Magyarországon a legnagyobb és legrégebbi, kifejezetten történészi-szociológiai felhasználásra szánt gyűjtemény az Oral History Archívum (OHA) kollekciója. Több helyen is zajlik tudományos célú interjúkészítés és feldolgozás, azonban az OHA-nak sikerült úgy intézményesülnie, hogy az 1981-től folyamatos működést tett lehetővé, jelenleg az 1956-os Intézeten belül.
Az Oral History Archívum gyűjteményét megalapozó interjúzás a Kádár-korszak utolsó évtizedében indult el, nem függetlenül a kommunista reformellenzék és a demokratikus ellenzék aktivizálódásától. Az interjúzás az MSZMP által monopolizált emlékezetpolitikával szembemenő, ellenzéki tevékenységnek számított, a kulturális ellenállás egyik formájaként bontakozott ki. Az interjúalanyok kiválasztása már önmagában lázadás volt az egykori szemtanúk megbélyegzése és hallgatásra ítélése ellen. A témaválasztás, a forradalom történeti megismerésének célja 1956 művészeti megformálása, emlékezetének ápolása mellett a diktatúra éveiben egy újabb lehetőséget adott és csatornát nyitott a huszadik század történelméről való alternatív gondolkodásnak.
Az OHA gyűjteményét megalapozó interjús tevékenység első lépése az ún. 1956-os Kerekasztal megszervezése volt, ami 1981-82-ben 15 alkalmas beszélgetéssorozatot eredményezett. Ezzel párhuzamosan indult meg az egyéni életinterjúk készítése. Az így létrejött állomány tekinthető az 1985-ben intézményesült archívum alapjának.
A Kádár-korszak éveiben az 1956-os forradalom kibeszéletlensége, a levéltári forrásokhoz való hozzáférhetetlenség a történeti kutatást teljesen ellehetetlenítette. Az egykori szemtanúk megszólaltatása a forradalom eseményeinek egyetlen rekonstruálási módszere volt az 1980-as évek elején, és 1956 ellenforradalmi narratívája, a Kádár-rendszer legitimációs alapját megingató szerepe miatt az is maradt a rendszerváltásig. Ebben a történelmi szituációban az interjúzás módszere többletjelentést kapott: „Az interjúzást a diktatórikus közegben nem pusztán a tudományos megismerés eszközeként használták, hanem jelentős mértékben a tényfeltáró újságírással rokonítható valóságkeresés, leleplezés is motiválta alkalmazását. A téma jelen esetben 1956 volt, ennek hivatalosan közölt, hazugságokkal teli történetét kellett megcáfolni, ami nem annyira alternatív történet(ek), mint inkább ellentörténet kialakulásához vezetett.” – olvashatjuk Lénárt András tanulmányában.
Az interjúzás a szociológusok alapmódszere volt. Magyarországon Kozák Gyula számított az oral history egyik úttörőjének. Saját bevallása szerint Oscar Lewis 1961-ben megjelent Sanchez gyermekei című szociográfikus riportregénye inspirálta arra, hogy az 1956-os forradalom eseményeit személyes elbeszélések közvetítésével próbálja megörökíteni, „az egymással összeérő történetek ütköztetésével rekonstruálni a múltat”. Az archívum másik alapítója, Hegedűs B. András szerint Halda Alíz, a Nagy Imre-perben halálra ítélt Gimes Miklós menyasszonya és Csalog Zsolt író, szociológus kezdeményezett először tényfeltáró beszélgetéseket az 1956-os forradalom prominens résztvevőivel. Az eredeti terv szerint videófelvételen rögzítették volna ezeket, azonban több felkért szereplő nem vállalta volna a filmfelvételen való szereplést, a beszélgetéseket ezért hangfelvételeken rögzítették.
Az első alkalommal Donáth Péter festőművész lakásán találkoztak, ami azonban technikailag nem tűnt alkalmasnak, ezért a beszélgetések helyszínét áttették Hegedűs B. András lakásába. Ez a hely megfelelő méretű is volt, és a belvárosi forgalom megnehezítette az állambiztonság számára a házba belépők megfigyelését – számolt be róla Hegedűs B. András a vele készített interjúban.
A kerekasztal-beszélgetés több hónapon át folytatódott. Nagy élményt jelentett nemcsak a kérdezőknek, hanem a megkérdezetteknek is: „Az volt a tapasztalat, hogy hiába ültünk együtt börtönben, és töltöttünk együtt éveket éjjel-nappal, mégsem ismertük egymást céltudatosan a forradalommal kapcsolatban, sem az előéletet. Ennek az oral history Kerekasztalnak az volt a jelentősége, hogy mindenki elmondta a gyerekkorától az életét, a keserveit, és utána hogy került be a forradalomba, mit csinált, hol járt, és így tovább. Hihetetlen módon kitágult a horizontunk kezdve a jászárokszállási Donáth Ferenccel, aki gyerekkorában az apja ügyvédi irodája előtt ködmönös jászparasztok nyomorát ismerte meg, és így tovább. Vagy Széll Jenőnek a karrierjét, vagy Litván Gyurinak az életfutását, vagy Vásárhelyi Miklósét, Rácz Sándorét” – emlékezett vissza Mécs Imre.
Mivel a magánlakásban tartott, „féllegalitás és a legalitás közti” találkozókon készült felvételek 1956 totális tabusításával mentek szembe, a felek részéről nem kis bátorságot jelentett a forradalomról kérdezni és e kérdésekre válaszolni, mindezt pedig rögzíteni,. A kezdeményezésben rejlő potenciális veszéllyel mindenki tisztában volt, ezért bizonyos óvintézkedéseket tettek – leengedték a redőnyöket, egyesével, kettesével érkeztek és távoztak az emberek –, hogy az állambiztonság figyelmét ne irányítsák magukra. A BM nem lépett közbe, hogy e mögött az információhány vagy tudatos felsőbb utasítás állt, nem tudni. Működésüknek nyoma a felvételek nyugatra csempészésének megakadályozásaként jelenkezett.
Az első egyéni életinterjú Széll Jenővel, a Magyar Rádió egykori kormánybiztosával készült. Az interjú és mintegy ezer oldalas gépirata modellként szolgált a későbbi beszélgetésekhez is. A megkérdezettek sorában Széllt Fazekas György, Péterfi Miklós, Zimányi Tibor, Göncz Árpád követte. Ezeket a személyeket az ’56-os sorsközösségen belüli bizalmi kapcsolatok kötötték össze.
1985-ben Vásárhelyi Miklós segítségével az MTA-Soros Alapítvány támogatását elnyerve a fél évtizednyi féllegális interjúzás kiszélesítésére és tervszerűbbé tételére nyílt lehetőség. Az ekkor létrejött Oral History Archívum célja a „történelem második vonalában” fedőcímű interjúzási program keretében a második világháború utáni időszak kortanúinak segítségével a magyarországi szovjet típusú rendszer történetének rekonstruálása volt. A hivatalos „Történettel”, azaz az ellenforradalmi narratívával szemben egy másik „Történet” dokumentálása. Az OHA tevékenységével ezzel együtt maga köré gyűjtötte a forradalom iránt érdeklődő történészeket, szociológusokat, alternatív kutatóhelyként is funkcionált.
Az Országos Közművelődési Központ új főigazgatója, az MSZMP reformszárnyához tartozó Vitányi Iván fogadta be a vállalkozást. Az Archívum működéséhez a Közművelődési Központ alá tartozó Művelődéskutató Intézet Corvin tér 8. szám alatti épületében kapott helyiséget. Vitányi felvállalta, hogy az OHA egy az 1956-os forradalmat kutató tudományos műhely. Köztudott volt, hogy az archívum munkatársai nemcsak az interjúzásban voltak aktívak, részt vettek a forradalom 30. évfordulóján, 1986-ban Eörsi István lakásán rendezett illegális konferencia megszervezésében, majd 1988-ban kezdeményezői voltak a Történelmi Igazságtétel Bizottságának is.
Az intézményesülés professzionalizációt eredményezett, a Kozák Gyula és Hegedűs B. András és szűkebb körén túlnőve a korszakot ismerő történészek, szociológusok és újságírók is bekapcsolódtak az interjúzásba, melynek fókuszába a „hólabda-módszerrel” elért személyek, a forradalom szellemi előkészítői, munkástanács-vezetők, pártpolitikusok, a szellemi ellenállás képviselő kerültek. Emellett a pártállami a apparátus néhány tagját is megszólították.
Mivel 1956-ot egy történelmi folyamat részeként értelmezték, ami tágabban értelmezve a kommunista rendszer kiépülésétől annak összeomlásáig tartott, az interjúalanyok körét is kibővítették ezen évtizedek meghatározó szereplőivel.
Ezzel párhuzamosan kialakultak és rögzültek az interjúzás módszertani alapjai, a feldolgozás és nyilvántartás rendje. Az interjúk életinterjúknak tekinthetők, melyekben az események fókuszáltsága mellett a szociologikus megközelítés is érvényesül. 1989 előtt némi konspirációra is szükség volt, az interjúkat 5 példányban gépelték le: egy-egy példány járt az interjúalanynak és az interjú készítőjének, egy példány került az OHA-ba, egyet az Országos Széchényi Könyvtárban helyeztek letétbe, bízva abban, hogy a könyvtár állományában a hatalom nem kutakodik, és egy biztonsági példányt az OHA alapítói őriztek.
Publikálásra jó ideig még gondolni sem lehetett, sem a politikai helyzet, sem az ehhez szükséges anyagi fedezet hiánya miatt. A Beszélő és a Mozgó Világ jelentetett meg egy-egy interjút, majd 1988-ban a Magyar Hírlap közölte a Fazekas Györggyel készített beszélgetést, amit lassan a kötetben megjelenő visszaemlékezések is követtek. A tematikus válogatások már a kiadói hátteret biztosító 1956-os Intézetbe tagolódás után jelentek meg, az elemzéseket is tartalmazó évkönyvekkel együtt.
Az 1956-os Intézetet 1989-ben alapították szimbolikusan Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése után egy nappal. A közös kutatási célok és a személyi átfedések nyomán az OHA beolvadt az új társadalomtudományi kutatóműhelybe. Az interjúzási tevékenység 1990 után is folytatódott, új kutatási irányvonalak, témák gazdagították az elmúlt évtizedekben e tevékenységi kört. Az OHA projektjei 2017-re közel 1200 életinterjúból álló kollekciót eredményeztek.
A magyar kormány a 129/2019. (V. 30.) rendeletében döntött arról, hogy az Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézet – Oral History Archívum (OHA) 2019. június 15. napjával a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltárba olvad be. A Veritast 2014-ben alapította a Miniszterelnökség azzal a kimondott céllal, hogy ellensúlyozza az egyetemeken és akadémiai kutatóintézetekben folyó kutatások feltételezett túlsúlyát. Az Intézet azóta is de facto kormányhivatali struktúrában működik. Az OHA dokumentumait 2019 őszén a VERITAS átköltöztette a Zsil u. 2–4. szám alatti székhelyére.