A filozófus Egyed Péter és a költő Szőcs Géza vették rá Darkó Istvánt, hogy írjon és írásait egy külön kötetben megjelentesse. Darkó írásai azonban nem alkottak egy szabályos műfajt. A könyvében is az a zavar, hogy egyik másik hasonlít egy novellára, vagy egy-egy rövid elbeszélésre és mégsem az. Irodalmi kifejezéssel, ez egy olyan text écriture, ami mintázva van valamilyen bevett műfajjal. Akkoriban a szövegnek, a szövegirodalomnak a korát kellett volna élni Romániában is, mint egész Európában, csakhogy ez egy olyan szerencsétlen közeg volt, ahol, ha az ember nem alkalmazkodott az irodalmi sztenderdekhez, akkor az írásait nem publikálták. Darkó nem alkalmazkodott a korabeli irodalmi sztenderdekhez, mert neki színészként nem volt tétje. Azt írta le, amit akart, ahogyan érzett, és ahogyan látott. Írásai gyakran egy hangzó anyagnak az írásbeli megmódolása. Bizonyos esetben hamarabb halhatta azt, ami történik, mint ahogyan lejegyezte. A hangból született az írás, és az egyik műfaj adta meg a másik lehetőségét a számára, Darkó azonban mindegyik műfajban voltaképpen színész maradt, mint ahogy mind a magnójátékok, mind az írások előadhatóak. „Városában” „desztillált emberek” laknak, akik ámulkoztatóan viselkednek, de gondolataikkal, rögeszméikkel az átlagember viselt dolgait hordozzák a vállukon. Darkó korábbi írásaiból számtalanszor „plagizál”, hol a Macskarádió műsoraiból ollóz, hol Szénégető Henrik vagy Fruléz írásait közli, máskor a Bendzin című lap cikkeit másolja le. Fiktív világának szereplői megszervezik a maguk saját életét, létrehoznak egy fiktív valóságot, egy bizonyos halálos tartalommal, amelyből megérthető, a gyávaság normalitása miatt alaposan elrejtett saját valóság. Abban áll írásainak rendkívülisége, hogy többféle tartalmú és rétegű, szerkezeti fantasztikumot hoznak létre, amelynek egyféle hermeneutikai viszonya van a korabeli valósággal. Darkó egy pillanatra sem feledkezett meg azokról, akik az ellentörténetet, a világrendet teremtő erővel szemben az aljasság kultúrtörténetét írják, akik mindenféle csapdákat készítenek az emberiség gondtalanabbik fele számára, zaklatják, fenyegetik és üldözik őket. A sötétség és az aljasság népét azonban nem lehet uralomra segíteni. Darkó írásai megannyi utalás egy ilyen utópiára, amelyekben folyamatosan megszólal a nyomott egzisztenciák hangulata és kilátástalansága, a Semmi.
A Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának volt egy hivatalos bizottsága, szerkesztő tanácsa. Az volt a bevett eljárás, hogy vagy tőlük, vagy más neves írótól kértek egy ajánlást. Két ajánlásnak kellett megtámogatnia a Forrás-kötetet és a szerkesztőnek szokásjoga volt, hogy attól kérjen ajánlást, akitől akar. Nem attól kért ajánlást, akiről nyilvánvalóan tudta, hogy a kéziratot majd kedvezőtlenül véleményezi. Egyed azért fordult a költő és író Csíki Lászlóhoz és Bajor Andorhoz, mert tudta, hogy értik a szerző mondanivalóját. Meglett a két ajánlás, ki is adták a kötetet, és akkor jött a hivatalos szerkesztőtanácsi embereknek az az álláspontja, hogy Egyed túllépett a szabályokon, és ezt a dolgot eltúlozta vagy elsiette. A romániai magyarság irodalmi, művészeti és kritikai hetilapjánál, a kolozsvári Utunknál szervezett tanácskozásnál lett téma. Ott voltak Balla Zsófia, Szőcs Géza, a harmadik Forrás-nemzedéknek a képviselői, akik azonban azt mondták, hogy a kéziratot mindenképpen ki kell adni, mert fontos, kifejez valamit, ami az életérzésükből fakad. Darkó írásában megtalálták magukat, sokkal inkább, mint más írásokban, amelyek a Forrás-sorozatban korábban megjelent, unalmasan, szürkén, porosan, elfeledhetően.
Egyed Péter a kulturális ellenállás kifejezést, amely a román sajtóban is felbukkant, és egy sajátos műfajt képez, tartalmilag úgy értelmezi, hogy egy más kultúráról van szó. Azért állítja ezt, mert a Kritérion Könyvkiadó szerkesztőjeként egész pontosan ismerte a cenzúra utasításokat. Nagyon jól tudta, hogy mi lenne az a kultúra, amit a Román Kommunista Párt elvár az alkotóktól. Ismerte a kulcskifejezéseket, levelezett különböző dolgok miatt az ideológiai titkárokkal, akik mindig megírták, hogy mi kell legyen a versben, s az is lejött, hogy mi kellene legyen a prózában és így tovább. Ha ez nem volt benne, akkor nyilván egy más kultúra született, nem az, ami a hivatalos elvárási rendszer szerint van, és abban működik. Ez azonban nem működhetett, mert senki sem volt hajlandó pártfunkcionáriusként írni a nyolcvanas években. Kimondottan egy olyan helyzetben, ami a Macskarádiót illeti, és ahol semmi másról nincs szó, csak hogy mindenkit üldöznek, az üldözőket is üldözik körbe-körbe, az igazán nem lehetett semmilyen hivatalos ideológiai normának megfelelő tartalom. Egyed szerint az „ellenesség” nyíltan azt mondja, hogy „ezt nem”. Darkó írása nem direkten megy a rendszer ellenében. Hanem azt mondja, hogy van egy „Más”, ami kifejez benneteket, és aminek semmi köze ehhez a rendszerhez. Ami azt mondja, hogy az, amiben éltek, az nem olyan, és arra figyeljetek, hogy üldöznek titeket, hogy halál közelben vagytok. Ezek az érzések, amelyek átjönnek szövegéből.
A ma már elképesztőnek számító 5000 példányban kiadott kötet, meglehetősen jelentős irodalmi szubkultúrát szült. Darkó írásainak értelmezése a továbbiakban időszakosan felbukkant az író és irodalomkritikus Mózes Attila, az irodalmár Gyulai Levente, a művészeti író Martos Gábor, vagy az irodalomtörténész és költő Miklós Ágnes Kata munkáiban.