COURAGE

gyűjtemények hálózata

A Klub Közlöny 1981. március 11-i száma ízelítőt közölt a Budapesti Egyetemisták és Főiskolások Találkozója (Befőt) néven 1981. március 19-22. megrendezett esemény programjából. A Jobbágy Gyula által elindított kezdeményezés célja egy egyetemeken átívelő, alternatív ifjúsági, érdekvédelmi szervezet létrehozása volt. A programkínálatban a kulturális események mellett a Polvax vitaklubjának rendezvényei, az egyetemi ügyeket megtárgyaló beszélgetések szerepeltek, így az egyetemista kávéház létrehozása, a közművelődési tevékenység megreformálása, a kollégium, juttatások, szakmai szervezetek kérdése. A pártvezetés a kezdeményezésben az egyetemi ellenzéki hallgatók összefogásának lehetőségét látta meg és megérezte az ebben rejlő veszélyt. Az ellenakció nem sokat váratott magára. A szervezőket megregulázták, az eseményen erősen korlátozták a szabad hozzászólások, a vita kibontakozásának lehetőségét, ezáltal a kezdeményezés lényege veszett el. 

A zsidó identitást kutató interjúk gyűjteményének egyik tipikus darabja a 003. számú interjú. Erős Ferenc Ehmann Beával közös tanulmányában elemezte az elbeszélést (Erős, Ferenc, and Ehmann Bea. "Az identitásfejlődés tükröződése az önéletrajzi elbeszélésben." In Azonosság és különbözőség: tanulmányok az identitásról és az előítéletről, 96-113. [Budapest]: Scientia Humana Társulás, 1996.).

Az itt idézett interjú alanya egy ekkor 26 éves, budapesti, értelmiségi nő volt, a beszélgetés 1984-ben zajlott. A fiatal nő elől gyermekkorában szülei titkolták zsidó származását, ezzel pedig a “hallgatás stratégiáját” folytató családok szélesebb csoportjába tartoztak. E csoportra jellemző több tipikus vonás fedezhető fel az interjúalany elbeszélésben.

Az apai ágon erdélyi, anyai ágon budapesti felmenőkkel bíró nő elmondása szerint 13 éves korági nem tudott saját zsidó származásáról és egyáltalán a zsidóság történetéről, üldözéséről sem voltak információi. A nő szerint szülei megpróbáltak ezt elfelejteni, soha sem beszéltek neki erről. A felvilágosítás – nem egyedi módon – a családi körön kívülről érkezett. Ez esetben a nőt egy barát avatta be: “Amikor ez a fiú elmondta, az nagyon mélyen érintett, bár akkor még csak verbális szinten, mert még nem találkoztam ezzel a dologgal, az antiszemitizmus megnyilvánulásaival, de akkor szembesültem azzal, hogy milyen borzasztó dolog ez, és hogy tulajdonképpen egy üldözött fajtának vagyok a leszármazottja.”

Az elbeszélésben az elhárítás pszichológiai mechanizmusai fedezhetők fel. Erős és Ehmann hosszan fejtegetik ezek jelenlétét írásukban. Az interjúalany úgy fogalmaz, számára az a szó, hogy zsidó egy tárgytalan szorongást jelentett. Tapasztalatai szerint a zsidó családokban nevelkedett fiatalokban több az érzékenység és kevesebb az önbizalom, mert szüleik a nevelésben – kimondhatatlan apró gesztusokkal, összerezzenésekkel – átadták nekik a saját félelmeiket, saját üldöztetésük élményét. Elbeszélésében a kettősség érzése is megjelenik zsidó léttel kapcsolatban: zsidónak lenni egyszerre jelent számára biztonságérzetet, amit a közösséghez tartozás érzése nyújt és egyszerre bizonytalanságot és szorongást, amit egy esetleges újabb zsidóüldözés rémképe táplál.

Erős és Ehmann értelmezése szerint az interjúalany az interjú végére eljut egy pontra, ahonnan tovább építheti az életét. Ez az értelmezési keret egy sokkal stabilabb alapot jelent azzal szemben, amit a zsidó identitás tükrözhet számára: azaz a kirekesztettséget, az üldözöttséget, a veszteséget és a trauma élményét. Mindez végül verbalizálódik, kimondhatóvá válik. 

Az interjú példája annak a folyamatnak, amely során a hallgatás asszimilációs stratégiája kontraproduktivvá válik. A szülők azzal, hogy nem mondták el gyermekeiknek származásukat, nemhogy megóvták volna őket azoktól a konfliktusoktól, melyektől féltették őket, hanem egyenesen kiszolgáltatták nekik őket. (Erős Ferenc, Kovács András, Lévai Katalin: Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?" Medvetánc, 1985/2-3., 129–144.)

A gyűjteményben szép számmal találhatók a 17–20. századból származó, és az évszázadok alatt épségben fennmaradt apácamunkák. Az apácamunkák jelentősége, hogy a népi vallásosságban a „szentség” közvetítő szerepét töltötték be. Elkészítésük nagy türelmet igényel. Az ereklyék díszítésének, miniatűr szentképek festésének feltételei a 17-19. században teremtődtek meg, a klarisszák, az orsolyiták, az angolkisasszonyok és az Erzsébet-apácák közösségében. Az apácamunkák terjedéséhez, fennmaradásához hozzájárult, hogy a 19-20. századi leánynevelő intézetek növendékei az apácáktól lesték el a kézimunkázás fortélyait, amelyet később átadtak családtagjaiknak, szolgálóiknak. A falusi lakosság közé nem csak az említett idegenben szolgáló leányokon keresztül jutott el ez a tudás, hanem a zárdaiskolákban végzett, okleveles tanítónők is közvetítették a nővérek technikáit. Ezáltal az egyházhoz, az arisztokráciához, a középosztályhoz tartozó díszítő módszer, örökség bekerült a paraszti kultúrába. A templomokban lévő apácamunkáknak a közösségi ájtatosságban volt fontos szerepük, de az ügyesebb kezű asszonyok sokszor le is utánozták azok mintáit. Utóbbiak természetesen kevésbé kidolgozottak, szerényebbek, amelyről a gyűjtemény anyaga is tanúskodik. 
A mesterműként kiemelt munka a Bakócz-kápolna ezüst borítású Mária-kegyképének népi változata. Az eredeti kegyképet különleges bizalommal a terhes asszonyok keresték/keresik föl.

A Beszélő című folyóirat fotóarchívuma a Rendszerváltozás Gyűjteményhez került. Körülbelül több tízezer darab fotográfiát tartalmaz, a periodika szamizdatként való megjelenésének kezdetétől, 1981-től, a rendszerváltás utáni legális kiadások anyagai is itt találhatók. A Beszélő fotóarchívumát, az SZDSZ párthoz kapcsolódó iratokkal együtt eredetileg hét helyen tárolták. Amikor 2010 tavaszán hivatalosan, adományozási szerződéssel a gyűjtemény létrehozója átvette az SZDSZ iratanyagot, a gyűjtemény nagyságrendje miatt tárolási gondok léptek fel. Marelyin Kiss József az SZDSZ-vezetéstől kért egy biztonságos, jól zárható helyiséget az iratoknak, így a Dob utca alatti egykori pártiroda lett az átmeneti tárolási hely. Eközben az OSA-val, Rév István igazgatóval 2008. november 24-től tárgyaltak arról, hogy az egész Rendszerváltozás Gyűjtemény az Arany János utcai székházba kerül, de ez a terv meghiúsult. Pető Iván hagyatékának kivételével, a pártelnök-frakcióvezető 176 levéltári dobozba rendezett anyagát az OSA végül átvette, archiválta, őrzi. A későbbiekben az OSA raktáraiba beszállított anyagok átkerültek a Dob utcai pártraktárba, köztük a Beszélő szerkesztőség anyaga is. Ezt követően az SZDSZ 2014-ben megszűnt, így a Dob utcai raktár tulajdonjoga visszakerült a VII. kerületi önkormányzathoz, a gyűjteményt az NKE raktárába átszállították, tehát a Beszélő maradék irat- és képanyaga, Beszélő remittenda, körülbelül 2500 darab könyv, amelyet a Beszélő Kiadó adott ki, valamint a Gizella utcában elsőre selejtezett gazdálkodási iratok jelenleg is az NKE Hungária Campusán van elhelyezve.

Így emlékszik vissza a gyűjtemény szállításaira az alapító: „Ez ugyanis vagy megy a szemétbe, vagy visszük. (Az ott lévő SZDSZ, Beszélő és JELAL bútorokat jótékonysági telephelyre vitettük nagyplatós teherautóval, különböző szegényházak kaptak belőle. A sörösrekeszek meg a rakodóké lettek [...] Elvittünk mindent, ami archív értéket jelentett (iratot, fotót, könyvet, folyóiratot). Biztonságba került minden. Ma már fel is van leltározva.”

A Vas megyei, szajki tavaknál lévő kempingben táborozó Keresztyén gyülekezet nevű alternatív vallási csoportról a nyaralóknak álcázott állambiztonsági ügynökök készítettek fényképeket. Az 1983. augusztusi esemény tipikus megörökítési módját illusztrálja a rejtekhelyről, fák, bokrok mögül készített, személyazonosításra, bármilyen tiltott cselekmény bizonyítására aligha alkalmazható fotó.

A Macskarádió készítése, a nagyon korai feljegyzések alapján, az 1970-es évek elején, a középiskolában kezdődött, felhasználva a Bendzin című házilap, az Utazása világ körül című képregény-kísérlet, továbbá más írások történeteit, és az egyetemi évek végéig, 1978-ig bővült. Darkó első magnója a szüleitől örökölt híres magyar Mambó volt, majd SANYO-t használt. Nagyon invenciózus volt, mert ismerte a rossz magnóknak a technikai lehetőségeit. Nem a kapcsolószekrénnyel dolgozott, hanem kézzel, manuálisan érintette a szalagot a felvevő fejhez, menet közben. Mindent csak egy magnóval és egy mikrofonnal csinált.

A Macskarádió hangszalagját egy ORWO TYP 120/360 m Double Play, 5/482 szériajelzésű keletnémet termék tartalmazza. Dobozán „A MACSKARÁDIÓ különműsora” van feltüntetve. Az első sávon a Macskarádió I. maga a nappali történet fut, a második sávon pedig a szerkezetében lazább, utalásos, esti zenés műsorként megkomponált Macskarádió II. Darkó egy második szalagon a hangjátékhoz szükséges zajokat, zörejeket, például vonatkerék kattogást, állathangokat tárolta.

A Macskarádió nemcsak egy stúdió, hanem egy szellemi hely, ahol a szálak összefutnak, találkoznak, vagy elválnak, okkult hely, ahol a történetek bonyolítása és egymásba szervezése is folyik. Minden szereplő a Darkó hangján, a múlt század negyvenes éveinek magyar filmhangján, bon ton (illedelmes, nevelt) módján beszélnek. Ezek azonban megélt hangok, az előadó mindig csakis a megfelelő izgalmi állapotában szólalt meg a Macskarádió szentélyében. A hangfelvételeket szakaszosan készítette. Egy-egy részletnek, egy-egy szekvenciának a kidolgozása mentális. Egyed Péter szerint az, hogy ilyen hosszasan készítette – messzemenően nem egy nekifutásból –, a végtelenig elbonyolódott történeté tette. Legalább három olyan szint van, amelyet egyszeri, kétszeri, vagy háromszori lehallgatással is nehéz realizálni. A hangjáték metafizikája, meg a bonyolultsága miatt, nyilvánvalóan nem a széles nagyközönség szórakoztatására készült. A történés kontinuuma az üldözés. Nagyjából három csoportba tagolódnak a szereplők. Voltaképpen szándékok csatája folyik, amelyben a titkosszolgálati típusú megtévesztés a döntő. Elhitetés, hiszékenység kérdése, ki képes a valóságos valóságot rekonstruálni a virtuális hangterekben?

Kolozsváron és Marosvásárhelyen ismerték az általa konstruált világot, világokat. Darkó István, amikor elemében akart lenni, a barátai vagy az ismerősei között, akkor elővette a Macskarádiót és meghallgattatta velük. Hallgatták, híre ment, és a Macskarádió ismertsége elvileg és gyakorlatilag is túllépte a szűkebb baráti kört. Volt ennek egy misztikája. Nem szamizdatszerűen terjedt, mert volt egy eredeti szalag és erről másolat sohasem készült. Azonban az a tény, hogy ez a szalagot 10-20-50-100 ember és így tovább meghallgatta, félig nyilvános produkcióvá tette. Folyamatos létanalízis folyik a szalagon. Darkó világában van egy kis orvelli, a másvilág, az elmúlásnak, az el nem jöttnek a világa, amelyet élő ember nem tud tapasztalni. Létszemléletében ott volt a rendkívüli halálközelség is. Vigyázzunk, mert mi egy olyan világot élünk, amelyben benne van a másik is, még akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla!

Egyed Péter az értelmezéskor nem tudott eltekinteni attól, hogy a Macskarádió milyen tér-idő paraméterek között született. Ügy vélte, hogy a Macskarádiónak kell legyen egy olyan élményanyaga, ami nem tud függetlenül lenni, attól amit Darkó István megélt. Miért nem írt mást? Egyed szerint a Securitate, és az állampárti és egyéb szervek, nem az emberiség jóindulatú adminisztrátorai voltak, hanem azok, akik parancsokat teljesítettek és az a parancs nem arról szólt, hogy a civil társadalom javát kellene szolgálni. Ők – a kortársak – tulajdonképpen a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom díszletei szerint lejátszottak valamit. Le kellett játszani, hogy a dolgok rendben legyenek, de mindenki tudta, hogy másról van szó, mint amit lejátszanak. A díszletekben nem a reális élet van, hanem a Semmi, de akkor hol volt a reális élet? Szerinte a reális élet ott volt, amit az intimitásban megéltek, és ami az intimitásban felbukkant, reális baráti viszonyok, szerelmi viszonyok stb. Volt a társadalomnak egy olyan élete, ami ezt fenntartotta, szemben azzal, ami ezt elakarta pusztítani. A hadseregben a tisztjeik elmondták, hogy rájuk a haza, mint értelmiségiekre, sem értelmiségi, sem katonai valójukban nem tart igényt. Ők az úgynevezett „cantitate neglijabilă” (elhanyagolható mennyiség) és megértették velük, hogy nem számítanak a szocialista jövő szempontjából.

A Kolozsvár–Kerekdombi Református Egyházközség Gyűjteményének iratai alapján a nyugatnémet Gustav Adolf Werk 1971. március 13-án felajánlott 50.000 márka ökumenikus segélyt templomépítésre (KKREL 1971/7, 28. sz. jelentés). Ez az építés folyamatában nagyon fontosnak bizonyult. Az, hogy az állam valutához juthatott az építkezés rendjén nagyon nyomos érvnek számított és nagy szerepet játszott az ímmel-ámmal kiadott építkezési engedély történetében. 1971-1976 között többnyire csak levelezés folyt az alapítvány és a kerekdombi református lelkész, Dobri János között arról, hogy mikor is veszik át ezt az összeget, ugyanakkor az egyházközségnek azt kellett válaszolnia, hogy még nem kaptak ehhez jóváhagyást. A kommunista rendszerben, „az átkosban”, bármilyen külföldről érkező pénzbeli vagy más természetű adományt, csak bukaresti „kultuszdepartamenti” engedéllyel lehetett elfogadni. A Vallásügyi Osztály (Departamentul Cultelor) 16455/1971. számú rendelete hivatkozva a 334/1971. sz. törvényrendelet 5. paragrafusának r. pontjára kimondta, hogy az egyház szervezetei által adott, vagy elfogadott ajándék, hagyományozás, csak a Kultuszdepartament jóváhagyásával történhetik. Továbbá bármilyen leltári tárgy, legyen az történelmi, művészi értékkel bíró, vagy anélkül, könyv, kézirat, hangszer, pénz, anyag, termék, függetlenül értékének nagyságától, csak a Kultuszdepartament előzetes engedélye alapján ajándékozható, vagy fogadható el (KKREL 1971/7, 1420. sz. leirat). A templomépítés mellett végül az adomány felhasználására is megadták az engedélyt. Dobri András református lelkész és Jankó Anna kántornő tudomása szerint csupán az összeg első felét utalták át hivatalosan a Román Nemzeti Banknak, a második felét már más „kapukon” keresztül jutatták el. Abban az időben az országban élő román állampolgárnak a kezébe nem kerülhetett valuta. Külföldiek kellett ezt beváltsák és így adhatták át. Miután a beváltási arány rettenetesen rossz volt, az érintettek úgy döntöttek, hogy a bejuttatott valutát a szívesen közreműködő lengyel turisták segítségével átváltják. Az így kapott sokkal nagyobb összeget sikerült aztán kellőképpen felhasználni az építkezés során. Miután nagyobb összegekről volt szó, az akkoriban körülbelül 28 tagú kerekdombi presbitérium majdnem minden tagja vállalt belőle egy részt, amelyet aztán saját nevén adományként felajánlott a templomépítéshez. Az oral history módszerével készített interjúk alapján ugyanakkor azt a lehetőséget sem lehet kizárni, hogy a nyugatnémet adomány második felét is, hasonló módon, hivatalosan átutalták, a híveket pedig más külföldi készpénzadományok átvételére használták fel, miután a Gustav Adolf Werk adománya a templomépítéshez önmagában nem volt elég (Jankó Anna közlése; Dobri András közlése).

Az adományról Dobri János titkosszolgálati anyagai is tájékoztatnak. A megfigyelési dossziéiban található iratok alapján, 1971. március 5-én Nagy Gyula református püspököt hivatalos levélben értesítette a nyugatnémet adományozó – Dieter Knall lelkész-főtitkáron át – a pénzösszegnek a kerekdombi templom felépítésére történő elkülönítéséről, és arra kérte, hogy a kolozsvári egyházkerület nevében fogadják el az adományt. A pozitív választ, a bukaresti Vallásügyi Osztály hozzájárulása előzte meg (ACNSAS, 211500/4, 147). 1972 augusztusától a Peres Sándor ezredes vezette kolozsvári kémelhárítás is kiemelten foglalkozott az üggyel. Miután a Securitate tudomására jutott, hogy a Gustav Adolf Werk Alapítvány jelentős összeget különített el a templomépítésre, Peres már ekkor kijelentette, ahhoz, hogy birtokába jussanak a pénznek, beszélni kell a megyei kultuszmegbízott főinspektorral, „körbejárva az akció összehangolásának módozatait”. E kijelentés főleg Hoinărescu Țepeș Horia kultuszmegbízott azon későbbi kijelentésének ismeretében volt fontos, mely szerint, amíg ő Kolozsváron végzi munkáját, addig ott magyar templom vagy kápolna nem fog felépülni (ACNSAS, I211500/5, 152–153). A későbbi történések, a templomépítés, a pártállam érdekeit szem előtt tartó „összehangolás” sikerét bizonyítják.