1971-ben Csalog Zsolt részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének szervezésében, Kemény István égisze alatt zajló reprezentatív romakutatásban, amelyben a romák társadalmi és oktatási helyzetével, foglalkoztatottságukkal és a roma identitással kapcsolatos kérdéseket vizsgáltak. Csalog a kutatás ideje alatt és azt követően több interjút készített romákkal, közülük az elsőt 1973-ban publikálta a Valóság folyóiratban. 1976-ban jelent meg Kilenc cigány című kötete, amelyben korábbi írásaihoz hasonlóan a „dokuportré” módszeréhez nyúlt. A felvett interjúk leiratát szétvágta, majd az így létrejött szövegrészekből új, koherens narratívát épített fel, megőrizve a beszéd eredeti akusztikai hangzását. Csalog elmondása szerint a könyvvel az volt a célja, hogy a személyes élettörténeteken keresztül pozitívabb képet fessen a sztereotipikus, gyakran negatív romaképnél, amely képes lehet szolidaritást és elfogadást kiváltani a magyar társadalomból. A könyvben kilenc, különböző életkorú (többségében fiatal felnőtt) és nemű roma személy beszél életéről, családjáról, munkájáról. Olyan társadalmi problémákat érintenek, mint az interetnikus kapcsolatok a „magyarok” és romák között (konfliktusok, asszimiláció), a mindennapos kirekesztés, a szegénység és a szocialista társadalomba való integráció problémái. A Kilenc cigány című kötet nemcsak Csalog Zsolt sajátos poétikai módszerének fontos példája, hanem egyben az ezzel társuló, a cigányság élethelyzetének javítására vonatkozó társadalmi program képviselője is.