COURAGE

gyűjtemények hálózata

A hetvenes évek során szárba szökkenő filmes irányzat, a Budapesti Iskola szociológiai nézőpontú dokumentarista törekvése érvényesül ebben a dokumentum-játékfilmben, egy intelligens, ambiciózus cigányfiú “fejlődésregényében”, amely a németfalusi cigánytelep lakói, köztük Cséplő György életének és a fiatalember elszakadási kísérletének bemutatásával vázolja fel a cigányság helyzetét a hetvenes években.

Szituációs dokumentumfilmjét a rendező úgy forgatta, hogy helyzeteket hozott létre, melyek során már nem avatkozott bele az események menetébe (hacsak a kamera jelenlétét nem tekintjük eleve beavatkozásnak). Schiffer jelenidejűvé akarta tenni a történetet, hogy a néző átélhessen, s ne csak megfigyelhessen egy problémát, hogy részesévé válhasson a történetnek, hogy azonosulhasson a főhőssel.

A film (Kemény István kutatásaival párhuzamos) egyik tanulságos megállapítása, hogy a cigány és nem-cigány lakosság legszegényebb, legelesettebb csoportjai azonos módon élnek, gondolkoznak, tehát nem faji alapon, hanem a társadalmi rétegződés felől érdemes a cigánykérdéshez közelíteni.

A BBS és a Hunnia Stúdió közös produkciója.

Soros-előszó az 1984-1985-ös alapítványi évkönyvben

 A hosszas háttéralkuk nyomán 1989 május végén létrejött MTA-Soros Alapítvány Bizottság kezdettől afféle „kakukktojásnak” számított a Magyar Népköztársaság merev és személytelen, pártállami intézményvilágában. A cenzúrázott sajtó eleinte csak szűkszavú közleményben tudatta, hogy az Akadémia egy eldugott várbeli irodájában (a Lant utca 2. alatt) egy magyar származású New York-i dollármilliárdos adományait kezelik, sőt, maga a május 28-i aláírás az MTA Tudós Klubjában sem volt több avítt protokolláris pártállami aktusnál, mint azt az MTI esemény-fotója is jól mutatta. Az alapítóval interjúk, kötetlen beszélgetések a hazai médiában még jó ideig nem jelentek meg, mi több, még azért is állandó közelharcot kellett vívni, hogy legalább a nyertes pályázatok eredménylistáit engedjék közölni a HVG-ben, amiért 1987-ben kishíján kenyértörésre került sor Aczél és Soros között.

Az első – még összevont – 1984-1985-ös alapítványi évkönyv szintén csak másfél év múlva jelent meg, nem csoda hát, ha az Alapító élni kívánt a hiteles és cenzúramentes megszólalás ritka alkalmával. Ami  viszont különös e „személyes nyilatkozatban”, az éppen a szubjektívitás már-már teljes hiánya – leszámítva az elején a szikár életrajzi tényközléseket, melyek kissé átírva így szólnának „Itt születtem, bár nem volt már választásom, innen mentem világgá 16 évesen, egyedül, a magam akaratából, s most ugyanígy térek vissza, mert adni kívánok valamit.” A szabad sorsválasztás, az egyéni döntés felelősségét hangsúlyozza e magyar füleknek egykor – és talán még ma is – kissé idegen hangütés, a „self-made man” öntudatával, bár minden fensőbbség és arrogancia nélkül. A folytatásban, ugyanilyen határozottsággal, máris elismeri illetékességének határait: „külföldiként”, úgymond, nem az ő dolga, hogy „a magyar társadalom kibontakozását” meghatározza, noha úgy véli: a kultúra, a közművelődés és az új kezdeményezések felkarolása mindenképp részei ennek.

Az alapítói előszó egésze, az ilyenkor szokásos tetszelgés helyett, inkább informálni akar s néhány fontos alapelvet, hatáskört rögzíteni. Mivel a kommunista Magyarország nem ismeri az alapítványt, mint önálló jogi entitást, ezért a pénzadományokat a New York-i Soros Alapítvány kezeli, s a döntéseket az MTA-val közös Bizottság hozza meg Soros György és az Akadémia mindenkori főtitkárhelyettesének vétójogával. Az alapító ragaszkodik ahhoz, hogy személyes képviselőit a titkárságon maga válassza meg, de elismeri a hivatalos akadémiai delegált illetékességét is. Az egyéni pályázatok rendszerét, mind a dollár-, mind a forint-alapú támogatások esetében, a jövőben is fenn kívánják tartani, csakúgy, mint az új, önálló programok indítása jogát, felkért kuratóriumok irányításával. Közülük a Szépirodalmi s a Társadalomtudományi Program máris sikerrel működik, de több újat is terveznek: külföldi tanulmányi ösztöndíjakkal, konferencia-támogatásával, film-, színház- és képzőművészeti mecenatúrával, stb. Végül zárszavában az alapító, nyílt partnerséget kérve és ajánlva minden érdeklődőnek, ismét a kreativitás, az innovatív készség s a közhasznú szabad kezdeményezés fontosságát emeli ki:  

„A nagyközönség segítségére van szükségünk: az Alapítvány sikere a pályázók ötletességén, a magyarországi társadalom fogadókészségén múlik.”

 http://kka.hu/_soros/kiadvany.nsf/4be80daf005edcb8852566f2000b4f9f/7d4a480de4834941c1256de8003390da?OpenDocument

A provence-i magyar légiós veteránok a maga nemében páratlan, markáns csoport-identitást az adja, hogy tagjai cselekvő részesei voltak a hidegháború két ’legforróbb’, korszakos jelentőségű fegyveres konfliktusának. Azaz, 13-17 éves kamaszként valamennyien aktív részt vállaltak az 1956-os forradalmi harcokban, majd Nyugatra szökve pár év hányódás után légiósként az algériai háborúban is. Rajtuk kívül álló okokból végül mindkét világtörténelmi súlyú harcukat elvesztették. A békét viszont – maroknyi túlélőként – megnyerték. Így ma ők azok, akik világgá széledt, korán eltűnt vagy rég halott nemzedéktársaik helyett is felidézhetik a 20. század e nyomasztó próbatételeit.

Becslés szerint vagy 500-an lehettek e legifjabb – sőt, olykor fiatalkorú – rekruták a több mint 3000 magyar légiós sorában, akik 1956 után a francia trikolór és a Légió zöld-vörös zászlai alá Észak-Afrikában beálltak. Közülük kiterjedt levéltári és oral history kutatások nyomán 269-et sikerült névvel és személyi adatokkal azonosítani. Végül vagy két tucat Provence-ban és Korzikán talált túlélő veterán közül 9-en vállalták, hogy emlékeiket egy dokumentumfilm szereplőiként s egy dokumentumkönyv társszerzőiként a nagy nyilvánossággal is megosztják. (Lásd: Nóvé Béla: Patria nostra: ’56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban, Balassi Kiadó, 2016. – Dunatáj Alapítvány, 93’ 2016.)

Már az első interjúk, kérdőíves válaszok is elemi erővel igazolták, hogy e majd’ 60 év előtti 1956-os élményanyag milyen mélyen rögzült bennük és meghatározó maradt. Nem csoda, hisz e tizenéves fiúk vakmerő ’fegyvertényeikkel’ nem egyszer felnőtt társaikat is megszégyenítették. A 13 éves Spátay János (Angyalföld – Bouc-bel-Air) az egymástól elvágott pesti, budai felkelőcsoportok futáraként egy hónapon át futballabdába rejtett üzeneteket „cselezett át” a szovjet tankok – november 4-e után másként áttörhetetlen – hídzárlatán. A 14 éves Huber Béla (Sopron – Aubagne) elsőként dobott kézigránátot a soproni ÁVH-székházra, s miután a helyi nemzetőrség felnőtt tagjai, élükön az Erdészeti Főiskola diákjaival, Ausztriába távoztak, két kamasz társával még december 4-éig bujkált állig fegyverben a határszéli erdőkben, a harcok újrakezdésében bízva. A 16 éves Sorbán Gyula (Ferencváros – Toulon) már október 23-én este fegyvert fogott a Rádiónál, majd pár nap múlva a Kilián laktanya előtt egy szovjet tankgránát-szilánktól súlyosan megsebesült a lábán. Soós Sándor (Pesthidegkút – Septémes les Vallons), 17 éves oroszlányi vájártanonc golyószórósként a New York Palota hátsó kijáratát védte még november 4-e után egy hétig, majd a csoport utolsó ellenálló tagjaival fegyverrel menekült Nyugatra.

Ő volt az, aki ’56-os emlékeit vagy húsz oldalon a kutató kérésére külön is leírta (ebből kínál ízelítőt e válogatás), majd „harci élményeit” Marseille-ből haza látogatva Eörsi Lászlóval, az ’56-os fegyveres csoportok szakértőjével forgó kamera előtt a helyszínen is megvitatta. Kései tanúságtételét Eörsi annál becsesebb forrásnak találta, mivel, éppen a New York Palotát védő csoportról maradt fenn a legkevesebb személyes forrásanyag az 1956 utáni nyomozati és periratokban.

Dr. Szecskó Tibor (Gyöngyös, 1939 – Aix-en-Provence, 2017) hadtörténész, légiós veterán volt az első, aki 2011 őszén az 50 kérdésből álló, teljes életutat átfogó kérdőívet kitöltötte, s a provence-i magyar veterán kör szervezőjeként oroszlán része volt abban is, hogy utóbb számos bajtársát sikerrel bevonta a kutatásba (kérdőívezés, interjúzás, forgatás, levéltári kutatómunkák az aubagne-i Főparancsnokságon, stb.).

1940-ben született, gyöngyösi munkáscsalád legkisebb fiaként, édesapja kőműves volt. 1956 őszén egy mezőgazdasági szakiskola másodéves diákjaként lelkesen részt vett a forradalom helyi megmozdulásaiban, majd egyik társával Pestre ment, és a Corvin-közi felkelőkhöz csatlakozva nemzetőrnek állt. November végén, búcsú nélkül, Ausztriába szökött, előbb az eisenstadti gyűjtőtáborba került, majd 16 évesen Franciaországban kapott menedéket.

Rouenba érkezve nyomban felvételét kérte az Légióba – ám ekkor még hiába. Két éven át osztozott Lille és Párizs földönfutóinak sorsán, híd alatt lakva, segélyen és alkalmi munkákon tengődve. Az éhség és nyomor elől 1958 őszén ismét jelentkezett a Légióba, ezúttal sikerrel, s Marseille-ből Oránba áthajózva csakhamar a szaidai kiképzőtáborban találta magát. Két év múlva, alig húsz évesen, őrmesterré avanzsált, majd az 1. Idegen ezredben az ekkor tájt Afrikába érkező több száz magyar újonc kiképző altisztje lett. Ezután a 3. Gyalogezred altisztjeként maga is részt vett szaharai és madagaszkári hadműveletekben, két ízben megsebesült, majd az 1. Lovas- (páncélos) ezredhez került.

Az algériai háború után a Légió Szidi-bel-Abbesz-i anyabázisa a Marseille melletti Aubagne-ba települ át, itt kap ő is új beosztást a légiós főparancsnokság mellett. A ’70-es, ’80-as években a Légió Múzeumának igazgatója és Archívumának vezetője lesz, emellett a „Képi blanc” című légiós magazint szerkeszti. Közben Montpelier egyetemén történész diplomát szerez, majd – aktív légiósként máig egyedüliként – a hadtörténet doktora lesz. 28 és fél évi szolgálat után, 1986-ban törzszászlósként kéri nyugdíjazását, bár a tudományos életben és a veterán bajtársi körök (AALE) szervezésében továbbra is aktív marad. A Légió történetéről franciául, angolul, németül számos cikket, tanulmányt és tucatnyi önálló kötetet publikált.

Sokáig abban a tudatban élt, hogy légiós társaival együtt távollétében magyar állampolgárságától megfosztották. 1974-ben lett francia állampolgár; spanyol-francia feleségével, gyermekeivel és unokáival 1971 óta Aix-en-Provence-ban élt. Számos kitüntetése közül a „Művészet és Irodalom Lovagja” címre volt a legbüszkébb – e rangos civil elismerést aktív francia katona máig sem kapta meg rajta kívül. Noha szülőföldje iránt erős honvágy élt benne s magyarságát mindvégig híven őrizte, 1956 óta többé nem térhetett haza – előbb politikai, majd egészségi okokból. Súlyos betegségével elszántan dacolva 2017 végén hunyt el Aix-en-Provence-ban. Távozásával, a családján kívül nagy veszteség érte a provence-i magyar légiós bajtársi kört is, amelynek évtizedekig lelkes összetartója volt.   

Pályája, életfelfogása, nyílt és szókimondó kérdőíves válaszaiból kellő mélységben feltárul, jól példázva a nagyidős veteránok három életszakasza – a légió előtti, alatti és utáni évtizedek – ellentmondásait, és koronként ambivalens hármas kötődését a szülőföldhöz, a Légióhoz és a fogadó országhoz. Miközben lojalitása az előbbi kettőhöz mindvégig töretlen maradt, akárcsak ’56-os gyökerű, mély antikommunizmusa, a francia közélettel és életformával szemben már tartózkodó, sőt, nem egyszer erősen kritikus volt, éppen „az igazi” patrióta lojalitást és önzetlenséget hiányolva belőle. Az ’56-os magyar légiós veteránkör is voltaképp ezen morális, kulturális rezisztencia erősítését és életben tartását célozta sajátos hagyományőrző közösségi rítusaival.

A veterán kérdőívek listája a gyűjteményben (2011-2017)

  1. A. Domokos (Budapest, 1939) Paris, 2012

  2. Bubla István Miklós (Keszthely, 1936) Paulhan, 2017

  3. Huber Béla (Sopron, 1942 ) Aubagne, 2012

  4. Spátay János (Budapest, 1943) Puyloubier, 2011

  5. Soós Sándor (Budapest, 1939) Septémes les Vallons, 2012

  6. Sorbán Gyula Elek (Budapest, 1940) Toulon, 2011

  7. Szecskó Tibor (Gyöngyös, 1939) Aix-en-Provence 2017, 2011

  8. Morvay Tamás (Budapest, 1938) Vins sur Caramy, 2012

  9. Nemes Sándor (Szekszárd–Zomba, 1941) Borgo (Korzika), 2011

10. Pápai Lajos (Öcsöd, 1937) Montrichard, 2014

Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, most dísz, gyapjúhímzés, 18x15x15 cm, 1975

A magyarországi művészetpolitika a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején szinte minden formai és tartalmi újítást bizalmatlanul szemlélt. Ez a szigor elsősorban a képzőművészetre vonatkozott, különösen a festészet és a szobrászat területén érvényesült. A grafikára, mint kevésbé jelentősnek tartott műfajra már csekélyebb figyelem jutott, az iparművészetre pedig még annyi sem.

Így történhetett, hogy a textilművészet területén viszonylag zavartalan körülmények között progresszív kísérletek szökkenhettek szárba. A Savaria Múzeumhoz kapcsolódó szombathelyi textilbiennálék adtak táptalajt ennek a tevékenységnek. A Fal- és Tértextil Biennálék és a mini-textil tárlatok bemutatási lehetőségeket, a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely pedig produkciós kereteket biztosított a mozgalomnak, ami a műfaj megújítása mellett a képzőművészeti érzékenység irányába is orientálódott.

Ebben a közegben jött létre Szenes Zsuzsa több rétegű olvasatot generáló objektje is, amely ma a Szombathelyi Képtár gyűjteményében található. Szenes egy általa korábban is gyakran alkalmazott technológia, a gyapjúhímzés révén lényegít át egy használati tárgyat, egy gázálarcot.

Ezzel a művelettel megváltoztatja a tárgy eredeti jelentését, a hangsúlyosan “férfias” tevékenységhez kötődő objektum funkcióját egy “nőies” technikával teszi idézőjelbe, mintegy fegyverként használva a hímzést a háború ellen, egyben játékba hozva a gondoskodó anya allúzióját is, miközben színes, barátságos, ám egyben házilagos, barkács jelleget is kölcsönöz az objektumnak.

A mű címe utal egyrészt a státusz-módosulásra, a szellem fölényére a funkció fölött, másrészt a képzőművészet és iparművészet különböző megítélésére is (utóbbi alkalmazott műfaj lévén hagyományosan csak díszítő funkcióval bír, míg a képzőművészeti tárgyak ezen túl jelentésteliek is, amihez reprezentációs vagy akár szakrális funkció is társulhat): egyszerre emancipálja a női tevékenységformákat és az iparművészetet.

Szentjóby Tamás művének kiindulópontja az élet és művészet határvonalait egybeolvasztó fluxus-gondolat: mindenki művész.

A harminchat képből álló tablón ennek az ideának egy radikalizált változata jelenik meg: egy részük munkásokat mutat be egy-egy művészeti ág képviselőjeként (a postást munka közben ábrázoló fényképen a küldeményművész felirat szerepel, az esztergályos fotóján szobrász a megjelölés, az útépítő titulusa tájművész, a nyomdai szedőé író, a villamoson utazó munkaruhás emberé színész stb.).

A fotósorozat darabjai hasonló méretű sajtófotókkal keverednek, amelyek új, nem egy esetben drámai művészeti szerepeket azonosítanak (fogoly-művész, félelemművész, radikális művész, éhezőművész, kétségbeesés-művész, stb.). A tablót grafikon egészíti ki, amiről leolvasható, hogy 2150-re mindenki rendőr, 2240-re pedig mindenki művész lesz.

(Felmerül a kérdés, mit keres a festészetre fókuszáló Mimézis gyűjteményben egy fotókoncept? Megvásárlásának apropóját az adta, hogy Szentjóby műve készítése után néhány évvel egy hiperrealista stílusban festett kép modellje lett [Birkás Ákos: Szentjóby Tamás: „Szempontok a kérdéshez. Ki művész?”, 1974.] )

Egy dr. Végh cselédszobájában tartott összejövetelen Tandori Dezső felolvassa a Magvető Kiadó levelét, amelyben közlik, hogy nem elég jók a versei. A szöveget teljes egészében, kommentár nélkül adja elő. A felvétel érdekessége az előadásmódban rejlik: a szerző hanghordozásában rejlő visszafogott derű és az időnként beszűrődő zajok alapján következtetni lehet a helyiségben uralkodó hangulatra és a levél tartalmának fogadtatására.

Több frissen megalakult demokratikus párt és polgári szervezet tartott demonstrációt a Vörösmarty téren 1989. március 2-án a csehszlovákiai ellenzéket ért atrocitások, így Vaclav Havel bebörtönzésének hatására, a „polgári aktivisták sorozatos bebörtönzése ellen” címmel. A 4-600 fős tüntetés egyik fotóját a „Vétkesek közt cinkos, aki néma” feliratú transzparens látható. Nagy valószínűséggel Kurta István készítette a felvételt.

A totemfal a szó szoros értelmében az egyik legikonikusabb tárgya a nyaraltatásoknak. Eredetileg faliújságként szolgált, különböző, jelentősebb eseményekhez kötődő tárgyak kerültek ki. Így vált egy emlékeztető, felidéző felületté a későbbi generációk számára is. Kezdetben a kiakasztott tárgyak rendszeresen cserélődtek (eltűntek, tönkrementek) majd állandóvá és “érinthetetlenné” vált a tartalma, 1961-ben még a Bánki Törvénykönyvbe is bekerült. 

„17. § a) A TOTEMFAL értékeinek tiszteletben tartása minden polgár erkölcsi kötelessége.
b) Ezen törvény megszegése a legszigorúbb elbírálás alá esik.” 

1. Tomahawk az ötvenes évekből. Indiános játék kelléke 
2. Ezüst nyíl zászló a hatvanas évekből. Indiános játék kelléke 
3. „Bánki medve Helsinkiben”. Zaki papa küldte ajándékba 1952-ben, a helsinki olimpia évében 
4. „Angol zászló”. Ajándék Angliából a hatvanas évekből 
5. Pipecland zászlója. Készült: 1952-ben. A nap a nyarat jelenti, a világoszöld a rétet, a barna az erdőt, a piros a gyerekkort és a vidámságot, a világoskék a tavat 
6. A „Forradalmi Gárda” zászlója. Játék a hatvanas évek elejéről 
7. Lengyel zászló 
8. „Bánki becses boszorkányok”. A lányok szobájának emblémája az ötvenes évekből 
9. Eszter néni kaparója. Áldásadó eszköz, a bánki szurkolóknak a Nógrád megyei focibajnoksághoz, Karancslapujtő győzelmének érdekében 
10. Eszter néni sípja. Hatalmi szimbólum, ezzel adott jelzést a gyerekeknek: ebédidő, ki a vízből, számháború vége stb. 
11. Bányászjelvény. Ajándék a bánki szurkoló gyerekeknek Karancslapujtő csapatától 
12. Marcsi néni, a szakácsnő kendője 
13. A négyévente megrendezett bánki olimpia zászlói. Sportágak: atlétika, futás, úszás, fél lábon futás, páros lábbal futás, hátrafelé futás, bukfencverseny, újságot olvasva vízen lebegés 
14. A számháború zászlója az ötvenes évekből 
15. Kalózos játék zászlója az ötvenes évekből 
16. Mordály. A Shoutherland kapitányának fegyvere az ötvenes évekből 
17. Bakó. A Hunyadi László című opera kelléke 
18. Shoutherland, őfelsége 96 ágyús sorhajója. Készítette Medve 1953-ban