Kallós Zoltán és Szabó T. Attila 1970-ben megjelent Balladák könyvében 259 ballada található, ezekből 162 megjelent a dallamával együtt. Míg más kutatók gyűjteményes köteteiben korábban már közölt balladák is szerepelnek, addig Kallós minden bemutatott balladája első közlésű, nagyrészt addig ismeretlen változatot jelent, ráadásul számszerűen is több dallamos balladával és balladás darabbal gazdagította a kiadott balladák számát, mint amennyit együttvéve az előtte járók közleményeiből addig ismertek.
A magyar népballadák gyűjtése akkor indult meg, amikor a történész Gegő Elek Nicephor OFM (1805-1844), a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kiküldetésében járt Moldvában, 1836-ban, hogy az ott élő, régi magyar nyelvjárást őrző csángók kutatásának lehetőségeiről tájékozódjék (D. Mátai 1976). Hazatérte után beszámolt erről Döbrentei Gábornak (1786-1851), az MTA rendes tagjának (Szinnyei 1893) és az ő biztatására Petrás Ince János OFMConv (1813-1886), a moldvai Klézse falu plébánosa 1841-ben mintegy 88 csángó népdalt jegyzett le hívei körében, közöttük 8 balladát (Domokos 1987). Az Akadémiának megküldött kézirat anyaga csak 1956-ban vált ismertté (Kallós 2014). Őt követte a néprajzkutató és unitárius püspök Kriza János (1811-1875) Vadrózsák című anyagának összegyűjtése 1848 körül, melyből azonban csak 1863-ban jelent meg egy kötetre való (Kriza 1987). Teljes anyaga, ami Kallós Zoltán gyűjtéseinek megjelenéséig a leggazdagabb volt, csak halála után, 1882-ben, a Népköltési Gyűjtemény III. kötetében jelent meg (Kriza et al. 1882).
A magyar népballadáknak a 20. századig csak a szövegét írták le és tették közzé, de a század elejétől már lekottázták a dallamokat is, majd egyre többen készítettek hangzó felvételeket is: fonográfhengerre, hanglemezre, majd magnetofonra. Seprődi János (1874-1923, zenetörténész, folklorista), Bartók Béla (1881-1945, zeneszerző), Kodály Zoltán (1882-1967, zeneszerző, az MTA elnöke), Domokos Pál Péter (1901-1992, történész, néprajzkutató), Faragó József (1922-2004, néprajzkutató) és Jagamas János összesen mintegy 160 balladát közölt dallamával együtt.
A megelőző gyűjtések eredményeivel egybevetve a Balladák könyve a gyűjtés földrajzi terét kitágította, a balladagyűjtés addig közzétett anyagának legnagyobb része ugyanis addig a székelység köréből került ki. Az 1942-től számított gyűjtőmunka megindításakor még gyermekifjú Kallós aligha lehetett csak valamennyire is tájékozott az addigi hazai balladagyűjtés földrajzi határainak ilyen korlátozott voltát illetően, mégis szerencsés választással elsősorban az egyik legismeretlenebb tájon, az Észak-Mezőségen kezdett munkához. Előbb neveltetési helyén, Válaszúton, majd a közeli Kötelend, Magyarszovát, Vajdakamarás, Vice, Visa, illetőleg a valamivel távolabb fekvő Buza, Tacs, Mezőveresegyháza, Ördöngösfüzes, Szépkenyerűszentmárton került gyűjtőpontjai közé. Kallós figyelme hamarosan túlterjedt közvetlen gyermekkori környezete határain, és még három balladaterületen: a moldvain, a gyimesin és a kalotaszegin folytatta munkát. Ezzel csaknem teljesen ismeretlen területeket kapcsolt bele a romániai magyar balladakutatás érdeklődési körébe. A már akkor is ismert moldvai csángó balladaanyag gyűjtőpontjai közé is kerültek be Kallós munkássága nyomán olyan újabb pontok (Bergyila, Gerlén, Máriafalva, Forrófalva), ahonnan addig folklórkutató nem tett közzé egyetlen balladát sem.
A gyűjtőterület földrajzi határainak kitágításánál is kiemelkedőbb jelentőségű a közzétett balladaanyag gazdagsága. Az első közlésben megjelenő balladáknak a száma mellett, a balladaváltozatok terjedelmes volta is szembeszökő. Eladdig nem volt nemcsak romániai, hanem egyetlen más magyar balladakiadvány sem, amely egyszerre ennyi és ilyen terjedelmes ballada- balladás énekváltozattal gyarapította volna a magyar balladavilágra vonatkozó ismereteket. A régebbi stílusú balladák számos változata esetében nem ritka a rendkívüli terjedelmű, nemegyszer 40-80 szakaszt is magába foglaló darab.
A ballada szó irodalomtörténeti kitalálás, a szó és a fogalom ismeretlen a magyar nép körében. Mai ismeretsége a kiadványoknak és tankönyveknek köszönhető. Eredetileg a ballada – az olasz ballare szóból származik, ami táncolni jelentésű. A műfaj francia földön született meg és virágzott fel a 14. században és terjedt el innen egész Európában. A balladák egy igen ősi, de a parasztság körében, ha csorbulva-fogyva is a 20. századig élő értékrend megfogalmazói. Ezek, az emberek alapvető egyenlőségéről és a természet adományainak egyenlő használati jogáról szólnak. A paraszti társadalom a néphagyományban él, szabályait erkölcsét nem fektették le írásban. A legnagyobb bűnöket az ember a szeretet nevében követi el a szeretet ellen: a hogyant mondják el a balladák. Nem a törvényt fogalmazzák meg tételesen, hanem elmondják a törvénysértést és annak következményeit, a büntetését.
Ki, mikor, miért, kinek énekli el ezt vagy azt a balladát? A népszokásokban vannak szereplők, amelyekben a szerepek a különböző, ünnepélyes évfordulók, helyzetek idején segítik a résztvevőket, a nézők pedig szintén szereplők és tanulják is a szerepeket, hogy ha majd egyszer rájuk kerül a sor, megfelelően tudjanak viselkedni. Így lesz a bámész kislányból egyszer koszorús leány, majd mennyasszony, nyoszolyóasszony, szakácsné, hogy végül örömanyaként is megállhassa a helyét. A népköltészet, népművészet nem ismeri a vitrint, a szobát díszítő képet, a dísztárgyat, a színpadot, az előadást, a nézők és a szereplők különválasztását. Kallós munkáiból tudjuk, hogy a balladáknak elnevezett műfaj, tulajdonképpen a keservesek egy csoportja. Az tanulja meg, aki a szeretetlenség áldozata, és aki a szeretet ellen vétkezve bűnhődik, szenved. Ezt mondja el, de nem a valót, hanem annak a művészet erejével fölemelt mását, a hagyományban megismert és személytelenné tett formában. Azoknak éneklik, akik nem idegenek, akiknek megértésére számíthat. A bűn megtörtént, következményei jóvátehetetlenek. Egy útja még van az enyhülésre: szép szavakkal kimondani, megfogalmazni, figyelmeztetésként (Kallós 2014).
A Balladák könyvének előszavát író Szabó T. Attila a munkát kétarcú műként határozta meg, amelyet egyik arcával a széles körű olvasóközönségre, másikkal a balladakutatás avatottjaira tekint. Az itt közzétett forrásértékű anyag elsősorban a szaktudomány számára nyújtott jelentőset és maradandót. Megjelenésekor szakmailag egy pozitív értelemben vett sokkhatás volt. Új utakat, lehetőségeket nyitott, új eredményekre jutott el, de ugyanakkor túlmutatott önmagán, s követelően a folytatólagos kutatások szükségességét hirdette. Rámutatott ezzel együtt arra is, hogy igazán értékes anyagot elsősorban a szöveg és a dallam egységében korszerűen gyűjtött darabok közzétételével lehet a szaktudományi vizsgálódás elé tárni.