Építész, költő, képzőművész, filmrendező, író, teoretikus, a hatvanas évek második felében új kifejezési formákkal jelentkező neoavantgarde mozgalom kiemelkedő képviselője.
1928-ban született Budapesten. 1946-47-ig a Képzőművészeti Főiskola szobrászati osztályába járt, tanára Kisfaludy Stróbl Zsigmond volt. A szocialista realista szemléletmód uralkodóvá válása miatt azonban elhagyta az iskolát, és szobrászati tanulmányait Bokros Birman Dezső műtermében folytatta. Végül a Műegyetemen szerzett építész diplomát 1951-ben, ettől kezdve 1963-ig építészeti vállalatoknál dolgozott. Édesapjával, Erdély Istvánnal új építészet-technológiai eljárást dolgozott ki, emellett műemléki helyreállításokban is részt vett.
Az 1950-es években az Európai Iskola körébe tartozó, visszavonultan alkotó művészek (Barta Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső), valamint Csernus Tibor és tanítványai (Lakner László, Szabó Ákos) körében találta meg a számára inspiráló szellemi légkört. 1954-ben ismerkedett meg Kondor Bélával, majd hamarosan barátságot kötött Pilinszky Jánossal és Altorjai Sándorral is. Ebben az időben készültek első grafikai, festészeti munkái. 1959-ben és 1963-ban sikerrel felvételizett a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára, de mindkét alkalommal rövid időn belül eltávolították.
Az 1950-es évektől írt verseket, novellákat, publikációkra azonban csak a hatvanas években került sor, külföldi magyar nyelvű folyóiratokban. 1966-ban jelent meg montázselméleti tanulmánya a Valóság folyóiratban, s ezt követően művészetelméleti, kritikai munkáit - irodalmi alkotásaival szemben - közölte néhány magyarországi szakfolyóirat is. Első jelentősebb nyilvános elismerése a párizsi Magyar Műhely folyóirat Kassák-díja volt, mely együtt járt verseskötetének (egyetlen, életében megjelent önálló kötete) kiadásával 1974-ben.
1966-ban dolgozta ki a dekorációs feladatokra hatékonynak bizonyuló fotómozaik technikát, amely vállalkozása révén anyagi függetlenséget hozott, biztosítva megélhetését a hetvenes és nyolcvanas években. A hatvanas évek második felében az írásaiban is megnyilvánuló természettudományos, filozófiai, nyelvelméleti érdeklődésének következtében a konceptuális művészet felé fordult. Szöveges akciókkal, tézisekkel kísért fotókkal vett részt a hatvanas évek végétől különböző kiállításokon, rendezvényeken a neoavantgarde törekvéseknek teret adó kultúrházakban, félhivatalos kiállítóterekben (Iparterv, Balatonboglári Kápolnatárlatok stb.).
A tudományos gondolkodás iránti érdeklődése, a tudományos és művészeti megismerő tevékenység kutatása és a közöttük megtalált kapcsolatok, a régi és újabb keletű hagyományokra való nyitottsága és az ezek újraértelmezésére való igénye okán a hetvenes évektől saját munkásságát az információzárlat elleni folyamatos tiltakozásnak is tekintette. Művészetében a nehezen megközelíthető, bonyolult, kevéssé érthető összefüggések revelatív felmutatására, világossá tételére törekedett. A hetvenes évektől kezdődően öt filmet készített a Balázs Béla Stúdió berkein belül. A filmek standardizálására és nyilvános vetítésére azonban csak később, a nyolcvanas években kerülhetett sor.
1975-től Kreativitási Gyakorlatok néven képzőművészeti kört vezetett Maurer Dórával közösen, majd 1977-ben beindította a FAFEJ (Fantáziafejlesztő gyakorlatok), ezt követően 1978-ban az INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusát, amelyeket a kortárs művészeti irányzatok alkotási eljárásaiból, valamint a keleti filozófiai hagyományhoz köthető nevelési módszerekből, és még számos más forrásból ötvözött pedagógiai elv kísérleti műhelyeként fogott fel. Az új és szokatlan jelenségekre nyitott, problémamegoldó gondolkodásra késztető foglalkozások egy új művészgeneráció (mások mellett Böröcz András, Enyedi Ildikó, Révész László László, Sugár János, Szirtes János) nem hivatalos iskolájává vált.
1980-ban diagramon ábrázolta megvalósult és tervben maradt munkáinak arányát az elmúlt tíz év vonatkozásában. A nyolcvanas évek első felében tevékenysége már szélesebb nyilvánossághoz jutott, számos kiállításon vett részt grafikáival, festményeivel, installációival, előadásokat, felolvasásokat tartott. 1984-ben kezdődő betegsége azonban a nyilvános fellépések számának növekedésével párhuzamosan súlyosbodott. 1986-ban került sor első önálló kiállításának megrendezésére, amelynek megnyitójára már nem tudott elmenni.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Erdélyi Zsuzsanna, 1921. január 10-én született Komáromban.
1940-44 között a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult, magyar-olasz-filozófia szakon. 1944-48 között a Külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott, 1951 és 1955 között a Népművészeti Intézet külső munkatársa volt. 1953 és 1963 között a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában dolgozott Lajtha László munkatársaként. Az 1950-60-as években Lajtha Lászlóval nyugat-magyarországi falvakban gyűjtött vallásos népénekeket és hangszeres népzenét. Erdélyi Zsuzsanna végezte a szöveges adatok le- és feljegyzését, Tóth Margit pedig a népzenei anyagért felelt.1964 és 1971 között a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának munkatársa volt.1972-74 között elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem valláskritikai tagozatát, azért, hogy gyűjtőútjai során ne legyenek konfliktusai a hatóságokkal. Ez segítette számára a gyűjtőmunkát, de ennek ellenére is folyamatos megfigyelés alatt állt Magyarországon és Erdélyben is. Gyűjtőútjai során sokszor bújkált, de gyűjtőmunkáját nem adta fel és évtizedeken keresztül jegyezte le a népi imádságokat a szocializmus időszakában. 1971-től 1987-ig a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának munkatársa volt.
Politikai okok és megélhetési nehézségei miatt lett foklórgyűjtő-és kutató. Legfontosabb könyve, az először 1974-ben megjelent, Hegyet hágék, lőtőt lépék…, amely archaikus imádságokat tartalmaz, több kiadást élt meg (1970-ben az Új írás és a Vigilia, 1972-ben az Élet és irodalom is cikkeket közölt Erdélyi Zsuzsa munkájáról). A kötet előszavát, az 1947 és 1950 februárja között vallás-és közoktatásügyi miniszter, folklorista Ortutay Gyula írta. Erdélyi Zsuzsanna az első archaikus imát 1967 decemberében gyűjtötte. Az archaikus imádságok elnevezés is tőle származik, és az 1970-ben a Néprajzi Társaság előtt már így mutatta be az általa gyűjtött szövegeket. Munkássága inspirálta a lengyel, szlovén, imagyűjtemények kiadását és az orosz vallásos népénekek magyarra fordítását. Gyűjtőmunkája azért egyedi és páratlan, mert bemutatta a magyar szájhagyományban fennmaradt apokrif /archaikus népi imádságok műfajtörténeti párhuzamait, nyelvi, poétikai sajátosságait, felhívta a figyelmet a középkori kódex-irodalom és a szóbeliség kapcsolatára, ezek európai kapcsolatrendszerére. Utalt az imaszövegek mindennapi gyakorlatára, amely a szocializmus időszakában is fennmaradt és tovább élt minden tiltás ellenére. 2015. február 13-án halt meg.
Erős Ferenc (1946-) szociálpszichológus, úttörő munkát végzett a pszichoanalízis, az analitikus szociálpszichológia és a holokauszt utáni zsidó identitás kutatásában.
Egyetemi tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte, pszichológia szakon szerzett diplomát 1969-ben. 1973 óta dolgozik az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében, 2002 óta az MTA doktora. Kutatómunkája mellett a hetvenes évek óta több egyetemen oktat. A tudományos életben nagy szerepet tölt be az általa szerkesztett és alapított Thalassa c. szakfolyóirat, illetve utódja, az Imágó Budapest.
Legfőbb kutatási területe az identitások szociálpszichológiái vizsgálata, a társadalmi diszkrimináció, a pszichoanalízis története és elmélete. Erős Ferenc olyan társadalmi jelenségek analitikus vizsgálatával foglalkozott és foglalkozik, mint a hatalmi struktúrák, az autoriter rendszerek, a társadalmi kisebbségek.
Egy vele készített 2005-ös interjúban karriere formálódásában több olyan tanáregyéniséget említ, akik nagy hatást gyakoroltak rá. Elsők között egykori magyartanárát, Kovács Endrét, aki pszichológiai témájú könyveket, például Sigmund Freud munkáit adta a kezébe, ekkor olvasta Bibó István zsidókérdésről szóló tanulmányát is. Emellett Erőst személyes érintettsége már nagyon fiatalon kutatómunkára ösztönözte. 17 évesen szülővárosában levéltári dokumentumokat keresett a zalaegerszegi zsidóság és saját családja deportálására vonatkozóan. Ehhez semmiféle támogatást, bátorítást nem kapott, úgyhogy már ekkor megtapasztalhatta, milyen nehéz terepre tévedt.
Érdeklődési területének formálódására egyetemi tanulmányai alatt nagy hatást gyakorolt a szociálpszichológiát tanító Pataki Ferenc és a marxista filozófiával foglalkozó Garai László. A politikai pszichológia, a politikai ideológiák pszichológiai vetülete iránti fogékonyságát oda vezeti vissza, mikor az egyetem elvégzése után bekerült a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjába.
A szociálpszichológiában nem az empirikus kutatások, hanem az elméleti megközelítések és legfőképpen a társadalomkritikai témák kezdték érdekelni, amely terület nem számított a legnépszerűbb kutatási irányzatok közé. Erről a fent említett interjúban így nyilatkozott: „egy kicsit mindig a periférián voltam; bár soha nem éreztem magam senki által félreszorítva, inkább azt mondanám, hogy saját magamat »marginalizáltam«.”
Fontos eseményt jelentett szakmai fejlődésében, hogy 1976-ban féléves ösztöndíjat nyert a Columbiai Egyetemre. A tekintélyelvű személyiség vizsgálatának gondolata ekkor vetődött fel benne, de ezzel egy időben kezdte el foglalkoztatni a zsidó identitás problematikája is. A legerősebb hatások az egyetem falain kívülről érkeztek: Amerikában volt lehetősége édesapja rokonaival találkozni, akik között sok vallásgyakorló zsidó embert is megismerhetett. A beszélgetések egyik központi témáját a háború utáni elvándorlás és a Magyarországon való maradás dilemmája jelentette. E családi szál mellett ösztönzőleg hatott rá, hogy Amerikában ekkor váltak intenzívvé a másodgenerációs túlélőkkel kapcsolatos vizsgálódások, elsősorban Helen Epstein újságíró Children of the Holocaust című könyve nyomán. Erős Ferenc kapcsolatba került a rokonain kívül is másodgenerációs holokauszt túlélők csoportjaival (second generation groups). Emellett a zsidóságot ért pszichés traumatizáció következményeit és többgenerációs hatását vizsgáló, nemzetközi pszichoterápiás és pszichoanalitikus munkák is fontos inspirációt és hivatkozási pontot jelentettek számára.
Az 1970-es évek végén dr. Stark András pécsi pszichológussal elsőként kezdett a másodgenerációs holokauszttúlélőkkel interjúkat készíteni és a háború utáni nemzedék zsidó identitását kutatni. A holokauszt története és emlékezete a kádári Magyarországon az elhallgatott, tabusított témák közé tartozott. Esetenként eltérő volt, családi körben ki beszélt a vészkorszakban átélt eseményekről, de nyilvánosan megemlékezni, pláne egy kutatási projekt részeként válaszokat keresni a leszármazottakban felmerült és elfojtott kérdésekre nem nyílt lehetőség.
Erős Ferenc – és Stark András esetében is – a kérdések saját magukra vonatkozóan is adekvátak voltak: az érdekelte őket, saját tapasztalataik és érzéseik mennyire általánosak, a családon belüli feldolgozás, traumatikus átörökítés folyamata milyen jellemzőkkel bír.
Bár Erős nem tartozott közvetlenül ellenzéki körökhöz, kutatási témái és megközelítésmódja, az elfojtott zsidó identitás, illetve a szociálpszichológia társadalomkritikai vetülete, a késő szocializmus kritikai, ellenzéki kulturális közege felé vezették. A kezdetben csupán szűk szakmai körben ismertetett kutatási eredményeikkel hamarosan a második nyilvánosság felé fordultak, a projekt a repülő egyetemek előadásai, a szamizdatokban terjedő írások közé is bekerült. Kovács Andrással - az alternatív, második nyilvánosság egyik fő szervezőjével - és Lévai Katalinnal közösen publikált tanulmányuk a Medvetánc folyóiratban, mely az 1980-as évek egyik legfontosabb kritikai értelmiségi fóruma volt (Erős, Ferenc, András Kovács, and Katalin Lévai. "Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?" Medvetánc, no. 2-3 (1985), 129-144.), máig meghatározó empirikus elemzésként tartják számon. Emellett Erős Ehmann Beával kidolgozta a zsidó identitás narratív modelljét (Erős, Ferenc, and Bea Ehmann. "Jewish Identity in Hungary, A narrative model suggested." In Ambiguous Identities in the New Europe, 121-134. Budapest: Replika, 1997.).
Erős Ferenc egyik előadásán úgy fogalmazott, egy egész nemzedék szorongását, rossz közérzetét jelentette annak a kérdésnek a feltevése, hogyan tudta meg valaki, hogy zsidó. Az ad hoc elhatározásból megkezdett interjúzás a hallgatás megtörését jelentette és ezért fontos emlékezetpolitikai cselekedet is volt. Középpontjában annak a szubkulturális identitásnak a megismerése állt, amelyet egy diszkiriminált csoporthoz való tartozás tudata táplált.
Az identitás fogalmáról a fentebb idézett interjúban azt mondja Erős, amikor ő elkezdett vele foglalkozni, kényes témának számított, mert mindenkinek volt „valamilyen szégyellni való identitása”. Mára ez már teljesen megváltozott, „az ember különböző helyzetekben különböző identitásait veszi elő. Ha kell, akkor romának vallom magam, ha épp arról van szó, akkor európainak. Régebben az elfojtás dominált, ma a felcserélhetőség.” Ezzel együtt a stigmatizáció, a diszkriminálás ma is működő társadalmi mechanizmus: „Attól, hogy valaki szabadon vállalhatja az identitását, még elnyomhatják.”
Erős Ferenc a mai napig aktív, 2016-ban kötete jelent meg Psziché és hatalom címmel (Erős, Ferenc. Psziché és hatalom. Tanulmányok, esszék. Budapest: Pesti Kalligram, 2016.), melyben azt járja körül, milyen pszichológiai bázisra épül a hatalom és az erőszak működése. Emellett érzékenyen reagál az aktuális társadalmi jelenségekre és problémákra, így például 2015 novemberében a Magyar Pszichológiai Társaság rendezvényén a menekültválság társadalom-lélektani vetületéről tartott nagy figyelemmel kísért előadást.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Esterházy Péter (1950-2016) író, a kortárs magyar próza eredeti és nagy hatású megújítója a késő-kádári, majd a rendszerváltás utáni évtizedekben.
A Rákosi-diktatúra egyik legsötétebb évében született Budapesten, egyrészt nagynevű arisztokrata, másrészt asszimiláns magyar zsidó polgári elődök utódaként, három testvéröccsével együtt. 1968-ban a pesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1974-ben az ELTE matematika szakán szerzett diplomát. Pár évig egy számítástechnikai intézet munkatársa lett, majd 1978-tól szabadúszó íróként önállósította magát.
Első könyve, a Fancsikó és Pinta című novella-füzér, 1976-ban lát napvilágot, melyet a kritikusok az év legjobb pályakezdő prózakötetének ítéltek. Csakhamar egy másik, hasonlóan játékos, ironikus hangvételű elbeszéléskötettel jelentkezik Pápai vizeken ne kalózkodj címmel. Ezt követi 1979-ben első nagy sikerű könyve: a Termelési regény (kissregény), e sodró erejű, nagyszabású szatirikus mű, mely egyszerre abszurd és realista korrajz a Rákosi- és a Kádár-éráról. Első gyűjteményes prózakötetét Bevezetés a szépirodalomba címmel jó 700 oldalon 1986-ban adják ki, benne – a címadó legújabb művén kívül – egy sor korábbi kisregénnyel: Függő (1981), Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982), Kis Magyar Pornográfia (1984), A szív segédigéi (1985).
Esterházy átütő nemzetközi sikerét a rendszerváltás után kilenc éven át írt nagy műve: a Harmonia Caelestis hozza meg, ez a magyarul 2001-ben publikált, számos nyelvre lefordított, monumentális család- és aparegény, ami az Esterházyak nyomait követve egyben magyar és közép-európai tér-időutazás, a barokktól a jelenig indázó epizódokkal és fantázia-játékokkal. Drámai fordulatként mindezt alig egy év múlva a Javított kiadás keserűen mítoszromboló tényirodalma követi, melyben az író apja felkavaró ügynök múltjával és titkos jelentéseivel kényszerül évtizedek múltán szembesülni.
Esszégyűjteményét: A szabadság nehéz mámora címmel 2003-ban adja ki; de hasonlóan az illúzióvesztés s a benső szabadság megőrzésének nehéz küzdelmeiről szól a Semmi művészet (2008) és önnön végzetes betegségének krónikája: a Hasnyálmirigynapló is (2016).
Bár 1990 előtt valamennyi írása állami kiadónál és legális folyóiratokban jelent meg, Esterházy tabutörő témáival és szarkasztikus rendszerbírálatával nagyban segített kitágítani a kultúrpolitika tűréshatárát, kihívóan demonstrált írói szabadsága pedig – főként saját lázadó nemzedéke körében – rendkívül népszerűvé tette revelatív hatású műveit. Független szellemét 1990 után is megőrizte, nemzetközi írói sikerei nyomán immár nemcsak a hazai, hanem a régió rendszerváltó értelmiségének mértékadó képviselőjeként is, aki a szabadság és szolidaritás fenyegetett értékeiért kész volt mindenkor kiállni, s a hatalmi önkényt, hazugságot és öncsalást a nevén nevezve a politika morális revízióját sürgette.-
Hely:
- Budapest, Hungary
-
Hely:
- 10437 Berlin Schliemannstraße 23 , Germany