1990-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte az első nagyobb szamizdat kiállítást Magyarországon. A rendszerváltást követően Nagy Csaba levéltáros és kollégái javasolták a korábbi zárolt gyűjtemény válogatott darabjainak bemutatását a nagyközönség számára. Nagy összeállította a magyar szamizdat bibliográfiáját, mely az esemény alkalmából jelent meg és a mai napig az első számú forrása a magyar szamizdat kutatásának.

A rendezők fő kérdése az volt, hogyan tehetnék a kiállítást vizuális értelemben is vonzóvá. A rendszerváltás után az efféle kiállításokhoz szükséges technikai eszközök még nemigen álltak rendelkezésre, a szamizdat kiadványok, pedig, nem voltak különösebben látványos tárgyak. A kiállítás vezetőjének, Kemény Gyulának támadt az az ötlete, hogy helyezzék a tárgyakat fű közé. Ez a kiadványok „fű alatti” mivoltára volt hivatva utalni. Jelvényeket és kitűzőket is kiállítottak (a lengyel Szolidaritásé különösen népszerű volt az 1980-as években), de ezeket a Budapesti Történeti Múzeumból kellett kölcsönözni, mert a PIM nem gyűjtött ilyen tárgyakat.

A kiállítást a Magyar Köztársaság akkori elnöke, Göncz Árpád nyitotta meg, aki maga is a demokratikus ellenzék tagja volt és részt vett szamizdat kiadványok előállításában is. A szamizdat kultúra majdnem minden jelentős szereplője megjelent a megnyitón. A szervezők nem tudták megbecsülni a látogatók számát, de abban biztosak voltak, hogy a kiállítás rendkívül népszerű volt. Mészáros Tibor, az egyik szervező szerint, az emberek felszabadultnak érezték magukat a kiállítás látogatása során, és sokakat ért meglepetésként, hogy létezett egy olyan alternatív nyilvánosság, ami, bár ők mit sem sejtettek róla, jelentős számú kiadványt hozott létre.

A kiállítás hamarosan maga is élő emlékezetté vált, még pedig a szó szoros értelmében, a fű között élet alakult ki, rovarok és pókok települtek a tárgyak köré. A kiállítást így idejekorán be kellett zárni.