé. Erről a fent említett interjúban így nyilatkozott: „egy kicsit mindig a periférián voltam; bár soha nem éreztem magam senki által félreszorítva, inkább azt mondanám, hogy saját magamat »marginalizáltam«.”

Fontos eseményt jelentett szakmai fejlődésében, hogy 1976-ban féléves ösztöndíjat nyert a Columbiai Egyetemre. A tekintélyelvű személyiség vizsgálatának gondolata ekkor vetődött fel benne, de ezzel egy időben kezdte el foglalkoztatni a zsidó identitás problematikája is. A legerősebb hatások az egyetem falain kívülről érkeztek: Amerikában volt lehetősége édesapja rokonaival találkozni, akik között sok vallásgyakorló zsidó embert is megismerhetett. A beszélgetések egyik központi témáját a háború utáni elvándorlás és a Magyarországon való maradás dilemmája jelentette. E családi szál mellett ösztönzőleg hatott rá, hogy Amerikában ekkor váltak intenzívvé a másodgenerációs túlélőkkel kapcsolatos vizsgálódások, elsősorban Helen Epstein újságíró Children of the Holocaust című könyve nyomán. Erős Ferenc kapcsolatba került a rokonain kívül is másodgenerációs holokauszt túlélők csoportjaival (second generation groups). Emellett a zsidóságot ért pszichés traumatizáció következményeit és többgenerációs hatását vizsgáló, nemzetközi pszichoterápiás és pszichoanalitikus munkák is fontos inspirációt és hivatkozási pontot jelentettek számára.

Az 1970-es évek végén dr. Stark András pécsi pszichológussal elsőként kezdett a másodgenerációs holokauszttúlélőkkel interjúkat készíteni és a háború utáni nemzedék zsidó identitását kutatni. A holokauszt története és emlékezete a kádári Magyarországon az elhallgatott, tabusított témák közé tartozott. Esetenként eltérő volt, családi körben ki beszélt a vészkorszakban átélt eseményekről, de nyilvánosan megemlékezni, pláne egy kutatási projekt részeként válaszokat keresni a leszármazottakban felmerült és elfojtott kérdésekre nem nyílt lehetőség.

Erős Ferenc – és Stark András esetében is – a kérdések saját magukra vonatkozóan is adekvátak voltak: az érdekelte őket, saját tapasztalataik és érzéseik mennyire általánosak, a családon belüli feldolgozás, traumatikus átörökítés folyamata milyen jellemzőkkel bír.

Bár Erős nem tartozott közvetlenül ellenzéki körökhöz, kutatási témái és megközelítésmódja, az elfojtott zsidó identitás, illetve a szociálpszichológia társadalomkritikai vetülete, a késő szocializmus kritikai, ellenzéki kulturális közege felé vezették. A kezdetben csupán szűk szakmai körben ismertetett kutatási eredményeikkel hamarosan a második nyilvánosság felé fordultak, a projekt a repülő egyetemek előadásai, a szamizdatokban terjedő írások közé is bekerült. Kovács Andrással - az alternatív, második nyilvánosság egyik fő szervezőjével - és Lévai Katalinnal közösen publikált tanulmányuk a Medvetánc folyóiratban, mely az 1980-as évek egyik legfontosabb kritikai értelmiségi fóruma volt (Erős, Ferenc, András Kovács, and Katalin Lévai. "Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?" Medvetánc, no. 2-3 (1985), 129-144.), máig meghatározó empirikus elemzésként tartják számon. Emellett Erős Ehmann Beával kidolgozta a zsidó identitás narratív modelljét (Erős, Ferenc, and Bea Ehmann. "Jewish Identity in Hungary, A narrative model suggested." In Ambiguous Identities in the New Europe, 121-134. Budapest: Replika, 1997.).

Erős Ferenc egyik előadásán úgy fogalmazott, egy egész nemzedék szorongását, rossz közérzetét jelentette annak a kérdésnek a feltevése, hogyan tudta meg valaki, hogy zsidó. Az ad hoc elhatározásból megkezdett interjúzás a hallgatás megtörését jelentette és ezért fontos emlékezetpolitikai cselekedet is volt. Középpontjában annak a szubkulturális identitásnak a megismerése állt, amelyet egy diszkiriminált csoporthoz való tartozás tudata táplált.

Az identitás fogalmáról a fentebb idézett interjúban azt mondja Erős, amikor ő elkezdett vele foglalkozni, kényes témának számított, mert mindenkinek volt „valamilyen szégyellni való identitása”. Mára ez már teljesen megváltozott, „az ember különböző helyzetekben különböző identitásait veszi elő. Ha kell, akkor romának vallom magam, ha épp arról van szó, akkor európainak. Régebben az elfojtás dominált, ma a felcserélhetőség.” Ezzel együtt a stigmatizáció, a diszkriminálás ma is működő társadalmi mechanizmus: „Attól, hogy valaki szabadon vállalhatja az identitását, még elnyomhatják.”

Erős Ferenc a mai napig aktív, 2016-ban kötete jelent meg Psziché és hatalom címmel (Erős, Ferenc. Psziché és hatalom. Tanulmányok, esszék. Budapest: Pesti Kalligram, 2016.), melyben azt járja körül, milyen pszichológiai bázisra épül a hatalom és az erőszak működése. Emellett érzékenyen reagál az aktuális társadalmi jelenségekre és problémákra, így például 2015 novemberében a Magyar Pszichológiai Társaság rendezvényén a menekültválság társadalom-lélektani vetületéről tartott nagy figyelemmel kísért előadást.

Esterházy Péter (1950-2016) író, a kortárs magyar próza eredeti és nagy hatású megújítója a késő-kádári, majd a rendszerváltás utáni évtizedekben.

A Rákosi-diktatúra egyik legsötétebb évében született Budapesten, egyrészt nagynevű arisztokrata, másrészt asszimiláns magyar zsidó polgári elődök utódaként, három testvéröccsével együtt. 1968-ban a pesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1974-ben az ELTE matematika szakán szerzett diplomát. Pár évig egy számítástechnikai intézet munkatársa lett, majd 1978-tól szabadúszó íróként önállósította magát.

Első könyve, a Fancsikó és Pinta című novella-füzér, 1976-ban lát napvilágot, melyet a kritikusok az év legjobb pályakezdő prózakötetének ítéltek. Csakhamar egy másik, hasonlóan játékos, ironikus hangvételű elbeszéléskötettel jelentkezik Pápai vizeken ne kalózkodj címmel. Ezt követi 1979-ben első nagy sikerű könyve: a Termelési regény (kissregény), e sodró erejű, nagyszabású szatirikus mű, mely egyszerre abszurd és realista korrajz a Rákosi- és a Kádár-éráról. Első gyűjteményes prózakötetét Bevezetés a szépirodalomba címmel jó 700 oldalon 1986-ban adják ki, benne – a címadó legújabb művén kívül – egy sor korábbi kisregénnyel: Függő (1981), Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982), Kis Magyar Pornográfia (1984), A szív segédigéi (1985).

Esterházy átütő nemzetközi sikerét a rendszerváltás után kilenc éven át írt nagy műve: a Harmonia Caelestis hozza meg, ez a magyarul 2001-ben publikált, számos nyelvre lefordított, monumentális család- és aparegény, ami az Esterházyak nyomait követve egyben magyar és közép-európai tér-időutazás, a barokktól a jelenig indázó epizódokkal és fantázia-játékokkal. Drámai fordulatként mindezt alig egy év múlva a Javított kiadás keserűen mítoszromboló tényirodalma követi, melyben az író apja felkavaró ügynök múltjával és titkos jelentéseivel kényszerül évtizedek múltán szembesülni.

Esszégyűjteményét: A szabadság nehéz mámora címmel 2003-ban adja ki; de hasonlóan az illúzióvesztés s a benső szabadság megőrzésének nehéz küzdelmeiről szól a Semmi művészet (2008) és önnön végzetes betegségének krónikája: a Hasnyálmirigynapló is (2016).

Fejtő Ferenc (1909–2008) magyar származású francia történész, újságíró, író és politikatudományokkal foglalkozó tudós volt. Nagykanizsán született zsidó könyvkereskedő és nyomdász családba. Zágrábban és Nagykanizsán járt iskolába. A budapesti tudományegyetemen és az Eötvös Collegiumban kívánta folytatni tanulmányait, de az antiszemita Numerus Clausus törvény miatt erre nem volt lehetősége, ezért 1927-ben a pécsi egyetemre iratkozott be, ahol magyar, francia és német szakon tanult tovább. A Numerus Clausus eltörlése után már felvették a budapesti tudományegyetemre, ahol magyar nyelvet, irodalmat és germanisztikát hallgatott. A Bartha Miklós Társaság tagja volt, majd csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. 1932-ben egy év börtönre ítélték marxista tanuló csoport szervezéséért. Eltávolodott a kommunista eszméktől, és szociáldemokrata újságíró lett. 1935-ben József Attila költővel és Ignotus Pál újságíróval megalapította az antináci és antisztálinista Szép Szó című irodalmi lapot. 1938-ban, miután hat hónap börtönre ítélték egy cikke miatt, melyben kritizálta a németbarát kormányt, elhagyta Magyarországot és Franciaországba költözött. 1943–1944-ben részt vett a francia ellenállásban.

1944 és 1979 között az Agence France-Presse (AFP) újság munkatársa volt, főszerkesztőhelyettesként onnan ment nyugdíjba. 1946-ban elfogadta Károlyi Mihály franciaországi magyar nagykövet felkérését, és a követség mellett működő magyar sajtóiroda vezetője lett. 1949-ben lemondott pozíciójáról, tiltakozásul barátja, a kommunista Rajk László ellen indított koncepciós per ellen, ami miatt minden kapcsolatát megszakította Magyarországgal. 1952-ben jelent meg legismertebb könyve, a Népi demokráciák története, mely nemzetközi hírnevet szerzett neki. (A mű bővített kiadását 1969-ben készítette el.) Az 1956-os magyar forradalom után aktívan részt vett a franciaországi magyar emigráció tevékenységében. 1958-tól a Magyar Írók Szövetsége Külföldön választmányi tagja lett. Franciaország legismertebb kelet-közép-európai szakértőjeként 1972 és 1984 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján tanított. Számos francia és nem-francia újságnak dolgozott (Esprit, Commentaire, Le Monde, Le Figaro, Il Giornale, Magyar Hírlap stb.). Tagja, illetve elnöke volt az Emberi Jogok Magyarországi Ligájának, ebbéli minőségében jelentős szerepet játszott az 1958-ban kivégzett magyar miniszterelnök, Nagy Imre 1988-as jelképes újratemetésének megszervezésében. (A párizsi Pére Lachaise temetőben rendezett szertartáson ő maga is beszédet mondott.) Számos könyvet írt a kelet-európai szocialista országokról, a baloldali mozgalmak történetéről és a magyar irodalomról.

Újságíró. A második világháborút követő években kezdett el az 1930-as évektől kezdve Bánkon szervezett alternatív pedagógiai nyári táborokba járni az 1960-as évek elejéig. Egyike azoknak a régi táborozóknak, akik elkötelezetten ápolják az alapító reform-pedagógus Leveleki Eszter örökségét. Fábri utódtábort is szervezett. Többek között a nevéhez fűződik a Leveleki Eszter Alapítvány létrehozása és a Bánkról szóló első monográfia megszületése Leveleki Eszter emlékezete címen (2016).

Juhász Ferenc (1928–2015)

1928. augusztus 16-án született Bián, egy Budapest környéki magyar–sváb faluban. Első verseskönyve 1949-ben jelent meg. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja lett. 1951. december 1-jétől 1974-ig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként működött. 1951-ben Apám című verséért megkapta a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután azonban költészete hamar tartós támadások tárgya lett. Az irodalmi élet konfliktusai és a magánélet tragédiái sikerrel keveredtek mind a társadalmi életben, mind pedig az alkotásban.  1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakított ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. 1956 forradalmát és annak leverését Budapesten élte át. 1957-től egyre mélyebb depresszióba süllyedt, s kórházba került. 1963-ban bekapcsolódott az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, melynek 1974-től 1991-ig főszerkesztője volt. 1975–1976-ban Nobel-díjra terjesztiették elő. 1973-ban újra Kossuth-díjban részesült (arany fokozat). 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja lett.