A Jelenkori Gyűjteményt 1974-ben hozta létre a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) akkori vezetése, Mai Magyar Osztály néven, az MNG Budavári Palotába való költözésének időszakában, a Művelődésügyi Minisztérium 1972-ben kezdeményezett múzeumügyi revíziójának következtében (a vizsgálatok az élő művészettel kapcsolatos kiállításokat, illetve a csoportos tárlatokat hiányolták elsősorban). Először az 1974-es dátum volt kijelölve gyűjtési korszakhatárként, azonban ez a bekerülő hagyatékok (Kondor Béla, Ország Lili, Tóth Menyhért) révén az évek során visszatolódott egészen 1945-ig.
Az intézmény kánonképző szerepével összhangban a gyűjtőmunka jelenlegi célja, hogy az átfogó tendenciák, stílusok és kiemelkedő művészegyéniségek munkái mellett olyan képzőművészeti jelenségeket is bemutasson, amelyek jellemezték Magyarország művészeti életét az elmúlt évtizedekben, illetve jelenleg jellemzik azt, a reprezentativitás igényével.
Nem volt azonban a koncepció mindig ennyire nyitott. Kezdetben a Művészeti Alap éves vásárlásaiból történő jóváírás révén kerültek művek az egyes intézményekhez, így ebbe a gyűjteménybe is, ami behatárolta a megszerezhető művek körét. A hetvenes évek végén azonban a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai is meg lettek bízva azzal a feladattal, hogy javaslatokat tegyenek műtárgyvásárlásra. Idővel ezek a javaslatok egyre nagyobb súllyal estek latba, és ilyen módon egyre inkább érvényesülhettek a gyűjtemény alakításának szakmai szempontjai is.
Ez a folyamat a nyolcvanas évek elején vált erőteljesebbé, a Művészeti Alap vásárlási keretének átcsoportosítása révén minisztériumi, illetve lektorátusi hatáskörbe került a forráselosztás, és ekkor már lehetett (az első nyilvánossághoz tartozó) kiállításokról is javasolni (Kisplasztikai Biennálé, Miskolci Grafikai Biennálé, Stúdió éves kiállításai stb.). A folyamat tetőpontján pedig lehetővé vált műteremből is szerzeményezni, az akkoriban létrejött műteremvásárlási keret révén. Visszatekintve a munkatársak gyűjteményfejlesztési szempontból ezt az időszakot, a nyolcvanas éveket tekintik az „aranykornak”, amikor minisztériumi és gyűjteményi szinten egyaránt szakemberek tárgyaltak egymással, különösebb politikai beleszólás nélkül.
Később, a kilencvenes évektől a Művelődési Minisztérium (és utódszervezetei) műtárgyvásárlási pályázatai, illetve az időközben létrejövő Nemzeti Kulturális Alap (NKA) közgyűjtemények számára kiírt, vizuális művészeti alkotások megvásárlására irányuló pályázatai jelentették a forrásokat. Idővel a minisztériumi forrás elapadt, szerencsére azonban az MNG saját költségvetésében keletkezett olyan vásárlási keret, amelyből időről-időre a Jelenkori Gyűjtemény fejlesztésére is fordítanak. Ezzel párhuzamosan azonban a múzeumok e célból rendelkezésre álló keretösszegei rengeteget veszítettek vásárlóerejükből a nyolcvanas évekhez viszonyítva.
A vásárlás folyamata az elmúlt években nem bizonyult túl gördülékenynek. Az NKA pályázatokon például mindig több művel pályáznak, mint amennyi végül támogatást nyer. Rendszeresen előfordult, hogy a kuratórium lefaragta az árat (csökkentette az adott műre tervezett támogatási összeget), és arra is volt nem egy esetben példa, hogy egyes műveket lehúztak a listáról. A lefaragott árakat gyakran ki kell egészíteni a belső vásárlási keretből, amennyiben erre van lehetőség, vagy a művész adja oda töredék-áron a művet, a közgyűjtemény rangjára való tekintettel. Összességében elmondható, hogy kiemelt státuszuk ellenére gyűjteményfejlesztési szempontból több éves lemaradásban vannak saját terveikhez képest.
A gyűjteményezés jelenleg kétféle szempont alapján történik. Az egyik szempont a trendkutatás: a munkatársak figyelik a jelenlegi művészeti trendeket, és a felmerülő műveket elsősorban az NKA gyűjteményfejlesztési pályázatai révén próbálják megvásárolni, de az utóbbi egy-két évben saját forrásból is sikerült néhány művet megszerezni. A másik szempont a gyűjteménykiegészítés, időben visszafelé, azoktól az alkotóktól, akik a gyűjtési időhatáron belüli korábbi korszakokban meghatározó szerepet játszottak, de valamilyen okból mégsem kerültek be korábban a műveik a gyűjteménybe. Jelenleg a hatvanas, hetvenes évekre fókuszálnak ebből a szempontból. Ezen túl meg lehet említeni egy harmadik szempontot is, a karrierkövetést (ha valakitől van már a gyűjteményben egy korai munka, és a pályafutása továbbra is ígéretesen ível, akkor igyekeznek egy későbbi művel is dokumentálni az életmű alakulását).
Az MNG munkatársai között időről időre felbukkantak olyan szakemberek, akik a hivatalos állásponttól eltérő véleménnyel voltak, adott esetben szimpátiával tekintettek a hivatalos nyilvánosságból kizárt (és így az MNG gyűjtőkörébe sem illeszkedő) tendenciákra, művészeti jelenségekre, és keresték a módját annak, hogy ezek a művek is utat találjanak a nyilvánossághoz. Az 1976-ban kezdődő, a korabeli "közművelődés" jelszava jegyében indított Műhely kiállítássorozat az élő művészet bemutatásának igényével fiatal művészek új műveit mutatta be, ily módon időnként kifejezetten progresszív törekvések, szokatlan médiumok (hang-szín-tér, hologram, lézer, tűzképek) is megjelenhettek az MNG hivatalos programjában.
A Jelenkori Gyűjtemény munkatársai a vásárlások tekintetében kezdettől fogva tesztelték a vezetés tűrőképességét (mik azok a művek, amiket még be lehet terjeszteni úgy, hogy az igazgatóság alá is írja és hajlandó legyen továbbküldeni a minisztériumba). Mindezek miatt a kulturális ellenállás fogalomkörébe sorolható tevékenységformák meghatározása, az MNG munkatársai szemszögéből való megítélése időszakonként változott, illetve tekinthető pusztán a szakmai meggyőződés lehetőségeken belül való képviseletének is.
A kulturális ellenállás fogalma és színterei a gyűjtemény munkatársainak nézőpontjából mozgékony, furcsa, ideiglenesen igénybe vett különböző helyszínekhez köthető események „változékony mintázata”. Véleményük szerint nehezen feltárható, hogy ezeknek a szálai mikor és hogyan kapcsolódnak össze egy közintézményben dolgozó szakmai gárda tevékenységével, hétköznapjaival, kutatási programjaival, mert ezek informális szinten jelentek meg, ezért csak aprólékos munkával, interjúkból, levelekből, utalásokból lehet összerakni a képet. A hivatalos iratokból feltáruló intézménytörténet nem fedi le pontosan ezeket a más szinten zajló történéseket.
