COURAGE

gyűjtemények hálózata

Bibó István 1911-ben született Budapesten. Apai ágon református kisnemesi eredetű családja a 17. század végén került vélhetően a Székelyföldről az alföldi Kiskunhalasra, ahol tagjai nemzedékeken át gazdálkodóként vagy jogvégzett hivatalnokként szorosan benne éltek a város cívis-közösségében. Anyai ágon katolikus tolnai sváb gazdálkodók leszármazottja. Mivel édesapját 1921-ben a szegedi egyetemi könyvtár igazgatójává nevezték ki, Budapesten kezdett iskoláit a szegedi piaristáknál fejezte be, majd 1929-ben a szegedi egyetem jogi karára iratkozott be. Gyerekkorától a történelem, a szociológia, a politika, a jog és ezek határterületei érdekelték, tudományos pályára készült.
A politika iránti érdeklődése – noha továbbra sem akart gyakorló politikus lenni –  egyetemi éveiben erősödött fel. Ez főként két jó barátja: Reitzer Béla és Erdei Ferenc ösztönző hatására történt. Az 1930-as évek második felében maga is részt vett a Márciusi Frontban, a baloldali ifjúság és a népi írók közös mozgalmában, mely a magyar társadalom legfőbb bajának a nyomort tekintette, és főként a szegényparasztság súlyos helyzetének megoldását sürgette.
Jogi tanulmányai elvégzése után egy-egy évig Bécsben és Genfben tanult ösztöndíjjal tovább, majd 1935-től az Igazságügy-minisztériumban vállalt állást. 1940-ben megnősült – baloldali barátait igencsak meglepve – a konzervatív református püspök, Ravasz László leányát, Ravasz Boriskát vette feleségül. 1944 nyarán árja-zsidó házaspároknak állított ki mentesítő iratokat, amiért 1944 októberében a Gestapo letartóztatta. Minisztériumi felettesei közbenjárására néhány nap múlva kiengedték ugyan, ám ettől kezdve bujkálnia kellett. 1945 februárjától az orosz fennhatóság alatt Debrecenben alakult új kormány Erdei irányította belügyminisztériumában Bibó István a közigazgatási osztályt vezette, ahol legfőbb teendője az 1945 novemberi választások törvényi előkészítése és lebonyolítása volt. 1945-46-ban a minisztériumban szót emelt a magyarországi svábok durva és jogsértő kitelepítése ellen, s igyekezett az elkerülhetetlen kitelepítéseket szabályozottá tenni. 1946 júliusában kilépett a minisztériumi szolgálatból, és a szegedi egyetem jogi karán a politika tanszék egyetemi tanára lett.
Munkája mellett 1945-től 1948-ig országszerte számos előadást tartott és politikai elemző tanulmányt írt főként a népi írók „Válasz” cmű folyóiratába és más lapokba. Közülük a legfontosabbak: A magyar demokrácia válsága (1945 dec.), Békeszerződés és demokrácia (1946), Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948 ápr.), Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948 nov.).
1948-ban, a kommunista hatalomátvétel évében, mivel nem marxista szellemben tanított, Szegeden a munkajogi tanszékre akarták áthelyezni, de mert ezt nem vállalta, rendelkezési állományba helyezték. Megbízott igazgatói állását a Kelet-Európai Intézetnél átszervezés ürügyén 1949-ben felmondták, ahogyan megfosztották 1947-ben elnyert akadémiai tagságától is. 1951 januártól a budapesti Egyetemi Könyvtárban vállalt könyvtárosi állást. Utóbb e munkahelyéről haza tartva hallgatta meg Nagy Imre beszédét is a Parlamentnél, 1956 október 23-án este.
Október 29-ig a lakásán tartózkodott, s egy helyzetértékelő cikken dolgozva a politikai kibontakozást vázoló elképzeléseit próbálta papírra vetni többször átírt piszkozatokban. Október 31-től részt vett a Petőfi Párt néven újjáalakuló Parasztpárt megbeszélésein, ahol november elsején a párt vezetőjével, Farkas Ferenccel együtt az új koalíciós kormány miniszterének jelölték. A kormány megalakulását november 2-án este bejelentették, de alakuló ülésre nem került sor. Tagjait november 4. hajnalán Nagy Imre telefonon bekérette az Országházba, de csak hárman érkeztek meg, köztük Bibó István, reggel 5 óra körül. Nagy Imrét, aki időközben menedéket kért és kapott a jugoszláv követségen, hiába várták, Bibó azonban erről mit sem tudva úgy vélte, hogy Nagy nyilván a szovjet követségre ment tárgyalni, ahol letartóztatták. Így amikor 8 óra körül az orosz csapatok, harc nélkül, elfoglalták az Országházat, s az ott talált civileket távozni engedték, Bibó István úgy döntött, hogy a törvényes magyar kormány egyetlen tagjaként benn marad az épületben, és a szabad mozgásában korlátozott miniszterelnök helyett képviseli a kormányt. Még ez előtt, 7 óra tájban a zsebében hordott külpolitikai nyilatkozat-tervezetet az új helyzetnek megfelelően átírta, s a közeli amerikai követségre beadta azt kérve, hogy továbbítsák az amerikai kormánynak. Ezen írásában sürgős politikai és diplomáciai támogatást kért a válságos óráit élő magyar forradalom és kormány számára.
Visszatérve a Parlamentbe, miután a szovjet csapatok az épület egészét megszállták, az utolsó civilként még két napon át benn maradt. A katonák nem bántották, nem tudván, kicsoda, ő pedig egy hivatali helyiségbe visszavonulva megírta kiáltványát a magyar néphez és a világ közvéleményéhez. Ebben tiltakozott a forradalom ’fasiszta és restaurációs ellenforradalomként’ való beállítása ellen; hangsúlyozva, hogy a felkelt nép függetlenséget, szabadságot és demokráciát akar, azaz: a szovjet csapatok távozását és a kommunista egypárturalom megszüntetését, noha a szocialista vívmányok egy részét (földreform, a gyárak köztulajdona stb.) is meg kívánja őrizni A Moszkva által kijelölt bábkormány ellen passzív ellenállásra és sztrájkra szólította fel az ország népét, s a világ közvéleményéhez és az ENSZ-hez fordult a magyar forradalom erkölcsi, politikai támogatásáért. Miután e nyilatkozatát néhány újságírónak s az angol, francia és amerikai követségeknek telefonon beolvasta, egy, az új helyzetre szabott újabb kibontakozási terv megírásához látott, makacsul remélve, hogy a szovjet vezetők talán meggyőzhetők saját jól felfogott érdekeikről. November 6-án reggel, amikor ott más feladatot már nem látott maga előtt, elhagyva a Parlament épületét, hazament.
Kibontakozási tervezetén azonban tovább dolgozott, s ezt november-december folyamán a még működő pártok, forradalmi szervezetek és a sztrájkoló munkástanácsok (melyekkel a Kádár-kormány megtévesztésül még egy ideig tárgyalt, mielőtt feloszlatta és sorra letartóztatta volna őket) kevés módosítással egységesen a magukévá tették. Ő maga Göncz Árpáddal e tervezetet december elején a magyar forradalmi szervezetek nevében az indiai követen keresztül eljuttatta az indiai kormányhoz, mely azt a szovjet vezetőkhöz közvetítette, bár azok azt írásos válasz nélkül hagyták. Januárban, miután a munkástanács-vezetők letartóztatásával nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-kormány nem kíván senkivel tárgyalni, megkezdődtek a statáriális tárgyalások és kivégzések. A Petőfi Párt ekkor formálisan is beszüntette működését, mivel a további politikai tevékenységtől érdemi eredmény már nem volt várható.
Bibó István ekkor, már csak a maga nevében, még egy bátor tettre szánta el magát. 1957 február-április folyamán, jóllehet tudta, hogy előbb-utóbb őt is letartóztatják rövidéltű minisztersége és november 4-i kiáltványa miatt, egy hosszabb tanulmányban megvonta az 1956-os forradalom történeti és politikai mérlegét, majd írását külföldre juttatta azzal a kéréssel, hogy egy semleges ország sajtójában a neve alatt jelenjék meg, tekintet nélkül személyes helyzetére. A cikk „Magyarország helyzete és a világhelyzet” címmel végül is nem angol nyelven egy indiai lapban jelent meg elsőként – mint azt szerzője remélte – hanem németül, a bécsi Die Presse 1957. szeptember 8-i számában; majd később további nyelveken „Az igazság a Nagy Imre ügyben” c. kötet angol és francia kiadásában, 1959-ben.
A cikk első, 1957 őszi megjelenésekor a szerzője már több mint három hónapja fogoly volt. Május végi letartóztatása előtt pár nappal egy ügyvéd barátjától, akit védelmére akart felkérni, s akivel addig már sok mindent megbeszélt, nyomatékos üzenetet kapott: ha perbe fognák, és halálra ítélik, feltétlen folyamodjék kegyelemért, hogy az így nyert időben közbenjárásra kérhessenek külföldi politikai erőket. Ő azonban egy híres vers sorával („Jézusa kezében kész a kegyelem” – Arany: Szondi két apródja) üzente vissza: nem fog kegyelmet kérni. 1958 augusztus 2-án, hat héttel Nagy Imréék kivégzése után hajszál híján őt is halálra ítélték: vádlott-társa, Göncz Árpád emlékezése szerint már ott, a tárgyalás kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a bírótól elvárt halálos ítéletet alig pár órával előbb változtatták életfogytiglani börtönre. Utóbb kiderült, a per folyamán az indiai kormány és személy szerint Nehru elnök járt közben érdekükben.
Amikor közel hat évi rabság után l963. március 27-én szabadult, mindjárt szembesülnie kellett a kádári „enyhülés” nagyon is felemás arcával. Pertársait, a másod- és harmadrendű vádlott Göncz Árpádot és Regéczy Nagy Lászlót ugyanis ugyanazon amnesztiarendelet önkényes értelmezésével nem engedték szabadon. Levelet írt hát Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság különtanácsa elnökének (Nagy Imre halálra ítélőjének), feltárva a képtelen jogtiprást, mire két hónap múlva, a nemzetközi botrányt kerülendő, egyéni felülvizsgálattal végül rabtársait is kiengedték. Nem úgy azt a mintegy négyszáz ’56-os fiatal felkelőt, munkást és diákot, akiket fegyveres harc közben fogtak el, vagy fegyver birtoklójaként ítéltek ’köztörvényes bűnözőként’ javarészt életfogytiglani szabadságvesztésre, s akik – ha fegyelmi vétséget odabenn nem követtek el – legkorábban 15 év múltán, 1972-73-ra szabadulhattak. Bibó István kivételes jellemét és mély emberségét mutatja, hogy többük ügyében még sok éven át ismételten próbált közbenjárni, kegyelmi kérelmek, Kádárhoz írt levelek sorával, sőt, egy nyugati tiltakozó akció konspiratív szervezésével, nem csekély személyes kockázatot is vállalva – még ha egyetlen esetet leszámítva erőfeszítései nem is jártak sikerrel.
Szabadulása után a KSH Könyvtárában kapott szerény állást, és aránylag visszavonultan élt családja körében. Megélhetési gondjai miatt viszont kénytelen volt mellékmunkákat – főként fordítást – vállalni, s így saját megírandó témáihoz csak ritkán jutott hozzá. E mostoha viszonyok között is írt egy nagyobb terjedelmű könyvet a területi-etnikai konfliktusok nemzetközi döntőbíróság általi kezelésmódjáról; noha itthon nem talált hozzá kiadót, s ezért a könyv végül Angliában jelent meg. (The Paralysis of International Institutions and the Remedies. The Harvester Press, Hassocks, 1976. ) Többek közt ezzel a döntésével is jelezte, hogy nem kíván a Kádár-rendszerrel kiegyezést kötni – igaz, életében a Kádár-rendszer sem akart vele kiegyezni. Komor jele volt ez utóbbinak, hogy amikor 1974-ben a genfi egyetem (melynek egykor ösztöndíjasa volt ) meghívta Genfbe pár hónapos kutatói ösztöndíjat felajánlva neki, a magyar hatóságok útlevélkérelmét két ízben is durván elutasították. („Kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit”; „Kiutazása közérdeket sért.”).
Élete utolsó éveiben, amikor már súlyos, részben a börtönben szerzett betegségekkel küzdött, csöndes elégtételként tapasztalta meg, hogy művei iránt fiatal történészek és ellenzéki értelmiségiek mind nagyobb érdeklődést mutatnak. 70. születésnapjára barátai és tisztelői egy hommage-kötettel kívánták meglepni, aminek szervezését már elkezdték, amikor 1979 májusában, három héttel felesége halála után, szívroham következtében elhunyt.

Festőművész. Felsőfokú tanulmányokat folytatott a Képzőművészeti Főiskolán (1959-1965), Fónyi Géza volt a mestere. Később a Képzőművészeti Szakközépiskolában (1966-1984) tanított.

Pályájának kezdeti éveiben portrékat festett, de ezeket a képeket megsemmisítette. A hatvanas évek végén az egzisztencialista filozófia hatott rá, a hetvenes évek elején a francia strukturalizmusra figyelt. Ez előbb hiperrealista, majd konceptuális indíttatású festményekben öltött testet.

A hetvenes évek közepén – az underground szcéna irányába orientálódva – abbahagyta a festést és a fotómédium felé fordult. A képpel, mint tárggyal és szereppel foglalkozott. Három témára koncentrált: a képszituáció (a falhoz, a kerethez, a nézőhöz való viszony), kép és szöveg relációja, valamint a portré.

A nyolcvanas évek elején a Rabinec műteremben hangzott el nevezetes előadása (Ki az áldozat? Ki a tettes? és Mi a teendő?), melyben kijelentette, hogy “az avantgárd halott", "újra lehet gondolni sok mindent”.

Ismét festeni kezdett, és hamarosan a magyar új festészet prominens képviselője lett, melynek a Hegyi Lóránd által menedzselt új szenzibilitás adott kereteket. Előbb gesztus-alapú tájképeket, majd nagy méretű, osztott képtáblákra helyezett, festői ellipsziseket festett. A nyolcvanas évek közepétől Bécsben, Münchenben, Berlinben, Budapesten élt és dolgozott.

A kilencvenes évek végén visszatért a realista festészethez. Ezen képeivel a minket körülvevő, "vitális, kommunikatív, elképesztő gazdagságú és nagyon problematikus fotóalapú (az új technikájú amatőrfotó, sajtófotó, reklám, videó, televízió, film, stb.) képvilágra" reflektált.

Munkáit neves külföldi és hazai múzeumok őrzik, többek között a New York-i Guggenheim Múzeum, a bécsi MUMOK, a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, a linzi Neue Galerie, a budapesti Ludwig Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria.

Számos díjat és elismerést kapott, munkásságát többek között Herder-díjjal (1989), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével (2008) és Prima Primissima-díjjal (2017) jutalmazták. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt.

Bodor Ferenc (1941–1994) könyvtáros, kultúrtörténész, publicista, építészeti és iparművészeti szakíró volt, a Kádár-kori magyar értelmiség egyik egyedi alakja. 1959 és 1961 között tanult az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjában, 1961-ben középfokú könyvtárosi diplomát szerzett. 1961–1962-ben fizikai munkás. 1961-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult, 1964-ben félbehagyta tanulmányait. 1964 és 1967 között statisztálásból és műszaki fordításból élt. 1967 és 1972 között a budapesti 114. Postahivatal hírlapkézbesítője. 1973-tól a Magyar Iparművészeti Főiskola könyvtárosa. Számos tanulmányt írt a modern és a kortárs iparművészetről és a magyar környezetkultúráról. Megszervezte a Főiskola nyitott szellemi műhelyének a Tölgyfa Galériát, melynek 1986-tól haláláig a vezetője volt. A Galériában több kiállítást, vitafórumot és művészeti estet rendezett. 1986-tól az Iparművészeti Főiskola Vizuális Nevelési Központjának vezetője. 1988-ban elvégezte a főiskola Formatervezési Szakmenedzserképzőjét, diplomamunkája a hétköznapi kultúra és a tervezés viszonyával foglalkozott. Meg akarta írni a régi budapesti szállodák történetét is, előrehaladott betegsége miatt azonban ezt már nem tudta végrehajtani.

Bodor fontosnak tartotta a népművészeti örökség ápolását, az eltűnőben lévő népi kultúra emlékeinek megörökítését. Részt vett a Fiatal Népművészek Stúdiója által szervezett eseményeken. Az általa szerkesztett Nomád nemzedék (1981) című könyv bemutatja a magyar értelmiségi fiatalok népi kultúra iránti érdeklődését. 1992-től haláláig az Ökotáj című folyóirat egyik szerkesztője volt. Bodor érdeklődési a polgári világra is kiterjedt. Elsősorban a tárgyi kultúra, a mindennapi élet és annak színterei foglalkoztatták. Az alternatív formák megörökítése, az alternatív életmód propagálása közvetett módon szembeállította őt a rendszer hivatalos ideológiájával. Bodor Ferenc gyűjteményeinek java része közintézményekbe került. 1995–1996 során leveleit, levelezőlapjait és fényképeit a Nemzeti Múzeum, XIX. századi fotógyűjteményét a Néprajzi Múzeum, a korabeli formatervezést reprezentáló technikai eszközeit az Országos Műszaki Múzeum, könyvei zömét a Lónyay utcai Református Gimnázium, kávéházi és presszós fotó- és kéziratanyagát a Magyar Kávéház Alapítvány vette át.