Göncz Árpád (1922-2015), író, műfordító, politikus, 1990-től tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöke volt. A magyar demokratikus függetlenségi mozgalmak kiemelkedő alakja, hosszú élete a szabadságért és a társadalmi igazságosságért vállalt küzdelem jegyében telt el. Reménytelennek tűnő, válságos helyzetekben is bátran szembeszállt a 20. század mindkét totalitárius rendszerével: a fasiszta és a kommunista önkénnyel, 1956 után hat évig raboskodott az értelmiségi ellenállásban vállalt szerepéért. A rendszerváltás előtti évtizedben aktívan számos ellenzéki kezdeményezésben vett részt, 1989-ben a Magyar Írók Szövetsége, 1990-ben a Magyar Köztársaság elnökévé választották, mely tisztségét két fordulón át 2000 nyaráig viselte. Kivételes nyitottsága, mély embersége és kikezdhetetlen erkölcsi tartása révén a közszerepléstől visszavonulva is mindvégig páratlan népszerűség és tisztelet övezte, itthon és a nagyvilágban egyaránt. 2015. október 6-án hunyt el, 94. évében – bár sokak emlékezetében máig az 1956-os forradalom, a rendszerváltás, a szabad, demokratikus Magyar Köztársaság eleven jelképeként él tovább.
2012. őszén négy gyermeke elhatározta: alapítványt hoz létre, hogy elősegítsék élete és munkássága hiteles bemutatását, az 1956-os forradalom továbbá a magyar demokratikus és szabadelvű eszmei, politikai örökség ápolását. A Göncz Árpád Alapítvány kuratóriuma Gulyás András nagykövet elnökletével, ifj. Bibó István és Rainer M. János részvételével 2013. novemberében kezdte meg munkáját. Azóta honlapot működtet – www.gonczarpad.hu/ –, konferenciát és kiállításokat szervez, ösztönzi és támogatja Göncz Árpád munkái s a róla írott művek kiadását. Elhunyta után az Alapítvány a néhai elnök nyilvános emlékhelyeinek létesítését is több ízben sikerrel kezdeményezte – emléktábla-avatásokkal, szobor-állítással, koszorúzással. Mint szellemi hagyatékának letéteményese a közeljövőben fontos céljául tűzte ki a néhai elnök személyes tárgyainak és dokumentumainak közzétételét is egy emlékmúzeum létrehozásával ugyanazon óbudai lakóházban, ahol csaknem fél évszázadon át az író, műfordító élt családjával. (III. Bécsi út 88-90.) Ennek törzsanyagául szolgál majd a jelenleg rendezés alatt álló hagyatéki gyűjtemény is.
Göncz Árpád Budapesten született középosztályi értelmiségi család egyetlen gyermekeként. Tízévesen a budai Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumba íratták, ahol kiscserkészként maga is lelkesen készült az egy év múlva, 1933 nyarán Gödöllőn megrendezett Cserkész Világtalálkozóra. Kora ifjúsága másik ösztönző élménye: pár évvel későbbi csatlakozása a Teleki Pál Munkaközösséghez. Ez Teleki iniciatívájaként voltaképp egy felülről indított konzervatív reformmozgalom volt, amely a nemzeti önismeretre, az ifjúság hazafias nevelésére és felelősségvállalására helyezte a hangsúlyt, és főként a szegényparaszti nyomor enyhítését célozta, szociológiai terepkutatásokat indítva, élénk vitafórumot kínálva a diákság számára.
1944 februárjában behívták katonának, ám ő Németországba vezényelt, parancsnok és ellátmány nélkül sodródó egységétől csakhamar megszökött. Egy ideig bujkált, majd a Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics zászlóaljának önkénteseként részt vett a fegyveres ellenállásban. 1945 tavaszán lépett be a Független Kisgazdapártba, ahol kezdetben a budapesti ifjúsági szekció elnöke és a Nemzedék című lap felelős szerkesztője, majd a párt parlamenti frakciójának titkára és Kovács Béla elnök személyi titkára lett. Miután közvetlen főnökét az NKVD összeesküvés koholt vádjával 1947 elején a Szovjetunióba elhurcolta (s csak kilenc év után engedte a Gulágról illetve egy moszkvai börtönből haza), a Kisgazdapárt 1948-as teljes felszámolásakor, titkárát, Göncz Árpádot is letartóztatták, és hetekig vallatták, bár végül elengedték.
Az 1956-os forradalom napjaiban a Magyar Parasztszövetségben vállalt szervezői feladatokat. Fegyveres harcban nem vett részt, de a Parlamentben több ízben tárgyalt kormánytagokkal és felkelőkkel. November 4-e után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumainak elkészítésében s azok eljuttatásában az indiai követséghez. 1957 februárjában segített Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát Nyugatra csempészni. Három hónap múlva Bibó Istvánnal és Regéczy Lászlóval letartóztatták, majd több mint egy éves vizsgálati fogságot követően perbe fogták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetőségét kizárva. 1960 márciusában részt vett a váci börtönben kitört éhségsztrájkban; 1963-ban amnesztiával szabadult. Mint azt több interjúban elmondta, börtönévei alatt tanult meg angolul, a többnyire nagyidős politikai foglyok „fordító irodájára” kerülve, ahol társaival nyugaton lapokat, könyveket kellett fordítaniuk a pártállami vezetők belső használatára.
Szabadulása után előbb a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézet szakfordítója, majd 1964-től a Talajjavító Vállalat munkatársa lett. Közben Gödöllőn is szerette volna befejezni agrármérnöki tanulmányait, ám a politikai priusza, börtönviseltsége miatt az egyetemről kizárták. 1965-től 1990-ig szabadfoglalkozású íróként, műfordítóként tartotta el hattagú családját. Több mint 250 fordításkötet került ki kezei alól, főként modern angol és amerikai szerzők prózai munkái, egyebek közt Mary Shelley, William Faulkner, Ernest Hemingway, J.R. Tolkien, Malcolm Lowry, William Styron, John Ball, Colleen McCullough, Jasunari Kawabate, John Updike, William Golding és E.L. Doctorow tollából. Saját szerzői művei főként novellák, regények, drámák, így a Sarusok (1974), a Magyar Médeia (1976), a Rácsok (1979) és a Találkozások (1980).
Az 1970-es évek végétől számos ellenzéki kezdeményezésben részt vett: 1979-1980-ban a Bibó-emlékkönyv szerzőjeként és szerkesztőjeként, majd az írószövetségi viták, az ’56-os megemlékezések és a Történelmi Igazságtétel Bizottság munkájának aktív részeseként. 1988 májusában alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának s a Szabad Demokraták Szövetségének. 1988-89-ben az SZDSZ ügyvivőjévé, 1989-90-ben Országos Tanácsának tagjául választotta. 1988-tól a TIB alapító tagjaként, majd alelnökeként aktív részt vállalt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének előkészítésében s az ’56 utáni megtorlások valamennyi áldozatának jogi és politikai rehabilitációja kiküzdésében. 1989-ben az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozata ügyvezető elnökének választotta. 1989-1990-ben az Írószövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke lett. 1990. májusában, az első szabad választáson az SZDSZ budapesti listáján mandátumot szerzett, majd az Országgyűlés elnöke s ideiglenes köztársasági elnök lett. 1990 augusztusától tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöki tisztét töltötte be.
Hivatali ideje alatt 70-80 százalékos támogatottsággal mindvégig toronymagasan vezette az aktív politikusok népszerűségi listáját. Noha 2000-ben visszavonult a közszerepléstől, 1956 és a rendszerváltás élő mementójaként személyét továbbra is közszeretet és megbecsülés övezte; születésnapját számos barátja, tisztelője nyilvános rokonszenvtüntetések sorával vele ünnepelte a legutolsó időkig.
