Építész, költő, képzőművész, filmrendező, író, teoretikus, a hatvanas évek második felében új kifejezési formákkal jelentkező neoavantgarde mozgalom kiemelkedő képviselője.
1928-ban született Budapesten. 1946-47-ig a Képzőművészeti Főiskola szobrászati osztályába járt, tanára Kisfaludy Stróbl Zsigmond volt. A szocialista realista szemléletmód uralkodóvá válása miatt azonban elhagyta az iskolát, és szobrászati tanulmányait Bokros Birman Dezső műtermében folytatta. Végül a Műegyetemen szerzett építész diplomát 1951-ben, ettől kezdve 1963-ig építészeti vállalatoknál dolgozott. Édesapjával, Erdély Istvánnal új építészet-technológiai eljárást dolgozott ki, emellett műemléki helyreállításokban is részt vett.
Az 1950-es években az Európai Iskola körébe tartozó, visszavonultan alkotó művészek (Barta Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső), valamint Csernus Tibor és tanítványai (Lakner László, Szabó Ákos) körében találta meg a számára inspiráló szellemi légkört. 1954-ben ismerkedett meg Kondor Bélával, majd hamarosan barátságot kötött Pilinszky Jánossal és Altorjai Sándorral is. Ebben az időben készültek első grafikai, festészeti munkái. 1959-ben és 1963-ban sikerrel felvételizett a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára, de mindkét alkalommal rövid időn belül eltávolították.
Az 1950-es évektől írt verseket, novellákat, publikációkra azonban csak a hatvanas években került sor, külföldi magyar nyelvű folyóiratokban. 1966-ban jelent meg montázselméleti tanulmánya a Valóság folyóiratban, s ezt követően művészetelméleti, kritikai munkáit - irodalmi alkotásaival szemben - közölte néhány magyarországi szakfolyóirat is. Első jelentősebb nyilvános elismerése a párizsi Magyar Műhely folyóirat Kassák-díja volt, mely együtt járt verseskötetének (egyetlen, életében megjelent önálló kötete) kiadásával 1974-ben.
1966-ban dolgozta ki a dekorációs feladatokra hatékonynak bizonyuló fotómozaik technikát, amely vállalkozása révén anyagi függetlenséget hozott, biztosítva megélhetését a hetvenes és nyolcvanas években. A hatvanas évek második felében az írásaiban is megnyilvánuló természettudományos, filozófiai, nyelvelméleti érdeklődésének következtében a konceptuális művészet felé fordult. Szöveges akciókkal, tézisekkel kísért fotókkal vett részt a hatvanas évek végétől különböző kiállításokon, rendezvényeken a neoavantgarde törekvéseknek teret adó kultúrházakban, félhivatalos kiállítóterekben (Iparterv, Balatonboglári Kápolnatárlatok stb.).
A tudományos gondolkodás iránti érdeklődése, a tudományos és művészeti megismerő tevékenység kutatása és a közöttük megtalált kapcsolatok, a régi és újabb keletű hagyományokra való nyitottsága és az ezek újraértelmezésére való igénye okán a hetvenes évektől saját munkásságát az információzárlat elleni folyamatos tiltakozásnak is tekintette. Művészetében a nehezen megközelíthető, bonyolult, kevéssé érthető összefüggések revelatív felmutatására, világossá tételére törekedett. A hetvenes évektől kezdődően öt filmet készített a Balázs Béla Stúdió berkein belül. A filmek standardizálására és nyilvános vetítésére azonban csak később, a nyolcvanas években kerülhetett sor.
1975-től Kreativitási Gyakorlatok néven képzőművészeti kört vezetett Maurer Dórával közösen, majd 1977-ben beindította a FAFEJ (Fantáziafejlesztő gyakorlatok), ezt követően 1978-ban az INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusát, amelyeket a kortárs művészeti irányzatok alkotási eljárásaiból, valamint a keleti filozófiai hagyományhoz köthető nevelési módszerekből, és még számos más forrásból ötvözött pedagógiai elv kísérleti műhelyeként fogott fel. Az új és szokatlan jelenségekre nyitott, problémamegoldó gondolkodásra késztető foglalkozások egy új művészgeneráció (mások mellett Böröcz András, Enyedi Ildikó, Révész László László, Sugár János, Szirtes János) nem hivatalos iskolájává vált.
1980-ban diagramon ábrázolta megvalósult és tervben maradt munkáinak arányát az elmúlt tíz év vonatkozásában. A nyolcvanas évek első felében tevékenysége már szélesebb nyilvánossághoz jutott, számos kiállításon vett részt grafikáival, festményeivel, installációival, előadásokat, felolvasásokat tartott. 1984-ben kezdődő betegsége azonban a nyilvános fellépések számának növekedésével párhuzamosan súlyosbodott. 1986-ban került sor első önálló kiállításának megrendezésére, amelynek megnyitójára már nem tudott elmenni.
