Kallós Zoltán (Válaszút, Kolozs megye, 1926. március 26. – Válaszút, 2018. február 14.) romániai magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagja, a Magyar Néprajzi Társaság tagja, a Magyar Művészeti Akadémia fő tagja. Az első négy elemit szülőfalujában, Válaszúton végezte, majd a kolozsvári református kollégium diákja lett. Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron folytatta, 1946-ban tanítói oklevelet szerzett. Tehetős szülők gyermekének számított. Szülei 1933-ban megvásárolták a Bánffy grófok válaszúti vadászházát. Ezt azonban a 10 holdas családi birtokkal együtt, 1950-ben a kommunista hatóságok elkobozták azzal az ürüggyel, hogy a kulák-listára tett apja többet vetett, mint ami a vetési tervben volt. Hat hónap börtön és teljes vagyonelkobzás járt érte. Az ügy kihatott Kallós pályafutására is. 1946-1950 között tanítóként működött a Kolozs megyei Magyarvistán, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiára. Társadalmi származása miatt először másodéves korában zárták ki az évfolyamról, de ekkor még a magyarvistai országgyűlési képviselő, Nyilas Ilona közbenjárására, visszavették. Negyedéven, 1954-ben, társadalmi származása miatt újra kizárták, és emiatt soha nem fejezte be tanulmányait.

Katonaságát Moldvában töltötte és az itt szerzett tapasztalatai arra késztették, hogy az addigi mezőségi magyar, román és cigány vegyes közegben folytatott folklórgyűjtéseit a moldvai csángókra is kiterjessze. 1954-1956 között a ma Bákó megyei Lészpeden tanított. Majd, az 1956-os magyar forradalom hatására a kisebbségi politikában bekövetkező változások miatt felszámolt iskolából, Marosvásárhelyre ment, ahol rövid ideig a Hagyományok Házánál a „népirodalom oktatója”. 1957-ben kutatási terepül a gyimesi csángókat választotta és 1959-ig a Magyar Autonóm Tartományhoz tartozó Gyimesközéplokon tanított (Kallós Zoltán közlése).

Gyűjtéseivel felkeltette a hatóságok figyelmét. Szorosabb megfigyelésében az is szerepet játszott, hogy elsősorban magyarországi szakemberek segítségével dolgozott és publikált. Miután a magyar néprajzi anyagok gyűjtése nem bizonyult elegendőnek a nacionalizmus vádjának alátámasztására, Kallós ügyét köztörvényes vonalra terelték. 1959-ben és 1967-ben a Csíkszeredai Népbíróság előbb 1 év három hónap, majd 2 év javítóbörtönre ítélte (ACNSAS P051484, 2–46). A két eljárás között 1960-tól 1966 szeptemberéig a gyimesközéploki fakitermelő vállalat alkalmazottjaként is tovább folytatta gyűjtéseit. A második ítéletet követően, 1968-tól Kolozsvárra költözött, ahol a megfelelő szakmai környezetben 1970-ben megjelent a nagy feltűnést keltő és szakmai elismerést hozó Balladák könyve. 1973-ban, Szabó T. Attila és Jagamas János közreműködésével, a Magyar Helikon kiadásában Budapesten megjelent az újabb kötet Balladák könyve. Élő erdélyi és moldvai magyar népballadák címmel. A rákövetkező évben a Magyar Helikon gondozásában sor került a kötet második kiadására is.

A szakmai siker újból ráterelte a figyelmet. 1974-ben a Kolozsvári Törvényszék Kallóst köztörvényes vonalon két és fél év szabadságvesztésre ítélte. Letartóztatása felzaklatta a kolozsvári magyar értelmiségi elitet, melynek tagjai – különösen Kányádi Sándor költő és Bajor Andor író – a néprajzkutató lejáratását szolgáló pert úgy fogták fel, mint ami ellenük és egyszersmind a romániai magyar közösség ellen irányul. Az 1974. szeptember 14-ei és 28-ai törvényszéki tárgyalásokon többen – Kányádi és Bajor mellett, Bálint Tibor író, Beke György író, Szilágyi István író és mások – jelenlétükkel tüntettek Kallós mellett. Azt is kilátásba helyezték, hogy mind az Írószövetség kolozsvári fiókjánál, mind más állami fórumokon tiltakoznak majd az ítélet ellen. A 10 tagú csoportos per nyilvános tárgyalásain – melyben a vádlottak között szerepelt Corneliu Brudașcu kolozsvári festőművész is –, Kallós visszavonta minden korábbi fizikai és erkölcsi kényszer alatt adott nyilatkozatát. Ügyét a korabeli nyugati sajtó és a Szabad Európa Rádió is részletezte (ACNSAS, I203447/5, 390-395v, 397-398).

Bő 40 év távlatából Kallós nem emlékszik arra, ha letöltötte börtönbüntetéseit vagy sem. Csupán a letartóztatások maradtak meg és hogy végighordozták Románia börtönein. Ennek megfelelően említi Poarta Albát, Feketehalmot, és a nagyenyedi börtönt. Ez utóbbi helyről szabadult, miután a magyar kormány közbenjárására köztársasági kegyelmet kapott (Kallós Zoltán közlése). Közlését egyelőre nem erősíti meg levéltári adat. Hasonló pozitív kimenetelű közbenjárásra ugyanakkor egyelőre nincs példa, és Kallós esete egyedülállónak számít a kommunista korszak román–magyar kétoldali kapcsolatainak történetében. A kommunista rendszerek, mind Magyarországon, mind Romániában, a néprajzosokat narodnyikokként és nacionalistákként kezelték. A témáikat nem ők választották ki, hanem az ki volt adva. A hatalom nyomást gyakorolt rájuk, hogy olyan témák kerüljenek elő, amelyek erősítik és legitimálják a rendszert. A diktatúra idején, a szabadúszó Kallós kutatásaihoz értelemszerűen nem kapott anyagi támogatást. Gyűjtőmunkáját azonban annál nagyobb figyelemmel kísérték. Ezt támasztja alá az 1960-as évek végéig terjedő Kallósra nyitott kétkötetes adatgyűjtő-megfigyelési dosszié is (ACNSAS, I375159/1-2). Volt rá esett, hogy tárgyvásárlás után eljárást indítottak ellene, csalást-üzérkedést próbálva sikertelenül rábizonyítani. Adatközlőit, éneklőit, állandóan molesztálták. Az ötvenes évek végétől a provokációk, házkutatások, utcai figyelőztetés és ügynöki megfigyelés mindennapos volt, és Kallós az 1989-es rendszerváltásig folyamatos hatósági és titkosrendőrségi presszió áldozata (Kallós Zoltán közlése).

Kallós szerint a romániai kommunista rendszer legfontosabb célja a kisebbségekkel szemben az volt, hogy amennyire csak lehetséges a nemzeti jellegüket minél jobban elnyomja, és a magyarságtudatot felszámolja. Következetesen, több ember munkáját végezve dolgozott 1989 előtt. Olyan jellegű tárgyi és szellemi értékmentést végzett, ami mai szemmel nézve már megvalósíthatatlan, miután adatközlői időközben elhunytak. „Körülnézek, mind meghaltak körülöttem az emberek. Egyedül maradtam a pusztában, mint egy magányos fa.” – mondta a 2017. szeptember 21-ei válaszúti interjúban. Kallós végezte magyar nyelvterületen a legnagyobb népzenei gyűjtést, melyekből, elsősorban a rendszerváltás után, hanglemezes válogatások jelentek meg, archív felvételeiből több hangzóanyag-sorozatot szerkesztett és adott ki. Énekesként ő maga is két lemezt jelentett meg (1997: Búsulni sohasem tudtam…, 1998: Idegen földre ne siess…) Néprajzi filmek szaktanácsadója, népzenei fesztiválok énekese, előadója. Mindemellett, mint az erdélyi és magyarországi táncházmozgalom egyik életre hívója, haláláig népzenei és néptánctáborok szervezője. Nevelői hatása rendkívüli jelentőségű, mivel hosszú évek során fiatalok tömegeivel ismertette és szeretette meg a magyar népművészetet. Szakmai tanácsai, útmutatásai több generációt indítottak el és segítették a zenész, táncos és néprajzos pályán.

Kallós rendszerváltás utáni legfontosabb műve a Kallós Zoltán Alapítvány létrehozása. Szem előtt tartva a hagyományőrzést és a továbbadását a következő nemzedéknek, teljes vagyonát átadta az alapítványnak. 1992-ben visszakapta a családi birtokot a kúriával, melyet 40 évig a helyi termelőszövetkezet használt. Előbb felajánlotta az Erdélyi Református Egyházkerületnek, de miután Csiha Kálmán püspök öregek otthonának szánta, ezt elutasította, mert úgy gondolta, hogy a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Az ekkor létrehozott alapítvány első tevékenységei között a különböző táborok szervezése szerepelt. Keretében, 1998-ban vált először hivatalosan láthatóvá a magángyűjteménye. 1999-ben az alapítvány elindította a szórványoktatást, mely a szórványtáborból nőtte ki magát. Kallós munkatársai körülbelül húsz mezőségi településen kerestek fel magyar családokat, és kiderült, sehol, egyetlen faluban sem volt anyanyelvi oktatás. Ennek hatására indítottak magyar óvodát és elemi iskolát bentlakásos rendszerben. Huszonöt év szünet után, négy gyermekkel indult útjára a program, 2017-ben száznegyvenen jártak ide. Az alapítvány eladdig kéthónapos nyári tevékenysége a szórványoktatás bevezetésével teljes évűvé, folyamatossá vált (Balázs-Bécsi Gyöngyi közlése).

Az intézményt a magyar kormány nemzeti jelentőségűnek tartja. Alapítóját, mind 1989 előtti, mind 1989 utáni munkásságára tekintettel folyamatosan magas rangú díjakban és kitüntetésekben részesítette. Kallós egyebek mellett 1996-ban Kossuth-díjat, 2000-ben Magyar Örökség díjat, 2001-ben Magyar Corvin-láncot, 2003-ban Kölcsey-emlékplakettet, 2006-ban pedig Hazám-díjat kapott. 2014-ben megkapta a Nemzet Művésze címet, majd 2017-ben a Kossuth-nagydíjat is (Kallós Zoltán Alapítvány 2017). Az Európai Bizottság és az Europa Nostra 2017. április 5-én hozta nyilvánosságra a kulturális örökségvédelem terén legnevesebbnek számító uniós elismerés, az Európai Unió Kulturális Öröksége / Europa Nostra díj 2017. évi díjazottjait. Kallós Zoltán az „elkötelezett szolgálat” kategóriában kapott díjat. Az ezt követően indított online szavazáson, Kallós megkapta a Közönségdíjat is. Halálakor a legkitüntetettebb magyar személyiségek közzé sorolták (Europa Nostra 2017).