COURAGE

gyűjtemények hálózata

A Bethlen Gábor Alapítvány gyakorlatilag 1980-tól létezik, bár hivatalosan 1985-ben hagyták jóvá a működését.  1979 őszén Bakos István, a magyar népi-nemzeti ellenzék képviselője értelmiségi körben felvetette, hogy a Magyarországgal szomszédos szocialista országokban kulturálisan elnyomott magyar kisebbségek helyzetének javítására létre kellene hozni egy alapítványt. 1979 Karácsonyától 1980 Húsvétjáig 65 személyt nyertek meg Bakos azon kezdeményezéshez, hogy hozzanak létre egy közérdekű magánalapítványt, melyet a 17. századi erdélyi fejedelemről, Bethlen Gáborról kívántak elnevezni. Az alapítvány engedélyezését kérő beadványt eljuttatták 1980 áprilisában a kulturális miniszterhez, de a kormány – többszöri sürgetés ellenére –halasztotta az ellenzékiekkel való találkozást. Az első érdemi eszmecsére 1981. november 19-én került sor, ekkor Pozsgay Imre művelődésügyi miniszter személyes támogatásáról biztosította a kezdeményezőket. 1982. május 5-én az Alapítványt létrehozni szándékozók a Kárpátia Étteremben Előkészítő Bizottságot választottak azért, hogy készítsék el az alapszabály-tervezetet. Pozsgay 1982-es leváltása, a népi-nemzeti ellenzéket ért retorziók azonban ismét megakasztották a folyamatot. 1984 nyarán Bakos és társai Kádár János pártfőtitkártól kérték levélben, hogy engedélyezzék az Alapítvány létrejöttét, végül 1985 június 11-én a művelődési miniszter  hivatalosan is jóváhagyta a Bethlen Gábor Alapítvány megalakulását, melynek Márton János közgazdász lett az elnöke, Nagy Gáspár költő pedig a titkára. 1988. január 29-én az Alapítvány jogi személlyé vált.

The Black Church Archives and Library is one of the most valuable confessional repositories in Transylvania and a significant cultural institution of the Transylvanian Saxons in Braşov. The institution preserves a rich heritage of archive material and old books from the sixteenth and seventeenth centuries. Before the establishment of the Black Church Archives and Library, the local traditional cultural institutions of the Transylvanian Saxons, such as the Honterus High School and the regional evangelical consistory, used to collect and conserve the cultural heritage of the German community in Romania. Among the most significant archival collections of the Black Church Archives and Library, it is worth mentioning the Joseph Franz Trausch Collection (1795–1871), the Markus Fronius Collection (1659–1713), the Hans Otto Roth Collection (1890–1953), and the Oskar Netoliczka Collection (1865–1940).
The Black Church Archives and Library were established in 1958 under the official name The Archives of the Honterus Parish Community in accordance with a law of 1957 regulating the functioning of church archives. This law was meant to provide a legal framework for the confessional archives which were operating outside the control of the state. The communist authorities wanted to register the archival collections that churches had hidden after 1945 out of fear that these collections might be seized by the state. The activity of the new officially established archives was to be supervised by the State Archives.  The establishment of the Black Church Archives and Library took place after a period (1945–1958) during which most of the cultural institutions of the Transylvanian Saxons in Braşov had been closed and their heritage had been nationalised by the communist regime. The most difficult moment was in 1945, when the soviet occupation troops threw the archives and the library of the Honterus High School out of the window into the street because the building had been requisitioned in order to be transformed into a military hospital. The people of Braşov managed to save a part of the documents and books by forming a human chain that carried them from hand to hand to the attic of the Black Church, one of the most impressive gothic churches in Transylvania and a symbol of the city of Braşov. In 1948, the State Archives nationalised the greater part of the archival collections and old books of historical value owned by the local evangelic church of Braşov. However, some of the collections escaped this nationalisation process of 1948, due either to the lack of professional training of the State Archives employees or to the manoeuvres of the church employees who managed to hide them. Ten years later, when the Black Church Archives and Library were established, the political context had become totally different, because the communist authorities had decided in the meantime that the Romanian Germans should be re-integrated into the new society after many years of repressive measures took against them. After the establishment of the Black Church Archives and Library in 1958, the new institution took over the archives and old books in the possession of the Honterus High School and the local archives of the Evangelical Church that had been saved from the nationalisation of 1948. Gustav Markus – former owner of the Corvinus Publishing House during the interwar period – had a key role in the establishment of the new institution. Between 1958 and 1962, he managed to archive the greater part of the collections. Markus also played a significant role in saving and officially including in the archives registry even collections which were problematic, such as those created by several personalities of the Transylvanian Saxons who were labelled as “enemies” by the communist regime or those dealing with the opposition to the nationalisation process conducted by the communist regime in the period 1945–1948.
Between 1958-1976, the collections of the Black Church Archives and Library were accessed by researchers from Romania, the Federal Republic of Germany, and Hungary. Following Decree no. 471 of 1971, which stipulated that the State Archives were to take over those collections that were not related to the current activity of the churches, the Black Church Archives and Library had to conform and gave up the custody of its most valuable collections (Șindilariu 2005, 50–52). Following these institutional changes, the Black Church Archives and Library was transformed from an institution dedicated to making its collections accessible to the general public into an internal archival office meant to serve the administrative activity of the Honterus Evangelical parish church. This situation lasted until 2005, when under the co-ordination of the historian and archivist Thomas Șindilariu, the Black Church Archives and Library was re-established. Since then, many researchers from Romania, Germany, Hungary, Switzerland, and the United Kingdom have accessed its collections.

A Bokor-bázisközösség Bulányi György piarista szerzetes kezdeményezésére jött létre a hivatalos egyház mellett a vallásgyakorlás alternatív, kisközösségi formában történő folytatása céljából. A Kádár-korszakban a kommunista hatalommal kiegyező magyar püspöki kar nem támogatta híveit a krisztusi elvek szerinti életben, mivel az sok ponton ütközött a fennálló uralmi rendszer szabályaival.

A Magyar Dolgozók Pártja 1948-as hatalomra jutása után támadást indított az egyházak ellen, a vallási életet az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrizte és irányította. A lojális egyházfők kiegyezése nyomán az egyházi tevékenységek csak a szertartásokra korlátozódtak (istentisztelet, temetés, keresztelés). Az egyház társadalmi aktivitásának megszűnése miatt a hívők egy része olyan alternatív formákat, közösségeket keresett, ahol hiteles személyek vezetésével gyakorolhatta vallását. Ebben a kontextusban egyes papok, szerzetesek és világiak vállalták az egyházi funkciók titokban való ellátását. A kereszténynevelését tulajdonképpen illegálisan működő kiscsoportokba, báziscsoportokba mentették át. E közösségek új vallási modellt hívtak életre. Magyarországon az egyház nem állt ki a bázisközösségek mellett, amelyek e védelem nélkül nemcsak a pártállam, de saját egyházi vezetőik előtt is titokban működhettek. Magánlakásokban, plébániákon, szervezett táborokban folytatták az állam szemében illegálisnak minősülő tevékenységüket, kereszténységüket társadalmi cselekedeteikben is megélték, vállalva a büntetést is, így például a katonai szolgálatmegtagadásért járó szabadságvesztést.

A Bokor-mozgalom születése 1945 márciusára tehető, Bulányi György piarista szerzetes többedmagával Debrecen környékét járva javarészt munkásfiatalok, diákok mozgósításával látott hozzá a kisközösségek szervezéséhez azzal a céllal, hogy a szovjetek által megszállt területeken ilyen formában maradjon meg a hitélet. Úgy tűnik, a kisközösségi mozgalom önálló identitásra 1948-tól lelt igazán, párhuzamosan azzal, ahogy a megalakult egypárti diktatúrának a hivatalos egyház elleni támadása is felgyorsult. A csoportok 1948 őszétől az ország több pontján is megjelentek.

A fejlődést azonban megakasztotta, hogy Bulányit 1952-ben „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének” vádjával tíz társával együtt elítélték. Az úgynevezett Bulányi-perben a kisközösségi tevékenység miatt szabták ki a büntetéseket, 1956-ban ugyanezért újabb tagokat börtönöztek be. Bulányi 1960-ban amnesztiával szabadult, a papi pályára azonban nem térhetett vissza, 1970-ig szállítómunkásként dolgozott. Kiszabadulása után hét évvel, 1967-ben látott hozzá a közösségek újraszervezéséhez.

A magyar egyházfők és a Vatikán kiegyezése a kádári Magyarországgal Bulányit elkeserítette és az evangéliumi szövegek elmélyült tanulmányozása felé fordította a figyelmét. Arra kereste a választ, milyennek is kellene lennie a földön Jézus egyházának. Keressétek az Isten Országát (KIO, 1968-1970) címmel foglalta össze gondolatait, a munka egyben a Bokor-tagok cselekedeti mögötti elméleti hátteret is megteremtette. A szerző ebben foglalta össze az újszövetségi evangéliumok alapján követendőnek tartott eszményeket: az adás, az erőszakmentesség és a szolgálat értékeit. A Bokor teológiájának középpontjában a jézusi szeretet áll, amelyről úgy vélik, szertartásokkal nem helyettesíthető, mert gyakorlati, társadalmi tetteket követel meg az embertől: az adást, a szolgálatot, az erőszakmentességet. Utóbbi a Bokor legszélesebb körben ismert elve, melyet a katonai szolgálatot megtagadók perei, börtönbüntetései tettek ismertté. A Bokor-elvek szerint az alternatív társadalom, a szeretet társadalmának építése az alapsejtekben, a házasságban, családban, a kisközösségekben és azok hálózatában zajlik.

A közösségek száma egyre növekedett, lassan mintegy 1500 főből álló hálózat jött létre. A szervezeti felépítés azt a példát követte, ahogy Jézus a tanítványokat maga köré gyűjtötte. 10-15 fős, önállóan tevékenykedő közösségenként nőtt a mozgalom, a tagok újabb közösségeket szerveztek maguk köré. E kislétszámú csoportok személyes ismeretségen keresztül formálódtak, a szervezet decentralizáltan épült fel, vezetők és vezetettek között egyenlőség állt fenn, a csoportok nyitottak voltak a kívülről érkezők felé is. A közösségek ágakba szerveződtek és ágvezetőt választottak, akik az információt áramoltatták a hálózat csoportjai, tagjai között. A vezető a laikusok közül is kikerülhetett. A nyomás ellenére a tevékenységi körök megszilárdultak, nőtt a rendszeresség, hetente, havonta közösségi találkozókat tartottak, évente nyári táborokat, lelkigyakorlatokat szerveztek. Ezeken 1989-re országszerte már kétezren vettek részt. A Bokorra a többi kisközösségi mozgalomhoz képest erős írásbeliség jellemző, 1971-től intenzív szamizdat-tevékenységet folytatott.

A Bokor-tagok a rendszer képviselőivel azáltal kerültek szembe, hogy kereszténységüket igyekeztek megélni. A Bokor államhatalommal szembeni ellenzéki magatartása – ahogyan Zsumbera Árpád tanulmányában kifejti – abban az értelemben nem tekinthető valósnak, mivel – amint azt maguk is hangsúlyozták – nem volt szándékuk szemben állni senkivel és nem valami ellen léptek fel, hanem valamiért. A közösség nem politikai, ideológiai, hanem erkölcsi alapon működött, mégsem fért be a Kádár-korszakbeli korlátozott és ellenőrzött pluralitásába.

1961-ben 120 papot, apácát és civilt tartóztattak le a kisközösségi tevékenység miatt, a magyar katolikus püspöki kar körlevélben ítélte el a bebörtönzötteket. Az állam a Helsinki Egyezmény 1975-ös aláírása után nem léphetett fel nyíltan a vallási csoportok ellen. A hatvanas évek végétől a korábban lefolytatott koncepciós perekhez hasonló retorziókra már nem is volt szükség. A módszerek finomodtak, sokszor a papok közvetítették a híveknek a párt akaratát.

A bázisközösségek az állam és egyház részben megvalósult békés egymás mellett élését veszélyeztették, olyan hiányosságokra mutattak rá, amely mindkét felet rosszul érintette. Emellett a Bokor intenzíven fordult a fiatalok felé, akárcsak a kommunista párt, amely a vallástól igyekezett megóvni a fiatalságot, mindeközben a hivatásos egyház magára hagyta őket. A Bokor tagjai több pontját is megsértették a fennálló állami törvényeknek, ugyanakkor az egyházi előírásokat is. Tiltott pasztorációs tevékenységet folytattak, megsértették a gyülekezési jogot, a katonai szolgálat megtagadása pedig a honvédelmi törvénybe ütközött.

A KIO egy része az erő nem alkalmazásának elmélete, ami a honvédelmi kötelezettség megtagadásának alapját képezte. A Bokor hadseregellenes magatartása mögött összetett indíték áll: e magatartás kifejezte számukra a mindenekfelett álló állam, a háborúzás, az erőszak, a militáns értékek, életforma, a parancsuralmi, hierarchizált szervezet elutasítását.

A katonai szolgálatmegtagadók az állam egyik főhatalmi jogosultságát kérdőjelezték meg. A Magyar Népköztársaság a haza védelmének állampolgári kötelezettségét alkotmányában deklarálta. 1979-ben tartóztatták le az első szolgálatmegtagadó Bokor-tagot. A közösség soraiból összesen 31 katonai szolgálatmegtagadó került ki, akik közül – Csapody Tamás részletes statisztikai kimutatása szerint – 26-an jutottak büntetésvégrehajtó intézetbe, ahol egy személy 1979 és 1989 között átlagosan 20 hónapot töltött el. A Bokor szolgálatmegtagadói 1988 őszén tiltakozó demonstrációt szerveztek Budapesten, a parlament elnökének átnyújtott petíciójukban az alternatív szolgálat bevezetését kérték. Az erről szóló döntés végül 1989 márciusában hozta meg az Országgyűlés. A Bokor a politikai szabadságjogok kivívásáért folytatott törekvésekbe is bekapcsolódott, az 1980-as évek elejétől a demokratikus ellenzék tagjaival kereste a párbeszéd lehetőségét.

Mindeközben a titkosrendőrség adatokat gyűjtött, megfigyelt, nyíltan fényképezték, igazoltatták a találkozóra érkezett tagokat. A laikusokat munkahelyi diszkriminációval, az egyháziakat az Egyházügyi Hivatalon keresztül próbáltak jobb belátásra bírni, akár állása megszüntetésével, papi tevékenysége felfüggesztésével, áthelyezésével megfenyegetve az illetőt. A rendőrség és a hivatásos egyházi vezetés több alkalommal elkobozta a Bokor kiadványait, bizonyos esetekben rendőrségi eljárást is indítottak „sajtótörvénybe ütköző cselekedet” címén.

A magyar katolikus egyház 1982-ben elítélte személy szerint Bulányit is. Teológiai tanítása miatt megvonták tőle a nyilvános misézés és szentség-kiszolgáltatás jogát. Ügyét a Vatikán elé terjesztették. A Hittani Kongregáció hosszadalmas polémia után csak a rendszerváltás után 8 évvel, 1997-ben rehabilitálta Bulányit.

A Bokor máig létező, aktív közösség. A rendszerváltás után a Bokor-tagok közül többen a mozgalomban elsajátított szemléletmódot civil alapítványok, körök megalapításába fektették (Harmadik Világ Alapítvány, Bocs Alapítvány, Alba Kör, stb.).

The Bosniak Institute was founded in 1988 in Zurich. It was located at Sonneggstrasse 4, within the university complex. It contained a library, an archive, technical equipment, an art collection and, most importantly, a library, and premises for scientific research. In the attic of the Institute there were guest rooms and a bindery. The core of the library has been the Bosnian section which contained most books, manuscripts, documents and journals about Bosnia and Herzegovina, in Bosnian, Arabic, Turkish, English, French and many other world languages, as well as works by Bosnian-Herzegovinian authors from all areas of human knowledge, skills and activities. There is also a collection of manuscripts that number hundreds of originals from various fields, such as law, politics, religion, medicine, astrology, music from the 13th to the 19th century.

Today, the Institute is located in Sarajevo. The complex of the Institute consists of a library building containing books, archives of documents, video and audio archives, a collection of works of art, cabinets for scientific research, reading rooms, conference rooms, and other accompanying contents and the “Gazi Husrev-Beg Hamam”, in which exhibits are presented and which functions as a cultural center. For the architectural solution of the Bosniak Institute, the Gazi Husrev-Beg's Hamam was successful restorated, and joint with the modern building of the library succesfully combining modern and oriental architecture. The Bosniak Institute is open to all who are interested in scientific work on the topic of cultural and political history of Bosnia and Herzegovina and Bosnian Muslims in particular, as well as the geopolitical and cultural context of this country and people, historians, politicians, students and journalists.

The Bosniak Institute also owns a large collection of artworks. It contains a collection of works by Bosniaks in which there are 132 authors with over 650 works. In this collection, permanent exhibits of the painter Mersad Berber have a special place with over 70 works of art. There is also a collection of works by artists from the territory of the former Yugoslavia, as well as a collection of foreign artists with two collections of watercolors of Austro-Hungarian painters- the officer Eduard Loidolt and Edmund Misera, whose works are inspired by Bosnian-Herzegovinian motifs.