A Szombathelyi Képtár modern gyűjteményének létrehozásában kulcsszerepe volt a „progresszió” fogalmának, ugyanis ez tette lehetővé, hogy több szempontból ellentétes törekvések egy fedél alá kerüljenek.
A fogalom használata a marxizmusból ered, hegeli gyökerekkel, visszavezethetően a görög filozófiára. Ami a benne állandó elem volt, az a fejlődés lineáris elve. Az ötvenes években is használatos volt, mint a haladás szinonimája, és az akkori ideológusok a fogalom mindkét változatát használták. Az utóbbi évtizedekben a haladás szó korszerűtlennek tűnik. Mint kőbe vésett kordokumentum a képtár bejáratánál most is a következő szöveg olvasható: „Építette Derkovits Gyula szülővárosa a társadalom összefogásával. Rendeltetése, hogy méltó otthona legyen a haladó művészetnek, segítse szebbé, értelmesebbé tenni az életet.”
A Szombathelyi Képtár létrejöttének előzménye a Derkovits-Dési Emlékmúzeum volt, amely a megyei múzeumi hálózat Képzőművészeti Osztályának a telephelyeként is működött. A szombathelyi születésű Derkovits Gyula anyaga fokozatosan gyarapodott, 1976 elején Dési Huber István özvegye ajándékozta férje tekintélyes hagyatékát Szombathelynek. Megkezdődött a Szocialista Képzőművészek Csoportjához kötődő művek gyűjtése, miként a kortárs anyagé is.
Kezdetben a megyei tanács, majd önkormányzat volt a fenntartó. 1995-től Szombathely is hozzájárult a költségekhez, ami a közös fenntartáshoz vezetett. Amennyivel a város hozzájárult, azt a megye kivette a költségvetésből. Jelenleg a város a fenntartó, a képtár már nem önálló költségvetési intézmény, betagozódott a volt megyei, most városi múzeumi szervezetbe.
A Szombathelyi Képtár krónikájában 1976. május 21. az a dátum, ami a kezdetnek tekinthető. Ekkor volt a Zsennyei Művésztelep 25. jubileuma, és Dr. Gonda György, a megyei tanács elnöke ekkor javaslatot tett egy képtár felépítésére. A megye indítványozott egy olyan múzeumot, amely majd a város nevét kapja.
A leendő intézmény kezdetben gyakran szocialista múzeumnak nevezték, hivatalos fórumokon, illetve a sajtó által megjelenített közbeszédben is (riportokban), de a baloldali múzeumként is emlegették. A szakmai körökben azonban visszatérően modern múzeumként titulálták, és erősebb hangsúlyt kapott a korszerű, főként nyugati múzeumokkal való összehasonlítás. A zsennyei bejelentéskor Gonda György Derkovits és Dési mellett a kortárs művészetre is utalt, mint amit be kell mutatni.
1976. június 29-én megalakult a Szombathelyi Képtárépítő Egyesület, amely tulajdonképpen determinálta a későbbi elnevezést. A „Derkovits képtár” név is felvetődött, több alkalommal így keresték az intézményt, illetve keverték össze a Képcsarnok Állami Vállalathoz tartozó Derkovits-teremmel.
Gonda György két évvel a kezdeményezés után Budapestre került államtitkári posztba az Oszágos Természetvédelmi és Környezetvédelmi Hivatalba (jogász, közgazdász végzettsége volt.) Az ezzel foglalkozó tanulmány azt sejteti, hogy háttérharcok folytak, és ebben szerepet játszhatott a képtárat ellenzők intrikája. Gonda György Pestre kerülésében pozitívum volt, hogy széles baráti kört hozott létre a Szombathelyről elszármazott, és ottani értelmiségiekből, akik sokban segítették a képtárépítés ügyét. Mindeközben Gonda György, az egyesület elnöke rendszeresen járt Szombathelyre intézni az ügyeket. A megyeház belső udvarában található épületrészben volt a központ. A képtár építésére meghirdetett pályázatra 56 terv érkezett. A győztes kollektíva tervének egyik mintaképe a Szlovák Nemzeti Galéria új épületszárnya volt.
A megnyitás körüli időszakot hektikusság jellemezte. 1983 és 1984 között hárman váltották egymást a vezetői pozícióban, míg végül maga a megyei igazgató Dr. Bándi Gábor is távozni kényszerült 1985-ben. Annyi biztos, hogy különböző szakterületeik, eltérő ízlésük ellenére a távozó szakemberek ismerték és pártolták a nyugati tájékozódású kortárs művészetet. A végleges kinevezést Salamon Nándor kapta. Amennyiben megbízása mögött hatalmi koncepció volt, kiválthatta az állandó külső ellenőrzés szükségességét, megbízható gyűjtési tevékenység folytatódhatott. Nem áll rendelkezésünkre dokumentum, hogy ez így volt-e, de az tény, hogy kezdetben erőteljes ellenállás volt az akkor többek által nem progresszívnek, neoavantgárdnak, hanem experimentális művészetnek nevezett tendenciával szemben.
A rendszerváltozás nem mozdította el a helyéről az igazgatót, viszont igaz, hogy a fenntartó megyei önkormányzat kultúrpolitikájában akkora változások nem is történtek, mint például a városnál. Azt, hogy a régi helyzet egy darabig konzerválódott, jelzi, hogy csak 2000 után történt meg, hogy az új megyei elnök utasította a kulturális osztály munkatársait, hogy kevesebbet járjanak az intézményekben, ne zavarják a napi munkát. Mindez egyértelműen az ellenőrzés visszafogását jelentette.
Salamon Nándor, mint a győri múzeum munkatársa, és a Magyar Képzőművészek Szövetsége észak-dunántúli szervezőtitkára a korábbiakban jelentős kapcsolatrendszert alakított ki. Tevékenységének homlokterében az így megismert művészek és szakemberek álltak, erős vidéki hangsúllyal, bár a fővárosban és az ország egyéb területein is voltak kapcsolatai. Ha oppozíciót feltételezünk közte, és az avantgárd között, akkor nem jó feltételezésből indulunk ki. A régi és az új avantgárdot összekötő progresszív művészek közül a „régieket” elismerte, olyanokkal is jó kapcsolatot ápolt, akik gyakran állítottak ki a „tiltott” művészekkel. Ilyen volt Illés Árpád is. Több fiatal akció- és performanszművészt ismert, akiket szerepléshez is juttatott.
A Szombathelyi Képtár 1985. február 20-án nyílt meg. Az épület 100 millió forintba került, ennek 40 %-a gyűjtésből, 60%-a állami támogatásból származott. Számos olyan mozzanat volt, ami presszióként értelmezhető (kommunista szombatok, szocialista brigádok, diákok mezőgazdasági munkabérének felajánlásai), ugyanakkor a megye lakosságát foglalkoztatta, megmozgatta a cél. Viszonylag kevés ellenző hang volt (bár egy szocialista múzeum jelentőségének tagadása nem feltétlenül lett volna kedvező a hangoztató számára – másrészt hivatalos szervek elvi okok miatt nem ellenezhettek egy ilyen kezdeményezést). Az iskolákban rajzpályázatok voltak. Még a közkedvelt, ma is létező Lord együttes is adott jótékonysági koncertet. Így elmondható, hogy az ifjúságot is bevonták az érdekeltek körébe.
A költségek meghaladták a tervezettet, és az a cél, hogy a képtárra szánt összegből műtárgyakra is jusson, nem valósult meg.
A történeti mellett folyamatosan gyűlt a kortárs anyag. Ennek összetétele hasonlított a többi múzeumi szervezetére. Ez a milliós vásárlások miatt volt, ahol minőségi anyagból lehetett választani, de a sokszor megegyező kérések miatt a felterjesztett lista mindig csak részben realizálódhatott. Érkeztek remekművek is, de valódi koncepció nem érvényesülhetett. Bizonyos esetekben lehetőség volt közvetlenül a művészektől vásárolni.
A kezdetektől fogva tervbe volt véve a Savaria Múzeum textilanyagának a bemutatása is. Ez megelőzte a képzőművészeti gyűjtemény azonos törekvéseit: míg ott a neoavantgárd irányultságú műveket is tartalmazó gyűjtés már a hetvenes évek közepétől elkezdődött, addig a hasonló profilú kortárs képzőművészet gyűjtése az évtized végére tolódott. Ekkorra már a textilgyűjteményben jelen voltak többek között Attalai Gábor, Lovas Ilona, Szenes Zsuzsa, Gecser Lujza munkái.
A helyi művészek alkotásait a megyei tanács vásárolta rendszeresen.
Az Iparművészeti Osztály, ahol a textilek voltak, nem integrálódott a képtárba, és még raktárt sem alakítottak ki ilyen célból. A textil kiállítás tervezett helyén Goldman György szobrai szerepeltek. A megye ellentmondásos helyzetben volt. Miközben ellenállás nélkül fogadta be az avantgárd textilesek munkáit, a kortárs képzőművészet tekintetében konzervatívabb álláspontot képviselt. Míg a képzőművészetnél a progresszió oldotta az ellentmondást, a textil esetében Vas megye nemzetközi hírű textilipara is az érvek között volt.
A váltás 1990-ben történt meg, miután az 1988-as textilbiennálét már a képtárban rendezték meg. Az akkori vezetés presszióként élte meg a fordulatot, ugyanakkor egy megfelelő színvonalú és méretű raktárban nyertek elhelyezést a textilek. Elmondható tehát, hogy amikor a képtár a neoavantgárd non-konform alkotásait készült bemutatni, egy ideig semmilyen figyelem nem irányult a párhuzamos textilművészeti törekvések szerepeltetésére, holott a lektori vélemények zöme ezt kívánatosnak tartotta volna.
A progresszió fogalma azért fontos, mert a gyűjtemény létrehozói, illetve a koncepció felkért bírálói erre hivatkoztak, mint ami összeköti a huszadik század első és második felének művészetét. Ez azonban relativizálódott a 80-as évekre. Már hetvenes években megjelent egy új értelmezés: a progresszió, mint a kommersz ellentéte. Leginkább a zenében volt megfigyelhető, ugyanakkor a különböző színtereken a zenészek és képzőművészek találkoztak is, dokumentált időnkénti együttes szereplésük.
A nyolcvanas évekre még többet veszített a progresszió jelentésének erejéből. Erre hívta fel a figyelmet Ujlaki Gabriella egyik tanulmánya, melyben elvetette a haladás, mint modell érvényességét, és a megújulások előbb-utóbb bekövetkező kommercializálódásáról írt. Nála a progresszió az avantgárd szinonimája volt, amellyel utalt annak ambivalens tulajdonságaira. Ezen túl az egyéb fórumokon még mindig helyettesíthették egymást a progresszív és szocialista kifejezések, mialatt a magukat progresszívként meghatározó neoavantgárd művészektől távol állt a szocialista világkép, hiszen az azt képviselő hatalom ellen léptek fel.
A 80-as évek kulturális közhangulatának meghatározói közül sokan voltak rezignáltak, kiábrándultak, ami nehezen egyeztethető össze a progressziónak azzal a felfogásával, amelyet a képtár eredeti koncepciója képviselt. Erre utaltak azok bírálók, akik jelezték, hogy a kortárs művészet a szocialista képzőművészetből nem vezethető le.
Úgy tűnik tehát, hogy a kifejezés inkább taktikai, mintsem tartalmi jelentőséggel bírt a kezdetekben, azért, hogy a különféle javaslatokat befogadja a hatalom. Ennek ellenére később is használatban maradt: a képtár újrarendezett történeti állandó kiállítása is a „progresszív törekvések” címet kapta. Ennek azonban más a jelentősége. Az egyébként korszerű szemléletű szakemberek egy része ellenezte a KUT és Gresham beemelését az állandó kiállításba.
A képtárat 1985 február 20-án Aczél György nyitotta meg, akinek a titkársága előzetesen bekérte a kortárs kiállítás listáját. Ennek nyomán Galántai György és Wahorn András műveit le kellett venni, noha másnap visszakerülhettek. Ezen túl a hatóságok nem avatkoztak be később a gyűjtés folyamatába, nem kritizálták azt, kivéve egy esetet, amikor a fenntartó hivatalnoka vitába keveredett a szakemberekkel a modern képek miatt. Ez a nyolcvanas évek vége felé történt. Következménye azonban nem lett.
