Bibó István művészettörténész, pedagógus, 1941-ben Budapesten született; apja, dr. Bibó István ekkor az Igazságügyminisztérium előadója, anyja, dr. Ravasz Boriska, Ravasz László református püspök leánya, a budapesti Baár-Madas Leánygimnázium tanára volt.
Születése és családi háttere révén ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely 1956-ot és az azt követő megtorlást kamaszként élte át; felnőtté válása és ifjúsága a Kádár-rendszer enyhülő szakaszára esett, felnőttkorának leginkább aktív, alkotó évei pedig a bomló és demoralizáló államszocializmus idejére. Mindez – kiváltképp l956-57 – mély nyomot hagyott későbbi életén is, hiszen édesapját, a forradalmi Nagy Imre kormány legtovább posztján kitartó miniszterét, családjától elszakítva, sok éves rabsággal sújtották.
Ifj. Bibó István 1959-ben a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban tett érettségi vizsgát kitűnő eredménnyel, habár az egyetemre csak két év múlva, egyéni elbírálással sikerült bejutnia, mivel apja politikai elítéltként életfogytiglani börtönbüntetését töltötte. 1959-től az óbudai Aquincum Porcelángyárban dolgozott két éven át betanított munkásként. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1961-től kezdte meg tanulmányait, majd 1966-ban szerzett diplomát művészettörténet – magyar nyelv és irodalom tárgyakból. Felesége: Lipcsey Judit (+2002) szintén pedagógus: magyar – francia – német szakos középiskola tanár volt; 1969 és 1982 közt született négy fiúgyermekük édesanyja.
Professzora, Zádor Anna ajánlásával ifj. Bibó István már egyetemi tanulmányai utolsó évében állást vállalt a Budapest I. kerületi Ingatlankezelő Vállalat Műemléki Osztályán, a budai várnegyedben. 1980-ban a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézetének tudományos munkatársaként korábbi építészettörténeti kutatásait folytatta újabb tíz éven át, 1990-ig. Ezen munka mellé társult a rendszerváltó évek egy lelkes vállalása: feleségével 1985/86-tól mozgalmat indított azért, hogy az 1952-ben államosított egyházi gimnáziumok közül az egyetlen meghagyott debreceni mellé még legalább egy nagymúltú fővárosi református tanintézményt, a budai Baár-Madas Gimnáziumot visszaszerezzenek. A mozgalmat az egyházvezetés nem utasította el, kezdetben azonban óvatosságból inkább csak fékezni próbálta, majd – a politikai fordulat előszeleit érezve – 1988/89 fordulóján már maga sürgette az ügyet, a köréje szerveződő tanári munkacsoportot az újraindítandó iskola bázisául elfogadva. Így lett ifj. Bibó István a rendszerváltás évadján a régi Baár-Madas épületében újrainduló iskola előbb fizetés nélküli szervező direktora, majd 1990-től főállású igazgatója.
A megújult Baár-Madast öt éven át igazgatta, ekkor azonban egy, az egyházi vezetésben hangadóvá vált szélsőjobboldali irányzat puccsszerűen eltávolította annak éléről. A tanári kar java része szintén vele távozott, közülük került ki az a húszegynéhány kipróbált munkatárs, akivel ifj. Bibó István 1997-ben új középiskolát alapított Sylvester János Protestáns Gimnázium néven, melyet jó tíz éven át vezetett, és amelyben művészettörténetet tanított. Párhuzamosan, 1995-től 1998-ig, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal tudományos munkatársaként végzett kutatói, szakértői munkát, és 1996-ban doktori fokozatot szerzett az újkori művészettörténet diszciplinája körében. 2011/12-ben az ELTE Művészettörténeti Tanszék doktoriskolájának megbízott előadója volt.
2001 végén nyugdíjba vonult, 2002-ben megözvegyült. Négy fia és tíz unokája van. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület elnöke, a Göncz Árpád Alapítvány kurátora. Saját kutatómunkája, publikációi mellett életreszóló vállalásként édesapja: dr. Bibó István jogtudós, politikus (1911-1979) életművét, személyes emlékezetét és szellemi hagyatékát gondozza immár négy évtizede számos értékes írásával és nyilvános közszereplésével.
Kitüntetései: „Budapestért” díj 1993, „Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje” Polgári tagozat 1995, “Várhegyi György” díj 2001, “Pannon Példakép” díj 2008, “Bárczy István” díj 2013, “Lorántffy Zsuzsanna” díj, 2017
