COURAGE

gyűjtemények hálózata

Szilágyi N. Sándor levele Constantin Olteanu-hoz (Román Kommunista Párt Központi Bizottsága), beadvány, 6. f., gépirat, iktatószámmal ellátott, 1988.  nov. 14. Domokos Géza hagyatéka. LIV. 3/43.

Az államszocialista időszak második felében működő nemzeti kisebbségi kiadó, a Kriterion kiadó létrejötte, működése és a nyolcvanas évek közepétől szisztematikus felszámolási kísérletek közti megmaradása több szempontból is a diktatúra időszakának egyedülálló és kivételes kulturális megvalósításának tekinthető, amely a minőségi könyvkiadás iránt igen elkötelezett csapattal dolgozott.  A Szilágyi N. Sándor, Kriterion szerkesztő által jegyzett beadvány azt mutatja meg, hogy a Kiadó egy konkrét cenzurális-tiltó rendeletet hogyan, milyen érvekkel és milyen stílusban próbált kivédeni. A körültekintő, tudományos és politikai szempontból érzékeny megközelítésnek, a felépített érvrendszernek nem ritkán fontos szerepe volt a tiltó rendeletekkel, cenzúrával való eredményes viaskodásban. A hivatalosan támogatott és tolerált diskurzus alapos ismerete és kombinálása, valamint a jó érvelőképesség gyakran a kiadó működésének kulcsfontosságú összetevőjének bizonyult.

Szilágyi N. Sándor párttagként, nyelvészként és a Kriterion szerkesztőjeként fordul Constatin Olteanu RKP KB titkárhoz, és állampolgári kötelességeként tünteti fel beadványának (észrevételének, románul „sesizare”l) megírását. Az ok: 1988 áprilisában érvénybe lépett utasítás, amely szerint tilos a nemzetiségek nyelvén használt helységnevek használata a nyomtatásban (és implicit módon olyan intézményekben, amelyek nyomtatott szöveget használnak forrásként, például a színház), helyettük a román megfelelőjüket kell beilleszteni a szövegbe, bármilyen nyelven is íródtak volna.

Szilágyi kifinomult románsággal megírt és remekül szerkesztett szövege pszicholingvisztikai, nyelvészeti, ugyanakkor politikai és ideológiai jellegű érveket is tartalmaz. Pszicholingvisztikai megközelítésben azt bizonygatja (számtalan történelmi, nemzetközi, de aktuális, helyi példával is alátámasztva), hogy a kevert nyelv (macaronic language) humoros vagy szatírikus potenciállal bír. Ugyanakkor finoman feloldozza a döntéshozókat a hibás döntés ódiuma alól azzal az érvvel, hogy a műviséget, a nevetségességet csak az anyanyelvi beszélők/olvasók érzékelhetik, azaz ebben az esetben a románok nem érzékelhetik a nemkívánatos felhangokat a magyar/szerb/német stb. szövegekben. Nyelvészeti szempontból a megkerülhetetlen stilisztikai és nyelvtani kihívásokat (pl. tulajdonnevek eltérő neme különböző nyelvekben) szemlélteti. Arra is részletesen kitér, hogy a kevert nyelv használatához kapcsolódó elkerülhetetlen és befolyásolhatatlan pszichológiai reakciók aláaknázhatják a propagandamunkát, mi több pontosan az ellenkező hatást érik el: a román nyelv tiszteletlen használatát, nevetségessé tételét, illetve keserűséget, frusztrációt. Az utóbbiakat Szilágyi azonban nem a valódi kontextusba helyezi, azaz nem a kisebbségi nyelvhasználat korlátozása kapcsán születő ellenérzésekkel magyarázza, hanem abban a vonatkozásban, hogy a rendelkezés csak a romániai településekre vonatkozik és a külföldiekre nem, ami kisebbrendűségi érzést kelthet a lakosságban. Végül megjegyzi, hogy ez a alsóbb szinten hozott, „alaposan nem átgondolt” utasítás ellentmond az Alkotmánynak, amely garantálja az anyanyelv használatának a jogát, tehát a tulajdonnevek használatát is, amelyek a nyelv szerves részét képezik.

Süllyedjek felfelé (Integető kép), olaj, ragasztás, vegyes technika, farost 305 × 342 cm.

Altorjai Sándor két táblából álló, nagy méretű olajfestménye a festett részek mellett kollázs-elemeket, applikációkat is tartalmaz: a bal oldali panelra egy zakó, kalap, szakáll, néhány régi bankjegy és fénykép van felerősítve, a jobb oldalin pedig számos fotó, fénymásolat és újságkivágás található. A festett részek is változatos technikával készültek, ecsettel, csurgatással, visszakaparással, kitakarással, de találunk rajta lábbal felvitt festéknyomot is. A zakó egyik ujjából eredetileg egy plasztikus, fényes, integető kéz nyúlt ki (a kép alcíme is erre utal).

A fotók a szerző egy közeli barátjával, Erdély Miklóssal közösen forgatott film készítése közben keletkeztek, és a "szegény zsidónak" maszkírozott Erdélyt ábrázolják, korabeli napi- és hetilapokból származó sajtófotókkal és feliratokkal konfrontálva. Külön figyelmet érdemel a szignót helyettesítő fénymásolat a szerző személyi igazolványáról a jobb alsó sarokban (akkoriban tilos volt hivatalos papírokról másolatot készíteni).

A műnek kalandos története van. Első ízben a Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1967-es éves kiállításán került volna bemutatásra az Ernst Múzeumban, azonban a megnyitó előtt öt nappal kiérkező, szokatlanul nagy létszámú zsűri (69 más művel együtt) kiállításra alkalmatlannak ítélte. Mérete és súlya miatt azonban már nem tudták elszállítani, ezért egy lepellel letakarva ott maradt a kiállítótérben. Így eshetett, hogy a közönség számos tagja fellibbentve a leplet mégiscsak megtekinthette a művet.

Ugyanez megismétlődött egy (már a szerző halála után) 1980-ban Óbudán rendezett kiállításon. Közvetlenül a megnyitó előtt egy kerületi pártdelegáció kiszállt a helyszínre és közölte az intézmény igazgatójával, hogy a kép nem állítható ki, annak kétértelmű zsidó vonatkozásai miatt. Az igazgató intézkedésre szólította fel a kiállítás rendezőjét, Beke Lászlót, aki azonban a kép méretére és súlyára hivatkozva nem vállalkozott a feladat végrehajtására. Az igazgató erre saját kezűleg burkolta be egy drapériával a hatalmas képet, amit a megnyitó közönsége többször is eltávolított az est folyamán.

A művészettörténész szakma konszenzusa szerint ez a kép a magyarországi pop művészet egyik főműve. 1982-ben került a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe, ahol megbecsült darabnak számít, jelenleg is szerepel az állandó kiállítás anyagában. Ebből az alkalomból helyére került az integető kéz is (feltehetőleg restaurátori intervenció eredményeképpen), ami a gyűjtemény weboldalán található fotón még hiányzik róla.

Keston has 69 anti-religious and political propaganda posters, though it remains unknown how the Keston Institute acquired them. Archivist Larisa Seago deduces that they likely came from different sources over time. The poster featured here was created by V. Zharinov in 1977, as part of the set “Razum protiv religii” (or “Together Against Religion”). 40,000 copies were printed. A. Karasev and S. Rezin were the authors of the rhyme used in the image: “Honest people’s sacred duty is to save children from the church’s darkness.” This poster is a reminder of the Soviet state’s foundational atheism and efforts well into the 1970s to dissuade and discourage the life and work of faith communities throughout the USSR.