Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) szamizdatgyűjteményének keletkezéstörténete szorosan összekapcsolódik a Zárolt Kiadványok Tárának históriájával, mivel szervezetileg e részleghez tartozott. Zárt gyűjtemény már a két világháború között is létezett az OSZK-ban, amely ilyen formán különítette el egyrészt az erotikus műveket (például Guillaume Apollinaire erotikus munkáit), másrészt a Horthy-rezsim számára politikailag elfogadhatatlan tartalmú könyveket (például magyar kommunista vagy fasiszta művek, szabadkőműves irodalom) Természetesen a II. világháború végén ehhez képest teljesen átalakult a politikai szituáció.
Röviddel Budapest ostroma után a Debrecenben felállt Ideiglenes Nemzeti Kormány elrendelte a könyvtárakban, nyomdákban, kiadókban és magángyűjteményekben fellelhető összes fasiszta, szovjetellenes és „antidemokratikus” mű megsemmisítését. 1945 áprilisában a Miniszterelnökségi Sajtóosztály létrehozott egy bizottságot, mely feladatául a fasiszta kiadványok listájának összeállítását kapta. A dokumentumot 1945 augusztusa és 1946 novembere között hozták nyilvánosságra négy füzetben. Ezekben olyan könyveket is feltüntettek, amelyek tartalma nagyon távol állt a fasiszta jelzőtől. 1945 nyarától kampány indult a listázott művek összegyűjtésére és megsemmisítésére, a lajstromot olyan újabb tételekkel kiegészítve, amelyek eredetileg nem szerepeltek azon, de a Szovjet Ellenőrző Bizottság (SZEB) képviselői úgy ítélték meg, ott a helyük. E gyakorlat ellen az OSZK igazgatója Fitz József és 1945 júniusától helyetteseként tevékenykedő Györke József is tiltakozott és próbálta a hatóságokat emlékeztetni arra, hogy a nemzeti könyvtár feladata a tartalomra való tekintet nélkül mindenféle könyvek megőrzése. Az illetékes döntéshozók ugyan megosztottak voltak a kérdést illetően, Budapest polgármestere Csorba János azonban nem engedélyezte az OSZK törvény alóli mentesítését és követelte a gyűjtemény megtisztítását az érintett művektől. A könyvtár különféle támogatókra lelt a Vörös Hadseregben, a Péter Gábor vezette politikai rendőrségben, a Keresztury Dezső vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. E személyek később méltányolták a könyvtár igényét és utasították az igazgatót, hogy készítsenek másolatot minden anyagból és zárják el szigorúan a nyilvánosság elől. Györke következő kérését, mely szerint tartsák az eredeti helyükön e kiadványokat, és csupán korlátozzák a hozzáférést, nem teljesítették. A könyvtár ezeket a könyveket kiemelte a nyilvános gyűjteményből és egy zárt részlegen különítette el.
A politikai rendőrségnek a példányok megőrzésére vonatkozó motivációja egyértelműen az volt, hogy a publikációk potenciális bizonyítékként álljanak rendelkezésükre, ha egy Horthy-rendszerben kompromittálódott személy életútját akarják kinyomozni. A gyűjtemény magva, ami később a Zárolt Kiadványok Tára lett, 1946 áprilisában jött létre, a hozzáférés kizárólag a politikai rendőrség írásbeli engedélyével volt kivitelezhető. Ez volt az a mód, ahogyan tulajdonképpen a széles körben rettegett intézmény hatékonyan támogatta az elnyomás eszközével a magyar kulturális örökség egy részének fennmaradását. 1952-ben a gyűjteményt az Államvédelmi Hatóság épületébe szállították, de Sztálin halála után visszavitték az OSZK-ba kiegészítve a politikai rendőrség által gyűjtött anyagok nagy kollekciójával. A titkos rendőrség nem adta fel a gyűjtemény felügyeletét: Friedmann Zsigmond feladata a hozzáférés ellenőrzése volt.
A gyűjtemény első revíziója 1955-ben néhány kiadvány zárolásának feloldását eredményezte. A tár az 1956-os forradalom alatt némileg sérült és meglehetősen rendezetlenné vált. A második revízió ideje 1957 közepén érkezett el, ekkor a gyűjtemény Markovics Györgyi személyében új felügyelőt kapott, aki elkötelezett kommunista volt, az OSZK párttitkárának a felesége egyben, de nem volt a politikai rendőrség tisztje legjobb tudomásunk szerint. Egy új helyzettel kellett szembenéznie. A forradalom egyik következményeke a száműzetésbe került közösségek számának jelentős megnövekedése volt, e közösségeket aktív politikai szerepvállalás jellemezte és nyugati támogatással hozzáláttak saját kiadványaik elkészítéséhez. Ez nem volt egy teljesen új jelenség, ilyen fórumok már 1957 előtt is léteztek, de teljesen más mértékben voltak jelen. A Rákosi-éra alatt magyar sztálinizmusban sokkal nehezebb volt releváns külföldi kiadványok gyűjteni: nem volt a könyvtár feladataként meghatározva és a beszerzések bonyolult eljáráson keresztül zajlottak. A gyakorlatban a könyvtárközi csere volt az egyetlen módja a gyűjtemény ezen részének gyarapításának. 1957-től, noha a párt tagadta az alternatív magyar kiadói szféra létezését, a szovjetek támogatta új kormány már 1956 novemberében létrehozta a Tájékoztatási Hivatalt a Sajtóközigazgatási Osztállyal. Ennek irányítását Kádár János párttitkár feleségére, Tamáska Máriára bízták, akinek feladata volt az emigráns folyóiratok felügyelete és osztályozása. Az emigrációban keletkezett könyveket gyűjtő könyvtárak egyikeként az OSZK lett kinevezve. Ezeket az anyagokat a zárolt gyűjteménybe kellett tartan, de egy 1959-es miniszteri rendelet szerint a katalóguscédulákat a nyilvános katalógusba kellett elhelyezni, jelölve e kiadványok különleges státuszát és azt, hogy csak kutatási célokra lehet hozzájuk férni. Az OSZK igazgatójától kellett ehhez írásbeli engedélyt kérni és a könyvtár rendszeresen jelentette a gyűjtemény használóit a kulturális miniszternek. Évente néhány száz látogatója volt a Zárolt Kiadványok Tárának, de Somogyi Mária szerint, aki 1973-tól állt a részleg alkalmazásában, sokan csak az emigráns folyóiratok olvasása miatt jöttek vagy egy informális beszélgetés kedvéért. Ennek hátterében az állt, hogy a tár idővel egy korlátozott hozzáférésű nyilvános hellyé vált, ahol a cenzúrát elkerülő információk cserélhettek gazdát a külföldi és emigráns ügyekről.
A kiadványok osztályozása a gyarapodási osztály vezetőjének feladata volt, aki a tár vezetőjét is bevonta olykor a döntéshozatali folyamatba. Ezeket a sokszor hosszúra nyúlt ügymeneteket esetenként akár örökre is felfüggesztették, mivel senki sem akarta vállalni a döntésért a politikai felelősséget, mindenki a biztonságos terepen kívánt maradni. Például az „erotikus gyűjtemény” a fent említett miatt hosszú évtizedekig nem lett újra osztályozva: a pornográf magazinok korában, az 1980-as években, ezek az anyagok nagyon visszafogott erotikus tartalmaknak voltak tekinthetők, a korabeli sztenderd szerint zárolt gyűjteményben volt a helyük. Ugyanakkor elgondolkodhatunk azon, vajon közvetve hozzájárult-e a gyűjtemény különleges aurájához Esterházy Péternek, a támogatott realista esztétika kortárs tagadójának akkoriban Kis magyar pornográfia címmel megjelent regénye. A Zárolt Kiadványok Tára az 1980-as évekre az ellenzék tagjainak találkozóhelyévé vált. Vásárhelyi Miklós vagy éppen Donáth Ferenc rendszeres látogatók voltak itt, de saját bevallása szerint a szamizdatkiadó Kenedi János is gyakori vendégként fordult meg a gyűjteményben. Vásárhelyit régi barátság fűzte Somogyi Máriához, aki 1983-ban, Markovits nyugdíjázása után vette át a tár vezetését. Kenedivel is jó kapcsolatot ápolt, aki viszont Markovitsra is mint hasznos segítőjére emlékezett vissza. A Belügyminisztérium alkalmazottjai is szintén felkeresték a tárat, amely egy kifejezetten érdekes hellyé vált ezáltal, ahol szélsőségesen eltérő politikai álláspontot képviselő és intézményeket megtestesítő személyek fordultak meg.
Mialatt a rendszeres revízió az 1980-as években biztosította, hogy a kiadványok egy része visszakerüljön a nyitott részlegbe, ugyanakkor a zárt kollekció birtokolt olyan műveket is, amelyek alig jelenthettek valós fenyegetést a politikai rendszerre. Például egy esetben két részleg vezetője csapott össze Korád Györgynek, az ellenzék egyik fő reprezentánsának héber kiadású könyve felett. Somogyi, aki a zárolt gyűjtemény vezetője volt ekkoriban, úgy érvelt, hogy a héber nyelven értők alacsony száma az országban nem teszi szükségessé, hogy korlátozzák a hozzáférést a műhöz, de a szerzeményezési osztály feje nem vállalta a politikai kockázatát egy ilyen döntésnek. Hasonló esetként említhetjük meg Jókai Mór: A jövő század regénye (1972-74) című utópista művét, amely azért került a tárba, mert az új kiadását emigrációban adták ki.
Ahogyan Somogyi Mária a Zárolt Kiadványok tárának történetét áttekintő tanulmányban írja, a helsinki záróokmány 1975-ös aláírása nem volt alapvető hatással sem a külföldön megjelent magyar nyelvű munkákhoz, sem a gyűjteményhez való hozzáférésre. A státusszal kapcsolatos rendeletek terminológiája némileg modernizálódott ugyan és egy miniszteri rendelet 1981-ben elrendelte a rendszeres revízióját a gyűjteménynek. 1982-ben a könyvtár kiadott egy részletes szabályozást a zárolt anyagok kezelésére vonatkozóan. Ez ugyan a szamizdatokra nem vonatkozott, amelyeket a tár 1977-ben kezdett el gyűjteni.
Elvileg a szamizdatok gyűjtése nem volt a tár feladata, de a gyarapítási osztályé természetesen igen. Ezzel szemben Markovics és Somogyi néhány kollégájuk (mint Nagy Csaba a bibliográfiai osztálytól) aktív támogatásával előnyt kovácsoltak abból a helyzetből, hogy a tár látogatói a demokratikus ellenzék tagjai voltak. Ahogy Somogyi felidézte, amikor a Bibó Emlékkönyv (1980) szamizdatként megjelent Dontáth-tól kért egy példányt belőle. Donáth felháborodott: a tárra ő a diktatúra kreálta helyként tekintett és nem volt kedvére való az ötlet, hogy közreműködjön abban, az általa nagyra tartott politikai gondolkodó Bibóval kapcsolatos mű egy ilyen gyűjteménybe kerüljön. Saját magát tette volna cenzorrá, valószínűleg így gondolhatta. Somogyit megrázta Donáth reakciója: ő nagyon másképpen ítélte meg a részleg szerepét. Úgy vélte, ez az egyetlen módja, hogy az ilyen jellegű kiadványokat megőrizzék az örökkévalóságnak: ez a nemzeti könyvtár missziója minden időben és ő azonosította magát ezzel a küldetéssel. Vásárhelyi Miklósnak kellett közbelépnie a feszültség enyhítése érdekében és végül Donáth beadta a kiadványt: ezzel a gyűjtemény nem hivatalos gyarapítójává vált. 1982-ig továbbra is Kenedi János volt a legfőbb közvetítő az ellenzék és a tár között, ebben az évben az OSZK először vásárolt szamizdatot a saját költségvetéséből. Gadó György kínált eladásra kiadványokat, aki a budapesti nyilvános könyvtárak egyik fő beszerzője volt. Néhány OSZK-alkalmazott személyesen is látogatta a ’Rajk-butikot’, amely a Rajk Júlia és fia lakásában működő illegális szamizdat bolt volt, de ezeket a látogatásokat jelentette a politikai rendőrség a könyvtár Személyzeti Osztályán, a vezetőség pedig az ilyesféle akciókat leállította.
A szamizdatgyűjtés titkos praktikái ismertek voltak mind a könyvtár igazgatása, mind a Belügyminisztérium előtt. Az anyagok, amelyeket beszereztek a gyarapodási naplóban is fel voltak tüntetve és költségkeretet is rendeltek hozzá a költségvetésből. Emellett a részleg éves beszámolójában is feltűntek e tételek. Noha nem kerültek be a katalógusba e kiadványok az ezzel foglalkozó osztály a katalóguscédulákat elkészítette és elküldte a tárnak. Utóbbi részleg alkalmazottjai birtokoltak minden információt az adott tételre vonatkozóan, így a minden egyes beszerzéshez tartozó topográfiai katalóguscédulákat is. Ezek a cédulák nagyon fontos forrásai lehettek volna a későbbi kutatóknak, de e dokumentumok szétszóródtak, valószínűleg részben meg is semmisültek az 1990-es években.
Nemcsak a szamizdatok voltak azok a kiadványok, melyeket félig hivatalosan gyűjtöttek, mindenféle anyag érdekesnek tűnt. Például Csoóri Sándornak 1980 februárjában a Forrás folyóiratban publikált esszéje. A cenzúrahivatal elrendelte az esszé kivágását a már kinyomtatott példányból. Somogyi erről értesülve megszerzett egy példányt a cenzúrázott lapból és archiválta azt. Ugyanezen év októberében a Fiatal Írók József Attila Köre (FIJAK) egy gyűlést tartott, ahol politikai témákat is tárgyaltak (többek között a cenzúra eljárását Csoóri említett művével kapcsolatban), emellett heves vita alakult ki az 1956-os forradalomról és egyéb érzékeny témákról. A tár meg tudott szerezni és őrizni egy példányt a vita jegyzőkönyvéből. Általánosságban mindent gyűjteni igyekeztek, ami nem ment át a cenzúra szűrőjén és nem kerülhetett a könyvtár nyilvános gyűjteményébe. A rendszerváltáskor röplapokat és minden kapcsolódó tételt gyűjtöttek, még szamizdat videókat is. Például Elbert Márta beküldött egy példányt a Fekete Doboz szamizdat „videofolyóiratból”. Somogyi és kollégái tapasztalatokat szereztek a videókkal való munkában, mivel Hanák Gábor interjúi is eredetileg a tárhoz tartoztak és csak később vált e kollekción alapulva önállóvá a Történeti Interjúk Tára.
1988 augusztusában Juhász Gyula főigazgatója javasolta a kulturális minisztériumnak, nyissák meg a gyűjteményt a kutatók előtt korlátozás nélkül és alakuljon át Jelenkortörténeti Gyűjteménnyé. Az engedélyt ehhez megadták, de a gyűjtemény zárolásának teljes feloldásához 1989 novemberéig várni kellett. Az 1990-es években Somogyi a szamizdatkollekciót egyben tartotta és nyugdíjba vonulásakor teljes egészében a Kézirattárnak adta át.