Tíz évvel az után, hogy a Helsinki egyezményt Albánia kivételével valahány európai ország, továbbá az Egyesült Államok és Kanada is aláírta, 1985. október közepétől november végéig Budapest látta vendégül az Európai Kulturális Fórumot. Mint korábban a belgrádi és a madridi utókonferenciákat, a budapestit is annak megvitatására szánták, hogy a felek az adott tárgykörben miként tesznek eleget a Helsinkiben vállalt kötelezettségeknek. A budapesti találkozó témája az egyezmény „harmadik kosara”, a kultúra és a művészet szabadsága volt. A tanácskozás izgalmasnak ígérkezett, hisz a kommunista országok nyílt vagy rejtett cenzori gyakorlata semmibe vette a helsinki kötelezettség-vállallásokat, ami komoly támadási felületet kínált a nyugati delegátusoknak.
A budapesti fórumra hivatalosan 850 küldöttet akkreditáltak, s a népes diplomata had, szakértői és kísérő személyzet, hat hétre valósággal megszállta a várost. A szovjet tárgyaló delegáció 90 tagú volt, a csehszlovák 74, a nyugatnémet 72, a lengyel 54, az amerikai 52, a román 7. A szovjet tömb tárgyaló küldöttségeit – Románia kivételével – miniszterek vezették, a nyugatiakat volt miniszterek vagy nagykövetek. Egy hallgatólagos megállapodás szerint kelet-európai emigránsok a nyugati küldöttségekben nem kaphattak helyet.
Vendéglátók és vendégek, hivatalos és nem hivatalos körök egyaránt régóta készültek e jelentős nyilvánosságot ígérő alkalomra. Kiváltképp Budapesten, ahol ellenzékiek és emberi jogi aktivisták, titkosrendőrök és ügynökök, pártbürokraták és újságírók egyaránt készen álltak, hogy az eseményből részüket kivegyék. Mi több, néhány fiatal akcionista művész is lelkesen készült a fórumra, az Inconnu csoport merészen invenciózus tagjai, akik ez alkalomra rendőrzubbonyba bújtatott Mona Lisa-matricát gyártottak tömegével, amely villamosablakból, telefonfülkéről, kirakatüvegről lépten-nyomon a járókelőkre kacsintott, egy „csábos rendőrállam” nagyon is valóságközeli ország-imázsát sugallva. Mi több, „Gioconda őrmester”-ről még egy plakát is készült: „Kultúrát rendőrség – művészetet cenzúra nélkül!” felirattal. Azt viszont csak kevesen tudták, hogy a plakát tervezőjét, Bokros Pétert kevéssel a fórum kezdete előtt bevonultatták, hogy a kulturális tanácskozás heteit egy katonai fogdában töltse „fényes elszigeteltségen” .
Ám a hivatalos fórum mégsem vált parázs viták és a kommunizmus bírálatának helyszínévé, ami sokakban csalódást keltett. Az érdemi vita esélyét ugyanis a konferencia protokolláris ügyrendje eleve meghiúsította. A keleti küldöttségek ragaszkodtak az általuk meghatározott napirendhez, ami rendkívül kötött volt. Így csakis az előre bejelentett előadók juthattak szóhoz szigorúan az általuk megjelölt kulturális szaktémában, s a felszólalásokat nem követte vita. A nyugati küldöttek ugyan szorgalmazták, hogy ügyrendi módosítással a kötetlen vitának is biztosítsanak időt, ám ehhez valamennyi küldöttség egyhangú jóváhagyására lett volna szükség, így a javaslat meghiúsult a kommunista országok merev ellenállásán.
A Helsinki Egyezmény aláírása óta eltelt évtized mi tagadás nem sok elégedettségre adott okot, s így az sem okozott meglepetést, hogy a budapesti Kulturális Fórum sem hozott áttörést. Hogy ez utóbbi mégis a „helsinki folyamat” jelentős állomása lett, az nem a hivatalos programnak, inkább az alig három éve alakult emberi jogi szervezet: a Nemzeközi Helsinki Szövetség kezdeményezésének volt köszönhető. Ez ugyanis a hivatalos Fórum első három napjára párhuzamosan egy kötetlen találkozót szervezett neves írók és aktivisták részvételével, ami utóbb ’Alternatív’ vagy ’Ellenfórumként’ vált ismertté.
A magyar állambiztonsági szervek már majd egy évvel korábban tudtak a tervezett rendezvényről. Mégis, csak az utolsó pillanatban intézkedtek, hogy valamennyi belvárosi szálloda mondja vissza a teremfoglalást ’telt házat jelentve’, ily módon megfosztva a Helsinki Szövetséget a nyilvános rendezvény lehetőségétől. A kötetlen találkozó azonban a magyar művészek és ellenzéki aktivisták jóvoltából nem maradt el mégsem: október 15-én a résztvevők Eörsi István költő, másnap és harmadnap Jeles András filmrendező lakásán gyűltek egybe. E „magánjellegű” rendezvényt már a titkosrendőrség sem hiúsíthatta meg, habár azt minden lehetséges eszközzel éberen követte és dokumentálta.
Több évtizedes kényszerű szünet után e három napon „Kelet” és „Nyugat” adott szellemi találkát egymásnak, szabadon és kíváncsian hallgatva egymás mondandóját, az angol, német, francia és magyar nyelvű hozzászólásokat. Az előadások jórészt az írók felelősségét, vagy Európa jövőjét, közös kulturális és politikai örökségét latolták. A leginkább kényes téma mégis a cenzúra volt, ami a hivatalos fórum hathetes tanácskozásain úgyszólván alig kerülhetett szóba.
Az Ellenfórumon többek közt részt vett: Susan Sontag, Per Wastberg, Danilo Kis, Hans Magnus Enzensberger, Timothy Garton Ash, Amos Oz, Pavel Kohut, Jiri Grusa, továbbá számos magyar író és értelmiségi, köztük: Bence György, Csoóri Sándor, Csurka István, Konrád György, Mészöly Miklós és Tamás Gáspár Miklós. A bécsi központú Nemzetközi Helsinki Szövetséget Gerald Nagler, Jeri Laber, Aryeh Neier és a szervezet frissen megválasztott elnöke, Karl Joachim von Schwarzenberg képviselte. Az eseményről három nyugati televízió és jónéhány rádió csatorna tudósított – köztük a BBC, a Deutsche Welle, a Szabad Európa és az Amerika Hangja –, s a nyugati nyomtatott sajtó is számos munkatársát elküldte Budapestre, hogy a szimpózionról helyszíni riportokban és interjúkban számoljanak be.
Az alternatív tanácskozás publicitása a nyugati sajtóban jócskán túltett a hivatalos fórum sajtóvisszhangján. Az Ellenfórumról részletesen beszámoltak a nagy nyugati lapok és folyóiratok, így az osztrák Profil, a német Die Welt, a Die Weltwoche és a Die Presse, a svájci Neue Zürcher Zeitung, a francia Liberation, az olasz La Reppublica. Danilo Kis írása a New York Times Book Review-ban jelent meg, Garton Ash a Spectatorba írt tudósítást, s a New York Review of Books is közölte egy hosszabb tanulmányát „A magyar lecke” (The Hungarian Lesson) címmel arról, hogy bár a magyar cenzori gyakorlat távolról talán „liberálisnak” tűnhet, azt valójában káosz és kiszámíthatatlanság jellemzi, mivel sosem tudhatni, mi számít „határátlépésnek”, és meddig terjed a hatalom türelme.
A Fórum és Ellen-Fórum eseményeiről gazdag és szerteágazó archív forrásanyag maradt fenn az egykori nyilvános szférából (keleti és nyugati sajtóvisszhang: gasszizdat–szamizdat–tamizdat) éppúgy, mint a külügyi, belügyi és pártközponti iratok (titkosjelentések, utasítások) vagy a magánszféra és a személyes emlékezet (életút-interjúk, memoárok) köréből. Nem csoda, hiszen a téma egyszerre magyar és nemzetközi érdekű, helyhez-időhöz kötött és egyetemes. Az egykori formális és informális viták érvei tisztán elénk tárják, mit gondoltak a nyilvánosságról, az emberi jogokról, az alkotói és a politikai szabadságról, felelősségről a kultúra hajdani művelői és irányítói: írók, újságírók, művészek, tudósok, diplomaták és politikusok a kétpólusú világrend végéhez közeledve, Keleten és Nyugaton egyaránt.