A Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének 2013 novemberében újrarendezett állandó kiállítása a magyar művészet 1945 utáni anyagából válogat. A válogatás szó ez esetben hangsúlyosan jelenik meg, hiszen a közel tizenkétezer darabból álló kollekciót a helyszín adottságaiból kifolyólag mindössze százötven exponátum képviseli.

A kiállítás laza időrendben következő szekciókba rendezi az anyagot (Posztszürreális tendenciák, Művészet a szocialista realizmus után, A szürnaturalizmustól a pop art hatásáig, Iparterv, Avantgárd irányzatok a hetvenes években, A "konceptművészet" és a fotórealizmus, A rendszerváltás után), miközben párhuzamos szálakat is felvillant, a kurátor által utólag jelentősnek ítélt műveket, kiállításokat is bemutat.

Fontos rendezőelv továbbá, hogy az anyag a nemzetközi tendenciákkal való kapcsolódások rendszerébe illeszkedő művekből áll, ami, mint kiemelt szempont, jelentős eltérés az előző állandó kiállításhoz képest. Három műcsoport vezeti be az időrendi bontást (Konstrukciók, gépek, építmények Kondorral, Jovánoviccsal, Megyikkel, Szalaival, A kupolatér installációi Szervátiusszal, Berczellerrel, Kazovszkijjal, valamint Pauer Mayája és Jovánovics Embere fotókkal kísért párosa).

Ahogyan egy interjúban elmondta, a rendező szeme előtt a magyar művészet iránt érdeklődő, de azt nem ismerő külföldiek, illetve a harmincöt év alatti fiatal látogatók képe lebegett, e célcsoportok számára alakította ki a szekciókat, és az azokat felvezető szövegblokkokat. A szövegek egy-egy korabeli összefoglaló írás néhány gondolatára támaszkodva vezetik végig a nézőt, leszámítva az utolsó, rendszerváltozás utáni részt, ami teljes mértékben a kurátor saját megállapításait tartalmazza.

Az utolsó két blokknál válnak láthatóvá a gyűjteményi hiány-helyek is, az installáció, a médiaművészet történeti súlyánál jóval kevésbé, csak jelzésszerűen, egy-két művel képviselteti magát. Ezzel kapcsolatban a kurátor kifejtette, hogy nem a magyar művészet egészének, hanem a gyűjtemény általa érvényesnek gondolt képét szerette volna felrajzolni, teljes képet a korszakról a Ludwig Múzeum és a Kiscelli Múzeum állandó kiállításaival együtt nyerhet csak a látogató.

A kiállítás kritikusai körültekintőbb előkészületeket tartottak volna helyénvalónak az intézmény kánonformáló pozíciójával szinkronban, szívesebben láttak volna egyetlen kurátor helyett egy munkacsoportot a koncepcionálás fázisában, jobban domborították volna a gyűjtemény jellegzetességeit és sokkal több szöveg, továbbá dokumentum és egyéb anyagok révén rajzoltak volna árnyaltabb képet a korszak leginkább problematikusnak tartott szürke zónáiról, melyek a hivatalosan támogatott és a marginalizált művészet határain húzódnak.