COURAGE

gyűjtemények hálózata

Czabán György (1957– ) fényképész, filmrendező, producer, szerkesztő, író. A Közgáz Vizuális Brigád egyik alapítója, a Közgáz Klub vezetője, emellett több későbbi vizuális kultúrával foglalkozó kezdeményezés megindítója.

1972 óta fényképezik. Életében meghatározó szerepet játszott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, amelynek 1977–1982 között volt hallgatója. Nem a közgazdaságtani képzés, hanem az egyetemi közösségi élet volt rá igazán nagy hatással, amelynek maga is egyik legaktívabb alakítója lett.

A Közgáz Filmklub célja azokhoz az alkotásokhoz való hozzáférés megkönnyítése volt, amelyeket a hivatalos filmforgalmazás a külvárosi mozikba száműzött és ott is csupán néhány hétig maradhattak műsoron. A filmklub ezekből az alulforgalmazott, jellemzően valamilyen kényes kérdést feszegető alkotásokból állított össze sorozatokat. Emellett a frissen elkészült magyar filmeket is igyekeztek megszerezni és az alkotókat is elhívták a vetítés utáni beszélgetésre.

Czabán György még gimnazistaként – ahogy fogalmazott, „mint egy szentélybe” – járt a Közgáz filmklubjába, aztán később Közgázosként szervező is lett: „Onnantól cipeltük a nehéz orosz tábori vetítőket, hoztuk a filmeket a filmarchívumból hátizsákban.” A „dobozba zárt”, betiltott filmeken néha ezren is szorongtak az egyetem előadótermében. Időközben a filmművészet rajongóinak bázisából kinőtt a filmkészítőkké avanzsált fiatalok műhelye.

A magyar filmművészetben az államosított filmgyártás mellett az 1960-as évektől a fiatal, kísérletező pályakezdők meghatározó helye a Balázs Béla Stúdió lett, ahol a filmesek mellett más területről érkezett amatőrök is gyakran megfordultak. Ezzel párhuzamosan a város más pontjain is létrejöttek filmezéssel foglalkozó műhelyek.

Czabán többedmagával 1983-ban megalapította a Közgáz Vizuális Brigád (KVB) Filmstúdiót. Emellett 1984–1993 között a közgazdasági egyetem klubvezetőjeként dolgozott.

A KVB Szentendrén alakult meg, további alapítói Kövesdi Gábor, Ganczer Sándor, Dóka Tibor közgazdász voltak, később érkezett Pálos György és Szőke András. Az egyetemhez való kapcsolódási pontot az jelentette, hogy a filmkészítő eszközök egy része az egyetem tulajdona volt, és filmklubot is itt vezettek: „A brigád szerteszéjjeliből összetartó élete a filmbarátsággal kezdődött, abból lett idővel a filmcsinálók barátságává.”

Az alkotók lazán, barátilag kapcsolódtak egymáshoz, sokan sokféle elképzelésekkel, amelyek közül van, amit a KVB-n belül, van, amit önállóan, vagy másokkal valósítottak meg és ez mindenki legnagyobb egyetértésében történt így. A csoportot a kultúráról, kultúra és politika, társadalom viszonyáról való hasonló gondolkodás kötötte össze.

Az amatőr filmműhelyek között személyi átfedések is voltak. Drust György a Balázs Béla Filmstúdióból a KVB-t támogatta, Szomjas György Kőbánya Filmstúdiójának számos tehetséges fölfedezettje volt a KVB frontembere is, mint például Szőke András és Badár Sándor.

A KVB az amatőrlét minden előnyét és hátrányát magán hordozta. Ez a művészi szabadság és a forráshiány kulcsfogalmai köré sűrűsödő alkotófolyamatot jelentett. „Örömfilmezésükben” a barátokra, családtagokra támaszkodtak, az elkészült alkotásokon pedig szemléletmódjuk mellett a nyersanyaggal való takaros bánásmód és a készítés módja is nyomot hagyott. A társaság nemcsak a csoporthoz való viszonyt kezelte rugalmasan, a műfajok közötti határokat sem vette komolyan. Be voltak oltva minden ellen, ami korlátokat állított a művészeti önkifejezés elé, történjen az politikai/ideológiai vagy éppen esztétikai indokkal. Így a film összefonódott a jazz zenével, az irodalommal, a fotó- és képzőművészettel vagy akár a performansszal.

A KVB erejét a filmes szakma kritikusai az erős önreflexiós képességben látták, alkotásaik a filmről magáról, az alkotás folyamatáról, az alkotó és alapanyagának viszonyáról szóltak. Emellett a műhely kedvelt eszköze volt az improvizáció, saját elmondásuk szerint filmjeikben olyan helyzetbe próbálták behozni az embereket, ami illett rájuk, ami alapján ráismerhettek saját életük motívumaira.

A mai napig aktív KVB teljesítményére az amatőr filmes világ is hamar felfigyelt. Több mint száz alkotásukkal a különböző fesztiválokon – így a Magyar Filmszemlén, a Budapesti Független Film Szemlén – számos díjat nyertek. A csoportot a magyar független film úttörői között tartják számon.

A rendszerváltás az amatőr művészeti csoportok és a klubmozgalom számára is új környezetet teremtett. A pártállami felügyelet megszűnésével megvalósult az akadémiai szabadság és a hallgatói önkormányzatiság, ugyanakkor a demokratikus keretek között az egyetemi élet is új értelmezést kapott. Czabán György így látta a változásokat: „Azután megérkezett a rendszerváltás, elszabadult a kapitalizmus, meg a demokrácia illúziója. Leemelték a fedőt az egyetemről, az izgalmas dolgok máshol történtek. A diákok már nem azért jöttek az egyetemre, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy karriert építsenek.”

A filmes munkával azonban nem álltak le, sőt más területen is kipróbálták magukat. 1991-től nyaranta filmes tábort szerveztek középiskolás gyerekeknek. Czabán szerint a fiatalok már kész ideákkal jönnek, ezt így szokták csinálni stb. Vizuális terror szerinte, ami tv vagy a megszokott Hollywood-i filmek hatásából következik, ők ez ellen hadakoznak, azt keresik, hogyan lehet a filmezésnek személyes hangot adni. Azt tapasztalták, a gyerekek a gyakorlatban hamar megértik.

Czigány Lóránt (1935–2008) magyar író, irodalomtörténész, egyetemi tanár és diplomata volt. 1954–1956-ban a Szegedi Tudományegyetem magyar-történelem szakos hallgatója. Az 1956-os forradalom után Nyugatra emigrált. 1957–1958-ban az Oxfordi, 1958–1960-ban a Londoni Egyetem diákja volt. 1962 és 1969 között a British Museum könyvtárának magyar szakreferense. 1969–1973-ban a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) magyar nyelv és irodalom tanára. A BBC és a The Times külsős munkatársa volt. A londoni Szepsi Csombor Kör egyik alapítója 1965-ben, és kiadványainak szerkesztője volt. 1977 és 1996 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja volt. 1986-ban és 1989-ben az Eötvös József Collegium vendégprofesszora. 1990–1991-ben rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter a londoni magyar nagykövetségen. 1992–1994-ben a magyar Külügyminisztérium főtanácsadója. 1995-ben a Miskolci Egyetem vendégprofesszora.

Darkó István (Kolozsvár, 1954. május 4. – Nagyvárad, 1982. szeptember 7.) erdélyi magyar író, színész. Apja a művészettörténész és festő Darkó László, anyja a kolozsvári Állami Magyar Opera tagja, az operaénekes Timkó Edit.

Elemi és középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte. A mai Báthori István Elméleti Líceum, az akkor 11-es számú középiskola diákjaként került a Securitate látókörébe. Az intézmény megfigyelésével megbízott műveleti tiszt a rendszerellenesnek minősített „Tamangó Klubként” azonosított – szülői felügyelet nélküli házi mulatságokat tartó – diákcsoport közel álló tagjának nevezte meg Darkót. 1971 augusztusában a „klubtagok” és Darkó, öt tízedik osztályos diák, a román tengerparton vakációztak, ahol magyar turistáknak adták ki magukat. Hazatérésüket és az új tanévkezdetet követően, a diákinformátori jelentések a későbbi 1972. évi kihallgatásokhoz vezettek, melynek során a titkosszolgálati tisztet elsősorban az érintetteknek a nyaralás során a külföldiekkel kialakított kapcsolatai érdekelték, mindeközben azonban az is kiderült, hogy kedvezőtlenül viszonyultak a pártfőtitkár kínai látogatásához, a romániai fiatalság helyzetére negatív megjegyzéseket tettek, és elutasították az 1971 júliusi tanügyi reform (hajvágást kimondó) rendelkezéseit. Az apját 1970-ben elvesztő KISZ-tag, meglehetősen zárkózott Darkóról, a titkosrendőrség már 1971 júliusában tudta, hogy egy nagybátyja – apja testvére, aki 1944-ben a magyar hadsereg tisztjeként elhagyta az országot – Dániában él, ő maga pedig az útlevelét várta, hogy rokonlátogatóba kiutazhasson. Az informátori jelentések hatására, a korábban kedvezően elbírált útlevélkérelmét visszavonták, majd a róla felfektetett megfigyelési dossziéban megjelent a „szökés” gyanúja. Darkót és a „feloszlatott Tamangó” tagjainak tevékenységét, a kiskorúakat foglalkoztató informátori hálózattal és a pozitív befolyásolást szolgáló személyes kontaktusokkal, az 1973. évi sikeres egyetemi felvételiig, az ügyben eljáró Fodor Emil főhadnagy felügyelte.

A szökés titkosrendőrségi gyanúja végigkísérte Darkót a későbbiekben is. A kolozsvári Securitate 1973. november 11-én megküldte a rávonatkozó anyagot a nagyváradi 01340. számú katonai alakulatnak, ahol Darkó csökkentett időtartamú katonai szolgálatát töltötte. Külön kitértek a középiskolai eseményekre és a titkosrendőrség nevelő hatású beavatkozására, melynek következtében Darkó viselkedése megváltozott, és a továbbiakban már nem jelentettek róla „magyar-nacionalista megnyilvánulásokat”. Bár katonai szolgálata során egy informátort és két támogató személyt is ráállítottak, mindez nem hozott említésre méltó eredményt. 1974. június 25-én a nagyváradi katonai alakulat kémelhárítási irodája továbbította a színészi tanulmányai megkezdése előtt álló Darkó iratanyagait a marosvásárhelyi titkosrendőrségnek, ahol Makkai Ernő alezredes vette át az ügyet. Az informátori megfigyelés, értelemszerűen tovább folytatódott 1974-1978 között is, bár a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakának hallgatója, a korábbi történések alapján, tudatosan kerülte a konfrontációt. Baráti körben nem beszélt a Securitatéról, és rendszerellenes összetűzésre vagy kijelentésre sem került sor. Kimondottan tartózkodott ettől, rendkívüli óvatos volt.

Titkosrendőrségi anyaga nem sokat árul el írói munkásságáról. Darkó 1970-ben kezdte írni azt az egyszemélyes Bendzin című házi lapot, amelynek szereplői, történetei, és mítoszai a későbbi Macskarádió hangjátékának anyagául szolgáltak. Ez utóbbit, a magnóval készített „szamizdatot”, amely a Ceauşescu-rendszer groteszk világának hű lenyomata, és amely az egykori hallgatók számára cult-darabok voltak, a romániai rádiósok a szocializmus évtizedeinek egyetlen értékelhető erdélyi magyar rádiójátékának tartják. Darkó első írásai 1975-ben jelentek meg, 1976-ban a költő Szőcs Gézával közös álnevén, Szénégető Henrikként is publikált. Közlései a kolozsvári Echinox irodalmi-kulturális folyóiratban és a szintén kolozsvári Utunkban, a romániai magyarság irodalmi, művészeti és kritikai hetilapjában láttak napvilágot.

1978-ban fejezte be marosvásárhelyi tanulmányait. Megfigyelési dossziéjában, 1978. március 28-án, a marosvásárhelyi Securitate ismeretlen kádere az iratcsomót tanulmányozva az operatív rendszerből a levelezési fondba történő áthelyezését javasolta, mindezt azzal indokolva, hogy Darkó a Román Kommunista Párt tagja, ráadásul a róla írt jelentések szerint tartózkodott az ellenséges megnyilvánulásoktól.

A diplomaszerzést követően a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede Társulatához kapott kinevezést. A társulat tagjaként 1978-1982 között Tamási Áron, George Bernard Shaw, Federico García Lorca vagy Sławomir Mrożek darabjaiban játszott. Még Marosvásárhelyen családot alapított, feleségétől, Tóth Évától, a nagyváradi években, 1981-1982 folyamán elvált. Gyermekük nem volt.

A született színész Darkó, barátai unszolására kezdett el írni és közölni, történeteit összegyűjtötte és ezek önálló kötetben meg is jelentek a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában. Az abszurd és fantasztikus elemeket egyaránt tartalmazó írásai egy olyan világot és egyben egy olyan várost jelenítettek meg, amelynek lakóit, a békés látszat ellenére, halálos veszély fenyegetett. Lakóinak mindig menekülni kellett és csak leleményességük mentette meg őket abban, hogy túljárjanak üldözőik eszén. Történetei az 1989 előtti egzisztenciális félelmekhez kötődnek. A kötet megjelenésekor nagy vitát váltott ki, és a későbbiekben, időszakosan felbukkanva, jelentős irodalmi szubkultúra megjelenéséhez vezetett. 2007-ben, Egyed Péter gondozásában, az 1981-es kötet újra megjelent. Egyed azonban az egykori Forrás-kötet anyaga mellett, mintegy forgatókönyvként a Macskarádió lejegyzett párbeszédes anyagát is közreadta, mi több a kötethez csatolt lemezen mellékelte a Macskarádió hanganyagát is (mintegy „tartsanak velünk a pokolba tartó vonaton”).

Darkó István 1982. szeptember 7-én 28 éves korában hunyt el tisztázatlan körülmények között. Temetésén Szőcs Géza tartotta a búcsúbeszédet. Darkó megfigyelési dossziéjának utolsó megjegyzése a nagyváradi titkosrendőrségtől ered. Az 1984. augusztus 3-ai kézírásos feljegyzés kimondta, hogy a Nagyváradi Városi Néptanács 1651 sz. 1982. szeptember 9-ei bizonyítványa szerint elhunyt Darkó iratcsomója a Securitate számára érdektelen anyagokat tartalmaz, és dossziéjának a levelezési fondban történő végleges elhelyezését javasolta.

Deim Pál 1932. június 29-én született Szentendrén. 1952-ben gimnáziumi tanára, Bánáti Sverák József biztatására jelentkezett a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, de nem nyert felvételt. 1952-1958 között a Honvéd Képzőművész Szakkörbe járt, ahol tanárai Szalatnay József és Koren István voltak. 1958-1963 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola grafika szakos hallgatója volt, ahol tanárai az akadémikus tájképfestészet és a szocialista realizmus képviselői, Pap Gyula és Ék Sándor voltak. Deim Pál formatív tapasztalatait a progresszív szemléletű diáktársakkal kialakult kapcsolata határozta meg – többek között Altorjai Sándorral, Bak Imrével, Baranyai Andrással, Galambos Tamással, Grúber Bélával, Molnár Sándorral és Nádler Istvánnal volt közeli viszonyban. Mestereinek Barcsay Jenőt, Gadányi Jenőtés Vajda Lajost vallotta. 1960-ban a főiskolával ellátogatott Moszkvába és Szentpétervárra. 1963-1968 a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja volt. A főiskola ideje alatt a Szentendrei Városi Tanács Deli Antal ösztöndíjában részesült.

A főiskola szocreál esztétikai elveit megkérdőjelezve néhány diáktársával együtt önképző tevékenységet folytattak Molnár Sándor műtermében, majd lakásán. A csoportra ma Zuglói kör (1958-1968) néven hivatkozik a művészettörténet, amelyhez többek között Bak Imre, Deim Pál, Molnár Sándor és Nádler István tartozott. Deim Pál 1963-1968 között volt a kör tagja. A kísérletező fiatal művészek tevékenységének jelentősége egyrészt abban állt, hogy felvették a kapcsolatot az elhallgatott absztrakt művészet hazai képviselőivel, az Európai Iskola művészeivel: Kassák Lajossal, Korniss Dezsővel és Gyarmathy Tihamérral. Másrészt, a főiskolai oktatásból hiányzó nemzetközi avantgárd művészet, elsősorban a francia lírai absztrakció, az Art Informel megismerését elősegítő anyagokat gyűjtöttek, fordítottak le, beszéltek meg és terjesztettek egymás között szamizdatként.

Tevékenységüket nem nézte jó szemmel a korabeli kultúrpolitika, és kiállításaikat bezáratta a főiskola vezetősége vagy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus (Főiskola KISZ klubja, 1963, ÚT-Új Törekvések ’66, Malév KISZ klubja, 1966), illetve előfordult, hogy koncepciózusan kizsűrizték műveiket (Stúdió ’67, Fiatal Képzőművészek Stúdiója, 1967). Ugyanakkor az aczéli kultúrpolitika képlékenységét mutatja, hogy esetenként bemutatkozhattak csoportos kiállításokon (Stúdió ’66, Fiatal Képzőművészek Stúdiója, 1966; Deim Pál, Kósza-Sipos László és Nádler István kiállítása, Szentendrei Művelődési Ház, 1966).

Deim Pál egyéni stílusfejlődésének fordulópontját a macedóniai Prilepen készült Feljegyzések egy kolostorban (1968) című sorozata jelöli. Ezt 1967-es tanulmányútja előzte meg, amelynek során Párizsba és Brüsszelbe látogatott, ahol elsősorban Cézanne, Matisse, Picasso, Francis Bacon, Ben Nicolson művészete volt hatással rá. Kiállítástörténeti szempontból első jelentős egyéni kiállítása jelzi az útkereső időszak lezárulását, amely már felveti az életmű egészét meghatározó filozófiai és festészeti problémákat (Ferenczy Múzeum, Szentendre, 1969). A korai, kísérletező szakaszt követően Deim Pál művészetére egyre inkább a térszervezés és plaszticitás felé való elmozdulás vált jellemzővé, a klasszikus avantgárd konstruktív-szürrealista örökségére, illetve az Európai Iskolához és a Szentendréhez köthető festészeti hagyományokra építve, amit elsősorban Barcsay Jenő, Korniss Dezső és Vajda Lajos képviselt.

Deim Pál több egyéni tárlaton mutatta be munkáit az akkoriban aktív vidéki képzőművészeti központokban (Debrecen, Dunaújváros, Győr, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém), illetve Budapesten, ahol a legjelentősebb kiállításokra a Műcsarnokban (1974), a Magyar Nemzeti Galéria Műhely Galériájában (Az én holográfom, 1979), és az Újpest Galériában (1986) került sor. A hetvenes évek közepétől műgyűjtők is keresték munkáit, többek között Kolozsváry Ernő, Pogány Zsolt, Vasilescu János és Vass László. A rendszerváltás után a Magyar Képzőművészeti Egyetem címzetes egyetemi tanárává választotta Deim Pált (1990), alkotói tevékenységét pedig a legmagasabb állami kitüntetésekkel, Kossuth-díjjal (1993), majd a Nemzet Művésze elismeréssel (2014) honorálták. Az Ernst Múzeum és a MűvészetMalom több életműkiállítást rendezett számára (1992, 2006, illetve 2002, 2012).

Számottevő Deim Pál lakóhelyén végzett kulturális, műemlékvédelmi és környezetvédelmi tevékenysége is, amelyért 1996-ban Szentendre város díszpolgárává avatták. Több helyi művészeti intézmény alapítótagja volt, így jelentős szerepet töltött be a Szentendrei Grafikai Műhely (1980), az Artéria Galéria, (1986) – az 1949 utáni Magyarország egyik első magán műkereskedelmi egysége – és a MűvészetMalom (1999) létrejöttében. A Műemlékvédelmi Bizottság és a Városvédő Egylet tagjaként aktív alakítója volt a helyi közügyeknek. A szentendrei kötődésű Vajda Lajos Stúdió (VLS, 1972-) alternatív életstílust és művészeti gyakorlatokat képviselő művészeit a kezdettől fogva támogatta, amiért 2006-ban a VLS Vajda Lajos díjával tüntették ki.

2016. június 3-án temették el Szentendrei katolikus temetőben.

Forrás: Wikipedia