Bence György (1941–2006) magyar filozófus és egyetemi tanár volt. A József Attila Gimnáziumban érettségizett. 1966-ban végzett az ELTE filozófia szakán. Az MTA Filozófiai Intézetének tudományos segédmunkatársa lett, de részt vett az ún. „demokratikus ellenzéki mozgalom” megszervezésében, ezért 1968-ban politikai okok miatt elbocsátották. 1972-ben foglalkoztatási és publikációs tilalom alá került, ezért csak 1989-ben védhette meg 1972-ben befejezett disszertációját. Kis Jánossal közösen írt könyve, az 1993-ig kéziratban maradt Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? mérföldkőnek számít a hazai baloldali antikommunista gondolkodás történetében. A munka, amely Magyarországon elsőként cáfolta filozófiai alapossággal a marxista politikai gazdaságtan számos alapvető tételét, felgyorsította a hazai baloldali társadalomkritikai gondolkodás eltávolodását a marxizmustól. 1972-től a kommunista diktatúra bukásáig szerkesztőként és szabadfoglalkozású fordítóként dolgozott. 1977-ben Kis Jánossal együtt kezdeményezte a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot. A rendszerváltáskor csatlakozott az újjáalakuló Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz. 1989-től tanított az ELTE filozófia szakán. 1989-től 1995-ig a BUKSZ szerkesztőbizottságának tagja, 1991–1993-ban a szerkesztőbizottság társelnöke, 1994–1995-ben a szerkesztőbizottság elnöke. 1990 és 1994 között Orbán Viktor tanácsadója volt.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Benda Kálmán (1913–1994) magyar történész és levéltáros volt. Történelmet és földrajzot hallgatott az Eötvös Collegium tagjaként a budapesti tudományegyetemen. Ösztöndíjasként tanult Bécsben, Berlinben és Párizsban 1937–1938-ban. 1938-tól 1942-ig a tatai népfőiskola igazgatója. Tanított a budapesti református gimnáziumban (1940–1941), majd segédfogalmazóként dolgozott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (1941–1942). 1942-től a Teleki Pál Tudományos Intézetben dolgozott, ahol 1945-től 1947-ig igazgatóhelyettes volt. A budapesti tudományegyetem tanára (1945–1949) és a Kelet-Európai Tudományos Intézet igazgatóhelyettese (1947–1948), de 1948 végén politikai okokból elbocsátották. Alkalmi munkákból élt, majd 1950-től a Dunamelléki Református Egyházkerület Levéltárában dolgozott. 1957–1958-ban az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, majd 1958 és 1983 között ugyanott tudományos munkatárs, illetve főmunkatárs. 1983-tól 1985-ig osztályvezető volt az Intézetben, majd 1985–1987-ben tudományos tanácsadó. A szegedi tanárképző főiskola oktatója (1975–1977), 1980-tól a Ráday Gyűjtemény igazgatója. 1984-től az ELTE címzetes egyetemi tanára. Koraújkori magyar és erdélyi művelődéstörténettel foglalkozott.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
- Tata, Hungary
Író, forgatókönyvíró, filmrendező, Cseh Tamás dalainak szövegírója, akivel 1970-től dolgozott együtt. Az évtizedek során több, mint 1200 közös szerzeményük született, sok ezek közül az együttműködés első időszakában. Ennek ellenére évekig nem tartottak nyilvános fellépéseket, csak baráti körben voltak eleinte ismertek a dalok, melyek mai vélekedések szerint szerint többet árulnak el a korról, mint terjedelmes történelmi tanulmányok.
Vetró Géza néven született, majd előbb nevelőapja után a Rozner, később, felnőttfejjel pedig – nagyapja iránti tiszteletből – a Bereményi nevet vette fel. 1970-ben végzett az ELTE BTK olasz–magyar szakán. Ebben az évben jelent meg az első kötete is. 1971-től a Pannónia Filmstúdióban dramaturgként dolgozott. 1978-tól szellemi szabadfoglalkozású. 1997–2006 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház művészeti vezetője, 2012-2016 között a Thália Színház ügyvezető igazgatója volt. Húsz forgatókönyvet írt, hét játékfilmet rendezett.
Jelentősebb alkotói díjai: József Attila-díj (1984), Balázs Béla-díj (1989), Filmkritikusok díja, a Magyar Filmszemle fődíja (1989), A legjobb európai film díja (1989), Magyar Művészetért díj (1992), Kossuth-díj (2001). Az az Európai Filmakadémia és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Bernáth(y) Sándor (1949-2012) autodidakta grafikus, festőművész, zenész, a Vajda Lajos Stúdió tagja, valamint a Bizottság együttes alapító tagja volt. Az avantgárd művészeti életben 1975 óta vett részt aktívan, ekkor még elsősorban autodidakta festőművészként. Azonban az alternatív zenei élethez már ekkor is több szállal kötődött: könyv- és hanglemezborítókat, valamint utcai plakátokat tervezett, így ő készítette az ős-Bikini nagylemezek borítóit is. 1977-től a Leninvárosi Kísérleti Műhely, 1978-tól a Fölöspéldány csoport tagja volt. Első képzőművészeti kiállítására 1981-ben, a Fiatal Művészek Stúdiójában került sor. Festményein újságokban megjelent fotókat másolt le felnagyítva, átértelmezve, tele politikai és társadalomkritikai tartalommal.
1980-ban Wahorn Andrással, ef Zámbó Istvánnal és feLugossy Lászlóval közösen megalapították az A.E. Bizottság (Bizottság, Albert Einstein Bizottság, Albert Einstein Tánczenekara) együttest, ahol Bernáth(y) gitározott. Az első időszakban sok koncertet ő szervezett meg - neki volt ugyanis telefonja és pesti lakása - , és gyakran együtt építették az akkoriban nem, vagy csak nehezen kapható különböző koncertfelszereléseket. Miközben a Bizottság azóta legendássá vált, Bernáth(y) nem különösebben gondolt vissza arra az időszakra. Ahogy egy 1997-es interjúban vallotta: „Mindig a saját korommal szeretek foglalkozni, az érdekel, amit ma csinálok. Nem is értem, honnan tud egy mai fiatal a Bizottságról, és miért kíváncsi rá.” Annak idején ellenezte a két lemez kiadását is: túl sok kompromisszumot kellett kötni, végső soron csak munkásságuk egy töredékét, cenzúrázva tudták megjelentetni. Pedig a „szabadidő-zenét” játszó Bizottság inkább volt “poén-dadaista művészzenekar”, így szövegeik sem voltak kifejezetten politikaiak. A folyamatot ennek ellenére rendőrségi feljelentések, beidézések és kihallgatások kísérték. A lemez körüli egyet nem értés, illetve egy koncert után, ahol Bernáth(y) szándékosan széthangolt gitáron játszott, anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna, végül otthagyta a Bizottságot, bár első lemezükön, az 1983-ban megjelent Kalandra fel! albumon még részben ő gitározott.
Bernáth(y) ugyan a Bizottság otthagyásával a zenélést sem akarta már folytatni, ez végül nem így lett: először egy baráti zenekarban, a Dr. Újhajnal együttesben, majd a Matuska Silver Sound és Szkárosi & Konnektor RT. együttesekben játszott. A nyolcvanas évek közepén induló Matuskát, annak ellenére, hogy nem volt kifejezetten sikeres, Bernáth(y) különösen fontosnak tartotta: két barátjával ekkor tért át a „gépzenére”. Mindig is érdekelte a technológia, gyerekkorában rádiószerelő szeretett volna lenni, de a számítógépes zenét akkoriban sem a közönség, sem a hatóságok nem értékelték – az Esti Hírlap például antihumánus, társadalomellenes dologként írta le, amire nem szabad elmenni, nem szabad hallgatni.
Bernáth(y) a rendeszárváltás után is meghatározó szerepet töltött be a hazai elektronikus zenei élet alakulásában, és mint olyan, a magyar techno egyik ősatyjának tekinthető. A ’90-es években Love Barikád néven ő szervezett először technosátrat a szigetre, majd 1994-ben közös techno live act produkciót hozott létre fiával, Zsigával, Bernathy & Son néven. Ez utóbbit az első hazai elektronikus live actként szokás számon tartani. Ebben a formációban egészen 2012-es haláláig több hazai, illetve néhány külföldi elektronikus zenei eseményen is felléptek. Emellett az ő nevéhez köthető az óbudai Supersonic Technikum, később a Vörös & Kék Yuk Interdiszciplináris Underground Zenei klub megalapítása is. Valamikor az Új Hölgyfutár című művészeti lap szerkesztője és művészei vezetője volt, a ’90-es években pedig fiával közösen készítették egy elsősorban technokultúrával foglalkozó művészeti magazint Gépszava címmel. Emellett rendszeresen szereplője volt számos témába vágó dokumentumfilmek is, így többek között szerepelt Füstös Zsolt Az egyén diadala című munkájában, valamint Papp Gábor Zsigmond a Partik népe című filmjében is. 2011-ben Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki.
A középkortól a második világháborúig a Bethlen család Erdély egyik legkiemelkedőbb nemesi családja. Tagjai között katonák, politikusok, diplomaták és tudósok találhatóak. A Bethlen családnak több évszázados hagyománya van az erdélyi magyar kultúra támogatásában, templomok építése, iskolák alapítása, papok, tanárok, diákok finanszírozása fűződik nevükhöz. A család két ága ismert a történészkutatók előtt. A Bethlen család iktári ágának tagjai közé tartozik Bethlen Gábor, aki Erdély fejedelme (1580-1629) volt. A család másik ága a bethleni Bethlen ág, idetartozik Bethlen István, Magyarország egykori miniszterelnöke (1921-31), Bethlen György a két világháború között a romániai magyar kisebbséget képviselő Országos Magyar Párt elnöke, és Bethlen Béla, a második világháború idején Észak-Erdély utolsó magyar kormánybiztosa (Ablonczy et al. 2014; Bethlen és Romsics: 1989). A Marosvásárhelyen élő Bethlen Anikó grófnő, ennek a családi ágnak a leszármazottja. 1938. október 7-én született Kolozsváron. Apja gr. Bethlen Gábor, okleveles gazdamérnök, anyja Ferencz-Mihály Éva, gyermekgyógyász. Anyai nagyapja, Ferencz-Mihály Zsigmond egyházi jogtanácsos, nagyanyja született Bochkor Adrienne, Bochkor Mihály törvénybíró lánya. Apai nagyszülei gr. Bethlen Bálint és br. Bánffy Marianne, a keresdi, kerlési, fugadi és sármási birtokok tulajdonosai voltak. Nagyanyja testvére, br. Bánffy Dániel, 1940-1944 között, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, a magyar kormány földművelésügyi minisztere volt (Máthé 2016). Apja a bécsi döntés után az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnél (Demeter és Venczel 1940; Farkas 2004; Hunyadi 2000) dolgozott, amelynek titkáraként aktív szerepet játszott a falvakon tartott népművelő előadások megszervezésében. A család a frontvonal közeledése miatt 1944 szeptemberében Budapestre menekült. Eközben, legkisebbik testvére, Rózsa, agygyulladást kapott és a későbbiekben 16 éves korában egy fogyatékos-otthonban meghalt. 1945 augusztusában, kétheti vonatutat követően hazatértek. Bethlen Anikó ekkor kapta el a gyermekbénulást okozó poliovírust és azóta is ettől szenved. Visszatérése után a családnak nem maradt más választása, mint a mezőmadarasi birtokon élni, amelyet az 1945. évi földreform megkímélt, az apai nagyszülők birtokaival és vagyonával ellentétben, melyeket a CASBI [Casa de Administrare și Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár] (Vincze 2000) hatálya alá helyezték azzal a feltételezett céllal, hogy biztonságban tartsák őket. 1945 és 1949 között Anikó, aki súlyosan beteg volt, az anyai nagyanyjával Marosvásárhelyen maradt, miközben a család többi tagjai a mezőmadarasi birtokon kétkezi munkával biztosították megélhetésüket. 1949. március 3-án a családot kitelepítették Marosvásárhelyre, ahol tizennégy és fél évig kényszerlakhelyen [domiciliu obligatoriu] éltek. A család üldöztetése szakmai korlátozásokhoz és a megélhetési eszközök közvetett megvonásához vezetett. Anikó anyja ezt követően a helyi inasiskolában tanított egészségügyet. Később a tüdőgyógyászat gyermekrészlegén dolgozott, majd iskolaorvos lett a művészetiben, végül körzethez jutott. Apja csak a kényszerlakhely 1963. évi feloldása után kapott munkát Dobrudzsa távoli régiójában, a Razelm-tó közelében, de később visszatért Erdélybe és a Székelyudvarhely környéki falvakban dolgozott (Oláh-Gál 2011).
1946 márciusában nagyanyja beíratta Bethlen Anikót a marosvásárhelyi református elemi iskolába. A felekezeti iskolák 1948. évi felszámolása után a ma Horea utcai zsidóiskolába járt a kötelező alapfokú oktatás befejezéséig. A hét osztályt követően azonban nem folytathatta a tanulmányait, miután a magyar nyelvű középiskola igazgatója kertelés nélkül kijelentette, hogy mindaddig, amíg ő az igazgató „addig oda Bethlen grófnő nem járhat iskolába”. A család úgy döntött, hogy áthelyezi egy nagyszebeni fizioterápiás kórházba, ahol 1952 és 1954 között szászok és románok között élt. A Sztálin halála utáni ideológiai enyhülés lehetővé tette számára, hogy ugyanabban a középiskolában végül sikeresen befejezze tanulmányait egy különleges bizottság előtt, melyet az erdélyi értelmiségi és baloldali politikai aktivista, Balogh Edgár vezetett, aki ő maga is frissen szabadult a börtönből az új politikai kontextusban. A családnak az üldöztetés során kialakult túlélési stratégiáját alkalmazva (nagyanyja, Bánffy Marianne, idegennyelv magánórákat adott) Bethlen Anikó franciát, németet és angolt kezdett el tanítani a helyi pártvezetés gyermekeinek. Leckéket adott nyugdíjasoknak és idősebb személyeknek is, akik el akarták hagyni az országot. A magánórákból szerzett tanítási díj volt az egyetlen jövedelemforrása 1989-ig. Fogyatékossága pénzügyi támogatásra jogosította fel, de a kommunista állam politikai okokból megtagadta tőle. A kommunista időszakban a külföldön élő rokonság közbenjárása lehetővé tette számára, hogy többször is kezelésre utazhasson Svájcba. Fontos megjegyezni, hogy a kommunista hatóságok által adott ismételt kilépési vízumokat nem azzal a feltétellel kapta, hogy cserébe együttműködjön a politikai rendőrséggel, ahogyan ez a korabeli Romániában gyakorta megtörtént. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában található rányitott megfigyelő-adatgyűjtő dossziékból kiderül, hogy a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonság állandó megfigyeltje volt. Bethlen grófnőt operatív megfigyelésnek vetették alá, ami azt jelentette, hogy a politikai rendőrség informátorokat használt fel arra, hogy adatokat gyűjtsön róla és tevékenységeiről, lehallgatta telefonhívásait, elfogta magánlevelezést, és időnként névtelen levelekkel provokálta. A marosvásárhelyi Securitate két alkalommal (1981-ben és 1984-ben) is figyelmeztetésben részesítette az állítólagos „rendszerellenes tevékenység” miatt. Mindazonáltal a politikai rendőrség nem annyira gyűjtőtevékenységére, mint inkább a külföldi kapcsolataira összpontosított (ACNSAS I0264646/1-7; I82862/4; R229601/4; R310575/2-4). Ami a kommunista rendszerrel kapcsolatos véleményét illeti, Bethlen Anikó meglehetősen csendes, figyelembe véve azokat a szenvedéseket, amelyeket neki és családjának kellett elviselniük. A kommunizmus alatt, a legtöbben, akik családjukban traumatikus eseményeket éltek át, ezt a magatartást vették fel. Számukra a hallgatás „védekező magatartás" volt, amely fokozatosan „életmóddá" vált (Mihăilescu 2006, 170).
Az 1989-es forradalom után Bethlen Anikó megkapta az egykor kitelepítettek számára megítélt kompenzációs nyugdíjat, és az 1990-es években létrehozta a Bethlen Alapítványt a fogyatékkal élők támogatására. A nemes családi hagyományt folytatva, tapasztalatait és anyagiakat felhasználva segítségére sietett mindazoknak, akik szükségben szenvedtek testi fogyatékosságuknál fogva. Az alapítvány rövid ideig könyvkötő műhelyt is működtetett Marosvásárhelyen. A grófnő az alapítvány tulajdonába sorolja tárgygyűjteményét.-
Hely:
- Târgu Mureș, Romania