Wahorn András – eredetileg Pintér András –, avantgárd festőművész, grafikus, zenész, zeneszerző, filmrendező, videoművész, producer, digitális művész és webdizájner 1953-ban született Budapesten. Már a Mester utcai Általános Iskolába járva eldöntötte, hogy rajzművész lesz, de középiskolai tanulmányait befejezve művészetet csak autodidakta módon tanult. Tizenhat évesen kiutazott édesanyjához Kanadába: ez a lehetőség akkoriban igen keveseknek adatott meg. Két hónapot töltött Vancouverben, az élmény pedig sokkolóan hatott rá: „Egy egészen különleges világot ismertem meg ott tizenhat évesen, és amikor visszajöttem, súlyos traumán estem keresztül, mert akkor láttam csak igazán a különbséget. Nem is akkor, amikor kimentem, hanem akkor, amikor visszajöttem. Megérkezésem után egy nappal a Petőfi-hídon vártam a villamosra, és akkor tűnt fel, hogy milyen mások az emberek.” – emlékezett vissza egy 2004-es interjúban.

1969 óta szerepel kiállításokon: szinte minden műfajban dolgozik, különböző zenei, képzőművészeti, valamint filmes munkái szorosan kiegészítik egymást.  Huszonkét évesen díjat nyert a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállításán. 1972-ben a szentendrei az amatőr művészetek tömörítő Vajda Lajos Stúdió alapító tagja, 1980-ra pedig ebből a közösségből nőtt ki a legendás Bizottság (A. E. Bizottság, Albert Einstein tánczenekara), amit Wahorn ef Zámbó Istvánnal, feLugossy Lászlóval és Bernáth(y) Sándorral közösen alapított. A terv az volt, hogy elindulnak egy tehetségkutató versenyen, és a már TV-ben is leadott döntőben a várt “szép blues” helyett egy meghökkentő performansz keretében elküldenek mindenkit melegebb helyre. Mivel a tehetségkutatón hamar kiestek, a terv is kútba esett, de a közös zenélést nem hagyták abba. A többnyire képzőművészekből álló együttes 1980. augusztus 23-án, a Beatrice előzenekaraként lépett fel először egy budapesti fesztiválon, és rövid úton az alternatív-underground értelmiség kedvencévé váltak.

A zenéhez saját bevallásuk szerint egyikük sem értett különösen, koncertjeik inkább a Kádár-rendszer viszonyait kritizáló performanszok voltak. Nem is akartak megfelelni senkinek, a lényeg csak az volt, hogy jól szórakozzanak. Ahogy ők nevezték: szabadidő-zenét játszottak. Szövegeik emellett is sokszor inkább szürreálisak, semmint kifejezetten politikusak voltak, így a korban egyedülálló módon 1983-ban megjelenhetett első lemezük, a „Kalandra fel!!”. Ahogy Wahorn 2014-ben visszaemlékezett: „Azt képzeltük, hogy a politikai elkötelezettség nem fér össze a szabadsággal. Az számított nekünk, hogy amit akarunk, azt kifejezhessük.” Ezt aztán újabb lemez, a Jégkrémbalett, és azonos címen film követte, amit Wahorn rendezett. Az albumok borítóját is őt tervezte. A lemez megjelenése, Wahorn saját bevallása szerint nem annyira az ő érdemük volt, leginkább azért történhetett, mert ahogy a new wave kezdett utat törni magának Magyarországon, egyre kínosabbá vált, hogy ez nem tükröződött a magyar zeneiparban: ők csak lecsaptak a lehetőségre. A nyolcvanas évek közepén a Bizottságnak még egy nyugat-európai turnéra is lehetősége volt, pedig ez szinte lehetetlennek tűnt akkoriban: már lemondtak az egészről, mikor két nappal indulás előtt mégis kézhez kapták útleveleiket, és Wahorn kitartó házalása nyomán a szükséges vízumok is időben megkerültek. Mindennek ellenére pályafutásuk nem volt zökkenőmentes: az itthoni fellépések során sokszor akadályba ütköztek, nem engedték őket előadni, ahogy a lemezkiadásnál is kompromisszumokat kellett kötni. Így bizonyos sorok és számok nem jelenhettek meg eredeti formában - ki kellett hagyni őket vagy megváltoztatni. Az eredmény egy olyan album volt, ami a Bizottság számainak csak töredékét tartalmazta, míg a második albumon csak a Jégkrémbalett című filmhez újonnan írt számok szerepeltek. Ennek következtében a Bizottság repertoárjának nagy része mára egyszerűen elveszett: sosem voltak rögzítve - sem stúdióban, sem koncerten.

Wahorn, valamint az együttes többi tagja a Bizottság alatt sem hagyta abba a képzőművészeti tevékenységét: a nyolcvanas években továbbra is aktívan dolgozott mint festő és grafikus, ahol a kiállításokkal és publikációkkal kapcsolatban sokszor hasonló problémákba ütközött. 1985-ös nyugat-európai turnéjuk után nem sokkal az együttes fel is oszlott, de a festést, zenélést, filmezést egyikük sem hagyta abba. A Bizottság pedig a mai napig kultikus státuszban van, így például 2011-ben a csoportot kiállítás mutatta be a Műcsarnokban, 2013-ban pedig kortárs táncopera készült a Bizottság nyomán. Wahorn több alkalommal is csalódottságát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a legtöbb embert ma is jobban érdekli a 30 évvel ezelőtti Bizottság-korszak, mint bármi, amit azóta csinált, de emellett is örömmel gondol vissza arra az időszakra: „…amikor benne éltem, nem éreztem magam boldognak, de nyilván a bizottságos idők voltak életem legszebb évei. Milyen érdekes, és milyen szomorú, hogy azok az emberek, akik azóta csak okosabbak, erősebbek, ügyesebbek lettek, sokkal kevésbé érdekesek már!” – emlékezett 2006-ban.

Wahorn 1988-ban megalapította a Rex Wahorn Stúdiót, majd a rendszerváltást követően Kanadában, később pedig az Egyesült Államokban élt. 1990-ben a kiköltözésének tervét megörökítő Tengerhajózás című album egyik számát be is tiltották. A tengerentúl töltött 13 év alatt a festés mellett webdizájnerként és háttérrajzolóként dolgozott. 2006-ban tért vissza Magyarországra, ahol azóta Mezőszemerén közösen él és alkot élettársával, a festőművész Töttös Katával. Emellett Wahorn továbbra is több együttesben zenél, és aktív szereplője a magyar közéletnek is. Művei számos hazai és külföldi kiállítóhelyen kerültek bemutatásra az évek során, munkája elismeréseképpen pedig 1993-ban Munkácsy-díjban részesült. Munkái megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában, a Fővárosi Képtárban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, valamint több hazai és külföldi köz- és magánygyűjteményben.