A katolikus vallásos élet hagyományait továbbvivő és megújító közösségi tevékenységet dokumentáló interjú-gyűjtemény eredete maga a gyűjtés, a kutatómunka, az interjú készítés volt. Kamarás István 1985-től 1990-ig a Vitányi Iván vezetésével működő Művelődéskutató Intézet munkatársaként Magyarországon elsőként foglalkozott főállású kutatóként vallásszociológiai kutatásokkal. Ahogy Kamarás fogalmazott: „Itt kezdtem el egy egyházszociológiai egyházközség kutatást, egy általam verbuvált kutatócsoport (Bögre Zsuzsa, Gyertyánági Endre, Kutas Gyula, Molnár Imre, Mohay Tamás, Török Zsuzsa, Váradi Mónika) élén. Azt terveztük, hogy tíz éven keresztül követjük majd ötven (túlnyomórészt katolikus és néhány protestáns) egyházközség életét. Az intézet viharos története következtében a kutatás abban az intézményben éppen csak elkezdődött, majd (már a rendszerváltás után) következő munkahelyem, az Országos Közoktatási Intézet és az Országos Lelkipásztori Intézet közös kutatásaként folytatódott, de csak 1991-ig tartott, azonban összesen 80 egyházközségre terjedt ki, minden esetben az egyházközségek rendszerváltás előtti történetére vonatkozó fontos adatokkal.”
Kamarás István interjú-gyűteménye elsősorban a vallásos élet és önszerveződés túlélési módjait és az őket körülvevő üldöztetést dokumentálja. Az egyházközség kutatás a hitélet és a vallásosság mennyiségi és minőségi mutatóit, a hitoktatást, a közösségépítést, az ifjúsági pasztorációt, a plébániai kisközösségeket, az egyházközségeknek a helyi társadalommal való kapcsolatát, a karitász tevékenységet, a kultúraközvetítést, a papságot és a világiak tevékenységét mutatta be három időszakaszban. Az ötvenes, a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években, majd a rendszerváltással induló új élet egyházközségi indulótőkéjét láttatta.
A lelkiségi mozgalmak már puszta létüknél fogva, még a legcsendesebb, a legrejtőzködőbb (ha tetszik, a leginkább apolitikus) változataikban is akarva-akaratlan szemben álltak mind az elnyomó politikai hatalommal, mind a struktúra-konzerváló és kollaboráns katolikus egyházi vezetéssel. A két hazai alapítású mozgalom, a Bulányi György vezette Bokor és az Emődi László vezette Regnum Marianum mellett megjelent a - természetesen illegális, majd fél-legális formában - a katolikus karizmatikus mozgalom, a Fokoláré, a Hit és fény. A radikális Jézus-követés szellemében működő Bokor a közösségi apostolkodás, az igényes (nem infantilizálódó, hanem reflektált) lelki élet, az autonóm tanítás és a zsinati egyházkép mellett, (pontosabban mindezek következményeként) a fegyveres katonai szolgálat megtagadásával nyíltan államellenes, a politikai vezetésnek túl nagy engedményeket tevő egyházi vezetéssel szemben élesen kritikus magatartás jellemezte.
Kamarás István, a mozgalmi egyházat illető első kutatása egy retrospektív szociográfia volt, az 1949 és 1961 közötti, Rozgonyi György által vezetett budapesti szentimrevárosi földalatti mozgalom, mely sajátos képződménye volt a mozgalmi egyháznak, hiszen az 1949-e politikai fordulat után illegalitásba kényszerült intézményes hitoktatás, cserkészet, ministráns-kör és egyéb szervezetek nem képviseltek sajátos lelkiséget, hanem ugyanazt a vallási tevékenységet folytatták illegálisan, amit nem engedtek legálisan. Azzal azonban, hogy változtak a formák, hogy sok esetben papok helyett feloszlatott rendek szerzetesei és civilek irányították, jellege és stílusa változott: intézményesről közösségire, extenzívből intenzívre, klerikusból laikusra. Az állandó zaklatás, fenyegetettség, majd a koncepciós perek hatására ezek a földalatti „búvópatakok” elapadtak: mind az illegális cserkészet, mind a lakásoson folyó hitoktatás, mind Bulányi György mozgalma, és a Regnum Marianum is csak néhány csoporttal működött az 1961-es perek után.
A mozgalmi egyház nagyobb volumenű, a kvantitatív és kvalitatív módszereket kombináló kutatás 1986-ban kezdődött a Művelődéskutató Intézetben azzal az elképzeléssel, hogy történetük és működésük megismerése után tíz éven keresztül figyelik a kutatók ötven katolikus kisközösség életét. Ez a kutatás 1987-ben összekapcsolódott a Janus Pannonius Tudományegyetem Jogi Karának Filozófiai Tanszékén Jóri János vezetésével folyó vallásszociológiai kutatások egyikével, melyben Kerékgyártó István katolikus kisközösségek szociológiai vizsgálatára vállalkozott. A közös kutatás keretében 40 közösség 120 tagjával készült rövid életútinterjú, kérdőíves interjú keretében vizsgálták a résztvevők vallásosságát, viszonyukat egyházukhoz és közösségükhöz, valamint értékrendjüket. Egy év múlva (a munkahelyet változtató Kerékgyártó feladatát is átvéve) Kamarás egyedül folytatta a kutatást. 1991-ben (immár az Országos Közoktatási Intézet munkatársaként) újabb támogatókat szerezve lehetősége nyílt immár 150 bázisközösség tanulmányozására. Sor kerülhetett a legfontosabb lelkiségi mozgalmak közösségeinek, valamint a szentimrevárosi plébániai közösségek és a Blanckenstein Miklós körüli közösségek vizsgálatára is. Munkatárasai között későbbi kiváló társadalomkutatók, pszichológusok, vallástudósok és filozófusok vettek részt (Bögre Zsuzsa, Gáspár Csaba László, Máté-Tóth András, Mester Ildikó, Molnár Imre, Ökrös Tamás, Templom Katalin, Török Zsuzsa.), a lektorok a téma első számú beavatottjai voltak (András Imre, Blanckenstein Miklós, Gyulai Endre és Tomka Miklós). A kisközösség kutatás dokumentumanyagából 21 dosszié került be az Archívumba. Legfontosabb eredményei Kamarás István Bensőséges bázisok című kötetében jelentek meg. Vitányi Iván jóvoltából még a rendszerváltás előtt jelent meg Kamarás Lelkierőmű Nagymaroson című könyve, melynek témája az 1971 és 1988 közötti, előbb kis marosi, majd nagymarosi, előbb fél-legális, végül majdnem legális, a nyolcvanas évektől évente két alkalommal megrendezett katolikus ifjúsági találkozók. A különböző katolikus ifjúsági találkozókról öt dossziéban gazdag dokumentáció került az Archívumba.
A Kamarás-féle interjú gyűjtemény igazolni látszik Tomka Miklósnak azt a megállapítását, mely szerint „bármennyire is igyekezett a hatalom tevékenységüket korlátozni, mégis az egyházak jelentették a társdalom egyetlen olyan szerveződési módját, amelyben a részvétel önkéntessége és a szervezet bizonyos autonómiája megvalósulhatott. Miközben a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején hatalom egyházüldözésbe kezdett, az egyházak létszámukat és aktivitásukat tekintve erősödtek.” Az egyházközségek a puhuló diktatúrában is megmaradtak
az ellenkultúra és ellen-társadalom végvárainak. A katolikus egyházközség mint lakóhelyi kapcsolatrendszer, mint a keresztény erkölcs és a hagyomány őrzője az alsó- és felsőszintű egyházi vezetéstől meglehetősen független maradt. Bár a gyülekezeti, egyházközségi élet az elmúlt évtizedekben a hatalom által formálisan tolerált gyakorlat volt, a vallásszabadság akkori értelmezésébe már nem tartozott bele az ifjúság vallási nevelése, az istentiszteleten túli, templomon kívüli közösségek létrehozásának szabadsága. Az ilyesmi tilos, illegális, üldözött volt, mégis az egész korszakon át nem kis kockázat vállalásával sok helyen valamilyen módon megmaradt.
