COURAGE

gyűjtemények hálózata

Bakos István (1943) magyar művelődéskutató, ellenzéki aktivista. Mezőgazdasági technikumot végzett Szentlőrincen. 1963-tól a Peterdi Új Élet Termelőszövetkezetben dolgozott agronómusként, 1964 és 1970 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-népművelés szakán tanult, s az Eötvös József Kollégium közéletét szervezte. 1969-ben végzett, egy évig az ELTE Bölcsészkar diákvezetője. 1970 és 1973 között a Magyar Tudományos Akadémia Tudományszervezési Intézetében, 1973-tól 1975-ig a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsában, 1975-tól 1978-ig a kormány Tudománypolitikai Bizottságában, 1979-től 1994-ig a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. A nemzeti ellenzék tagjaként egyik kezdeményezője volt az 1980-ban megalakult Bethlen Gábor Alapítványnak. Közreműködött az 1987-es Lakiteleki Találkozó, valamint a Magyar Demokrata Fórum szervezésében. 1994-től 1999-ig a Magyarok Világszövetésének választott főtitkára, 2004-ig a Nemzeti Tankönyvkiadóban főosztályvezető. 1999 és 2007 között a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke volt.

Költő, képzőművész, előadóművész, zenész. Zenei általános iskolában tanult, majd egy kelet-berlini rajzfilmstúdióban dolgozott. Ezután esti gimnáziumba járt ismét Budapesten. 1968 végén megalapította barátaival a később legendássá váló Kex együttest, melynek énekese és frontembere volt. A zenekarnak komoly értelmiségi rajongótábora alakult ki, tevékenységükre a titkosszolgálat is felfigyelt, a frontember rendőrhatósági célszeméllyé vált.

A hatósági zaklatások nyomására 1971 októberében Nyugat-Németországba emigrált. Az esseni Museum Folkwang iskolájában kezdett festészetet tanulni (két szemeszteren át), majd a düsseldorfi Kunstakademie festő és grafika szakának volt mesternövendéke (tizenkét szemeszteren keresztül).

Ebben az időszakban egy képeskönyve jelent meg Olimpi címmel (et cetera Literarischer Verlag, 1975). 1977-ben elkészítette a negyvenöt képből álló, az univerzum sorsát ábrázoló, Az anyag útja című pasztellfestmény-sorozatot. Érdeklődni kezdett a kerámiaszobrászat iránt. Ugyanebben az időszakban zenei tájképek létrehozásával is foglalkozott.

1978-ban Nyugat-Berlinbe költözött, évtizedeken át itt élt és alkotott, mint művész-lelkész. Indián- és szamuráj-iskolát alapított, azóta Január Herceg (Prince January) néven publikál. A nyolcvans évek elején és a kilencvenes évek végén észak-amerikai tanulmányutakat tett. Egymással összefüggő módon mutatja be különféle műfajokban, de azonos szemlélet alapján készített műveit: zenéit, dia-mesefilmjeit, ékszereit, szobrait, festményeit, rajzait, költői szövegeit.

Düsseldorfi és berlini kiállításai mellett, meghívás alapján kiállítást rendezett a budapesti Dorottya Galériában (1996) és az Éri Galériában (2001), valamint a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban (Lét-határtalanság, 2007). Hollywoodban könyve is megjelent Terra Forming címmel (Klasky Csupo Publishing, 2000), melyben színes képek, szövegmeditációk és a mellékelt zene révén arra tanít, hogy miként érdemes a bennünket körülölelő valóságot kozmikus léptékben értelmeznünk.

2012-ben súlyosan megbetegedett, jelenleg egy németországi rehabilitációs intézetben fekszik.

Balázs Sándor (Kolozsvár, 1928. április 4. –) erdélyi magyar filozófus, egyetemi tanár, politikus. Apja vasúti munkás, anyja varrónő, egyetlen lánytestvére tisztviselő. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Irodalom- és Bölcsészettudományi Karának filozófia szakán végezte 1952-ben. Egyetemi tanulmánya utolsó évében 1951-ben tanársegédnek nevezték ki a dialektikus és történelmi materializmus katedrán, majd egy évvel később a bukaresti A. A. Jdanov Központi Tanársegéd Iskolába (Școală Centrală de Lectori A. A. Jdanov) küldték, amelyet 1954-ben abszolvált. Ettől kezdve egyetemi lektorként tevékenykedett, és a két kolozsvári egyetem 1959. évi egyesítése után tisztségét megőrizte az így létrehozott „Babeș-Bolyai” Tudományegyetemen is. Doktori fokozatát 1971-ben szerezte meg. 1978 februárjától egyetemi docensként működött a kolozsvári egyetem Történelem és Filozófia Karának filozófiai-szociológiai tanszékén. (ACNSAS, I161638/1, 227fv). 1945-től KISZ-tag, majd 1956 júniusától párttagként működött. A titkosrendőrségi iratgyűjtője alapján megkapta „a mezőgazdaság kollektivizálásának befejezése tiszteletére” (în cinstea încheierii colectivizării agriculturii) kitűntetést. A hatvanas évek elejétől a helyi pártszervezetekben több alacsony rangú pozíciót is betöltött. 1979-től az Egyetem Szindikátusi Bizottságán belüli cenzúra bizottság tagja. 1986-ban a Kolozsvári Városi Pártbizottság propagandistája volt (ACNSAS I161638/1, 228).

Az 1970-es évektől főként a két világháború közötti magyar filozófiai-szociológiai-elméleti irodalom foglalkoztatta. Az ő gondozásában és bevezető tanulmányaival jelent meg Dimitrie Gusti A szociológiai monográfia (Téka, 1976) című kötete. Szociológiai és nemzetiségi önismeret (1979) c. munkájában pedig a Gusti-féle iskola hatását kutatva a két világháború közötti romániai magyar szociográfia legkülönbözőbb műhelyeit – Erdélyi Múzeum, Korunk, Erdélyi Helikon, Erdélyi Fiatalok, Hitel – vette számba és mutatta be. A filozófus és szociológus Constantin Rădulescu-Motrutól és a diplomata Nicolae Titulescutól is fordított és közölt. Tanári és sokrétű szakmai tevékenysége mellett 1975-ben az Igazság napilap szerkesztőbizottsági tagja (Balázs Sándor közlése). Első felesége, a tanárnő Lőrincz Kornélia, 1959-ben elhunyt. Házasságukból 1955-ben egy lányuk született. 1960-ban újranősült, második felesége született Bíró Rozália a BBTE Tudományos szocializmus katedra egyetemi docense volt. Többször is engedélyezték a külföldi kiutazást számára. 1972-ben Olaszországban, 1974-ben Franciaországban, 1978-ban pedig a Német Demokratikus Köztársaságban is megfordult (ACNSAS I161638/1, 425 fv).

1987. január 15-én a kolozsvári Securitate a pártszervek engedélyét követően nyomozni kezdett utána. Két héttel később, február 5-én felfektették a „Sociologul” fedőnevű adatgyűjtő dossziét és a továbbiakban szoros megfigyelésnek vetették alá. Rövidesen tisztázták a Limes-körben lefolytatott tevékenységét, a Cseke tanárházaspárral fenntartott kapcsolatát. Lakását lehallgatták, és ugyancsak kiemelt figyelemmel kezelték a Popovics Emil kolozsvári magyar konzullal fenntartott kapcsolatát. Az informátori hálózat és az operatív technika bevetése mellett, sor került az utcai figyelőztetésére is. 1987. június 2-án a Kolozsvári Városi Pártbizottság első titkára, az Egyetemi Központ Pártbizottságának titkára jelenlétében megrótta, amiért bizonyos személyek társaságában „bizonyos dolgokhoz” a párt szempontjából elfogadhatatlan magatartást tanúsított, amiért román felsőszintű és intézményes hozzájárulás nélkül közölt írásokat Magyarországon, és amiért idegen állampolgárokkal nem kívánatos kapcsolatokat tartott. Balázs néhány nappal később, június 6-án írásban is „önkritikát” gyakorolt (ACNSAS I161638/1, 390; I161638/2, 166–171). 1988. január 9-én a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektora újabb figyelmeztetésben részesítette (ACNSAS I161638/1, 275), egyebek között azzal vádolta, hogy kétértelmű dolgokat mondott az előadásain.

A romániai forradalom napjaiban Balázs tevékeny szerepet vállalt a Hívó Szó című felhívás létrehozásában, mely kimondta, hogy a romániai magyar közösségnek szervezkednie kell, és melynek megszerkesztésére, 1989. december 24-én, a szociológus és filozófus Gáll Ernő lakásán került sor. Másnap, december 25-én, Balázs is ott volt az összegyűlt kolozsvári értelmiségi elit tagjai között, akik a Szabadságnak átkeresztelt Igazság napilap szerkesztőségében kimondták, hogy létre kell hozni egy politikai szervezetet (Fodor 2014). Az ő elképzelése az volt, hogy hozzanak létre egy magyar pártszerű politikai szerveződést, amely részt vesz majd a választáson. Koncepciójában megmaradtak volna a civilszervezetek, és a párt nem foglalkozott volna a színházakkal, az újság, vagy az oktatás kérdéseivel, melyek különállóak maradtak volna. Időközben azonban sor került a Ion Iliescu és Domokos Géza közötti egyezségre, majd létrehozták az RMDSZ-t, amely már nem párt volt, hanem szövetség, amely ernyőszervezetként egyeduralkodóvá vált a kultúrában és a politikai képviseletben (Balázs Sándor közlése). Az 1990-es években Balázs az RMDSZ politikusa. 1990. február 24-25-én az RMDSZ országos küldöttgyűlése Sepsiszentgyörgyön megválasztotta az Országos Ideiglenes Bizottságát és a 11 tagú elnökség egyik alelnöki funkciójába beválasztották Balázs Sándort is. A Bolyai Társaság elnöke volt 1990-1995 között, melynek máig célja az állami tudományegyetem létrehozását is beleértve, az önálló romániai magyar felsőoktatási intézményrendszer megteremtésére irányuló jogos és megalapozott közösségi igények támogatása és képviselete. A rendszerváltást követően a nyugdíjaztatásig, majd ezt követően még 10 évig, konzulens professzorként továbbra is a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen dolgozott, mint doktori vezető (Balázs Sándor közlése). A kisebbségi lét filozófiai kérdéseit kutató filozófusprofesszor tudományos és közéleti munkásságát napjainkig számos írása kíséri. Az Emlékeim személyekről – újraközlésekkel című utolsó kötete 2018 májusában jelent meg. 

Ivo Banac 1947. március elsején született Dubrovnikban. 1959-ben emigrált New Yorkba, ahol a jezsuita Loyolai Gimnáziumban fejezte be tanulmányait. Később a jezsuita Fordham Egyetemen tanult, ahol 1965-ben végzett. 1971-ben szerzett diplomát, 1975-ben írta meg doktori disszertációját a kaliforniai Stanford Egyetemen. 1977 és 2009 között tanította Kelet és Délkelet-Európa történetét a Yale Egyetemen (New Haven, Connecticut). 2009-ben professor emeritusként vonult nyugdíjba a Bradford Durfee Alapítvány által fenntartott tanszékről. A budapesti Közép-Európai Egyetem egyetemi tanáraként dolgozott 1994-től 1999-ig, ahol a Délkelet-Európai Intézetet vezette. 2008-tól a zágrábi egyetem bölcsészkara történelem tanszékének professzora, és 1990 óta akadémiai levelező tag. Számos jelentős könyv, esszé és tanulmány szerzője, úgy mint A nemzeti kérdés Jugoszláviában. Gyökerek, történelem, politika (1984, kitüntetve az Amerikai Társaság a Szláv Tanulmányokért „Wayne S. Vucinich” díjával), Sztálinnal Tito ellen: Kominform szakadások a jugoszláv kommunizmusban (1988, kitüntetve a Zágrábi Könyvvásár „Joszif Juraj Strossmayer” díjával), és a Hrvati i crkva : kratka povijest hrvatskog katoličanstva u modernost (Horvátok és az Egyház: A jelenkori horvát katolicizmus rövid története) (2013).

Ivo Banac olyan családból származott, amely szemben állt a kommunista diktatúrával. Anyai nagyapja 1948-ban halt meg a lepoglavai börtönben, miután a hatóságok húsz évre elítélték. Emiatt családja elhagyta Jugoszláviát, elsőként az apja 1947-ben, majd az anyja 1959-ben. Történészi munkássága miatt Banac a jugoszláv politikai rendőrség megfigyelése alatt állt. Az 1971-es horvát tavasz idején Banac éppen Zágrábban kutatott a disszertációjához. Azonban történészi hivatása miatt nyilvánosan nem lépett fel a rezsimmel szemben. Ez nem jelentette azt, hogy másféleképpen ne szállt volna szembe a jugoszláv kommunista rendszerrel, hiszen magánemberként találkozott olyan emigránsokkal mint Bgdan Radica vagy Franjo Tuđman. A nemzeti kérdés Jugoszláviában c. könyvét 1988-ban fordították le horvát nyelvre, mely kiváltotta a Jugoszláv Kommunista Párt és a marxista értelmiség haragját. A jugoszláv kormány néhány tagja egyenesen a könyv betiltását követelte. Végül megenyhültek és a könyvet kiadták. A szerb Milošević'-, és a horvát Šuvar-rezsim Nagy Szerbia és a jugoszláv gondolat fenntarthatatlanságát olvasták ki a könyvből.

Banac hitt abban, hogy az emigráns csoportok a kulturális ellenállás miatt fontos szerepet játszottak a horvát kommunista rendszer és a kelet-európai rezsimek demokratizálásában, különösen azzal, hogy figyelemmel követték a lengyel emigráció munkásságát is. Banac abban azt állította, hogy a második világháború utáni horvát történelmet nem lehet megismerni a horvát diaszpóra tevékenységének ismerete nélkül. Úgy vélte, a horvát emigráció döntő mértékben hozzájárult a független és demokratikus horvát állam gondolatának fejlődéséhez. Hasonlóan gondolkodott az emigráns Franjo Tuđman is, aki a hatvanas évek elejétől szoros és titkos kapcsolatokat épített ki a horvát emigrációval. Banac a horvát politikai emigráció történetét két részre osztotta: 1945-től az 1971-es horvát tavaszig, és az utána következő időszakra. Ekkor tűnt fel a horvát diaszpóra új nemzedéke, mely a korábbi generációval szemben már szakított a szűken értelmezett marxizmussal. Lehetetlenné vált úgy beszélni az 1945 utáni kommunista időszak horvát történelméről úgy, hogy politikailag nem reflektáltak a horvát diaszpórára. Banac végül arra a következtetésre jutott, hogy Radica egyike a háború utáni horvát emigráció központi figuráinak. Emiatt úgy véli, a kulturális ellenállás történetének kutatásához döntő fontosságú a gyűjtemény vizsgálata, ugyanis Radica nagyon sok szálon kapcsolódott a horvát emigránsok politikai világához.

1956. szeptember 5-én született Orosházán. A Szegedi Egyetemen biológia-kémia szakos diplomát, majd később posztgraduális képzés keretében környezetvédelem szakosítót szerzett. 1981 óta középiskolai tanárként dolgozik egy szegedi középiskolában. 1981-ben férjhez ment Olasz Sándor irodalomtörténészhez, a Tiszatáj Irodalmi Folyóirat munkatársához, aki később főszerkesztője lett a lapnak. 1982-ben született fiuk Olasz Attila, aki festőművész lett.