Rupaszov Tamás a hazai underground zenei közeg egyik kultikus alakja, a Trottel, a Marina Revue és a PaprikaParika zenekarok, továbbá a több mind 25 éve működő Trottel Redords alapítója.
Rupaszov 15 évesen került be a magyar punkélet sűrűjébe, a Rottens nevű együttes alapító tagjaként. Hamarosan rendőrségi ügybe is keveredett, kapcsolata az államszocialista rendszerrel pedig ezt követően sem javult. Szakmája szerint nyomdász, de rendes polgári munkája nemigen volt sosem: ahogy egy 2010-es interjúban vallotta „…még mindig nem tudom, hogy miből élek meg, ugyanúgy, mint húsz éve”. Ez persze nem olyasmi volt, amit a rezsim jó szemmel nézett volna, a teljes foglalkoztatottság ideológiáját követve a közveszélyes munkakerülés bűncselekmény volt, ami éppen csak a jéghegy csúcsa volt az államszocialista rendszer emberek fölötti kontrolljában. Mint annyi mindenkinek akkoriban, Rupaszov fejében is megfordult az emigrálás gondolata. És bár volt, hogy külföldre utazott ezzel a céllal, végül mégis hazakeveredett. Mivel azonban útlevelét időközben ellopták, a hatóságok pedig nem adtak neki újat, Rupaszov ezután még a szovjet blokk országaiba sem utazhatott. Ezzel az emigrálás lehetősége – legalábbis egy időre – lezárult előtte. A nyolcvanas évek nagy részét így, saját bevallása szerint, azzal töltötte, hogy reménykedett az útlevél – és ezzel utazási joga – visszaszerzésében.
Mindeközben valójában Rupaszov nem tétlenkedett itthon sem: a rövid életű Rottens együttest hamar felváltotta a Trottel első formációja, aminek a dobos váratlan disszidálása vetett véget. Rupaszov ezután a Marina Revue nevű formációt, majd az újraalakuló Trottelt vezette. Az első, Ramones együttest utánzó Rottens kísérletétől így jutott el a sok szempontból újító, kísérletező Trottelig, ami aztán mind itthon, mind külföldön igen sikeres formációvá vált. A nyolcvanas évek végére így Rupaszov számos országban turnézott, miközben fáradhatatlanul építette a nemzetközi punkkapcsolatokat, valamint másolta és terjesztette a hazai underground együttesek kazettáit is. Ezen kívül ő alapította és szerkesztette Marton László Távolodóval közösen az 1988-ban megnyíló legendás Fekete Lyuk fanzine kiadványát, a Lyukságot is. A Fekete Lyuk volt az a hely is, ahol meggyőzték Rupaszovot, hogy a később megalakuló Trottel Records ne nonprofit szervezet, hanem cég legyen. Rupaszov már ez előtt, 1986 környékén elkezdett zenét terjeszteni, ekkor még lánclevelezés keretei között. A láncleveleknek köszönhetően a világ minden tájáról rengeteg kazetta, hanganyag, illetve fanzine jutott el Rupaszovékoz, cserébe pedig ők is küldtek válogatáskazettákat a hazai underground együttesek számaiból, így készültek az első Pajtás daloljunk kazetták. Ezeket a kazettákat aztán a koncerteken, itthon is elkezdték árulni, nem többért, mint az előállítás költsége. Ebből a kezdeményezésből nőtte ki magát a Trottel Records, ami végül legális formát csak 1992-ben, a rendszerváltás után ölthetett. Ahogy Rupaszov, kiadója is igen eklektikus jellegű lett, működésére pedig nagy hatással volt a Fekete Lyukat övező szellemiség: azt csinálni, amihez kedvünk van, valamint teret és lehetőséget biztosítani az új, kezdeményező, és lelkes bandáknak.
A rendszerváltás Rupaszovot a dolgok sűrűjében érte. Ekkor ugyan már utazhatott, de a rendszerváltás megszüntette az emigráció mögötti okokat is: a ’89-90-es események váratlanul, ígéretekkel telve érkeztek meg, és Rupaszovot és várakozással és érdeklődéssel töltötte el Magyarország jövőjét illetően. A levelezések nyomán kialakult kapcsolatok révén rögtön rengeteg koncertet is tudtak szervezni külföldön, és Rupaszov különböző formációival a mai napig sokat turnézik a nagyvilágban. A folk és punk energiáját ötvöző PaprikaPaprika együttes például kifejezetten egy brit turné lehetőségére jött létre, és ebből a rögtönzésből vált komolyabb projekté. Ugyan a nyolcvanas éveknek és a Fekete Lyuknak már régen vége, és Rupaszov időközben családot alapított, nyaranta a Szigeten dolgozik – ez az egyetlen időszak az évben, mikor van főnöke –, folytatja a lemezkiadást, a könyvkiadást, zenél, szervezi a turnékat, és néha fordít is: vagyis viszi tovább azt a szellemiséget, amit a véletlen folyamán a Fekete Lyuk a nyolcvanas évek végén meg tudott testesíteni.
A Zala megyei Tervező Vállalat zalaegerszegi nyomdájában dolgozó férfiról annyi információnk van, hogy Kaczor Vilmos nevű nyomdász munkatársán keresztül került kapcsolatba a Keresztyén gyülekezet nevű vallási csoporttal, akikről önként jelentkezve jelentett az állambiztonságnak, Összejöveteleiket látogatta, a csoport tagjaival több beszélgetést folytatott, de a szerveket kiemelten érdeklő 1983 nyári, Vas megyei országos táborozásra nem sikerült bejutnia. Így erről az eseményről az értékes ügynöki jelentések helyett a nyaralónak álcázott operatív tisztek fényképei alapján juthattak információhoz a III/III. osztály alkalmazottai.
-
Hely:
- Zalaegerszeg, Hungary
Rév István (1951) magyar történész és egyetemi tanár. 1969 és 1975 között történelmet, angol nyelvet és irodalmat, valamint szociológiát hallgatott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1975 és 1985 között az MTA munkatársa. 1984-ben egyike volt a Duna Kör környezetvédő mozgalom alapítóinak. 1985-től 1991-ig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen dolgozott. 1991-ben a Közép-Európai Egyetem tanára lett, 1991 és 1993 között az egyetem Budapesti Kollégiumának igazgatója. 1998 óta a Nyílt Társadalom Alapítvány (OSA) igazgatója.
-
Hely:
- 0000 NDA location
Bogdan Radica was born on 26 August 1904, in Split. He was a writer, publicist, journalist and historian and one of the most prominent Croatian emigrants after 1945. After he finished classical gymnasium in Split, he attended studies at Ljubljana University (1923-1924). He left for Florence where he continued studying history and law. His first job position was in Paris in 1928, where he was a reporter for Obzor, a daily Zagreb newspaper. The following year he became the pressman for the Belgrade Avala. In 1930, he went to Athena as an emissary for the press at the Royal Embassy of Yugoslavia. He was also active as a member of the PEN Club and when he came to Geneva as a member of the Yugoslav delegation at the League of Nations (1934-1939). After the foundation of Banovina Hrvatska in 1939, he settled in Belgrade, where he worked at the State Office for the Foreign press. At the end of 1940, he relocated to Washington and since 1941 worked in the press bureau of the Kingdom Yugoslavia in New York. At that time, he also started writing for the American press. The reason why he had moved to the USA was his book Agonija Evrope, printed in Belgrade in 1940, which was very critical of national socialism and fascism. Morover, his family ties with Guglielmo Ferrero, who was a dissident of Mussolini's regime, caused a diplomatic pression from Germany and Italy on Yugoslavia which finally caused his his departure to the United States.
In distancing himself from the Yugoslav Government, which was placed in exile, he advocated for the Partisan movement. He collaborated with the movement for the purpose of gaining recognition of Tito as the Allies' only partner in Yugoslavia. Immediately after the end of the war, he came back to Belgrade where he worked a time in the Ministry of Information. After travelling to Zagreb and Split, disappointed with the consequences of communist revolution in Croatia and Yugoslavia, he decided to settle permanently in the USA, as an intellectual with bourgeois views. In his writings, he expressed his opposition against the communist rule, and also Yugoslavia as a state, becoming after the war a defender of the idea of Croatian statehood. Politically, he favoured the Croatian Peasant Party, and in his articles in the American press he shared his experience of living in Communist Yugoslavia. He was attacked by Yugoslav Communist authorities, President Tito and his minister of Internal Affairs Aleksandar Ranković on account of his writings. Before a committee of the American Senate in 1947, he gave a lecture on the Yugoslav brand of communism, insisting that the US not send aid to the regime.
Due to his previous ties with the communist regime in Yugoslavia during and after the war, he received American citizenship as late as 1957. He worked as professor of modern European history from 1950 to 1974 at Fairleigh University in New Jersey. During the years, he became a fruitful publicist in the diaspora press, especially in Hrvatski glas and Hrvatska revija, for which he wrote dozens of articles on cultural and political issues. Some of the diaspora newspapers in which he was involved were: Nova Hrvatska, Journal of Croatian Studies, Slobodna riječ, Danica, Hrvatski dom and many others. He also wrote a large number of essays and articles in American reviews and newspapers on various topics concerning Yugoslavia and communism, such as The New Leader, The New Republic, Chicago Tribune, The American Mercury, The Reader's Digest, The Annals of the American Academy of Political and Social Science, The Commentary, The Freeman, The Challenge, Journal of Central European Affairs and others.
The author had a great number of essays and several books, among which were Sredozemni povratak (1971), Hrvatska 1945 (1974) and Živjeti nedoživjeti - Uspomene hrvatskog intelektualca kroz moralnu i ideološku krizu Zapada (Knjiga I, 1982; Knjiga II, 1984). All of these books were forbidden under the communist regime, as they had criticized the Yugoslav political and social system. During his life in exile, he liaised with many outstanding Croatian political emigrants (Vinko Nikolić, Jure Petričević, Bruno Bušić, Mirko Vidović, Nikola Čolak, Ante Kadić, Jakša Kušan, Zlatko Markus), and also with dissidents from Croatia and Yugoslavia (Franjo Tuđman, Milovan Đilas, Mihajlo Mihajlov). On a number of occasions, he participated in TV discussions on Yugoslavia and at the meetings of American historians. He was a member of a number of international organizations such as: The International PEN Club, The International League for Human Rights, The Comittee for the Free World, Liberal International and others. He was also an active member of the Croatia Academy of America, Hrvatsko narodno vijeće (Croatian National Council) and the Committee to Aid Democratic Dissidents in Yugoslavia. After 1945, Radica visited Croatia for the first time in July, 1990. President Tuđman appointed him to a commission for the new, democratic Constitution of Republic of Croatia. At the time of Yugoslav crisis, he defended a peaceful solution and the creation of the independent Croatian state. He died at 89 on 3 December 1993 at St.Luke's Roosevelt Hospital Center in Manhattan, New York City.